“Akié a fiatalság, azé a jövő” - ez volt a keletnémet úttörők jelmondata az államszocializmusban, de valójában az egész lenini ifjúságpolitikának az alapelve, aminek a maguk totális módján igyekeztek is érvényt szerezni. Hogy a gyakorlatban hogy néz ki az erőszak és propaganda keveréke, az Magyarországon is gyorsan kiderült. Még bőven tartott “a demokratikus átmenet”, amikor 1946-ban betiltották az ország legnagyobb ifjúsági szervezetét, a KALOT-ot, amit nem sokkal később a cserkészet bezúzása követett, majd pedig a “fényes szelek”, a baloldali népi mozgalom ifjúsági mozgalmát is bezsákolták.

Miközben a legelkötelezettebb cserkészek ezután lementek undergroundba, hogy kirándulónak vagy indiánnak álcázva magukat sejtszerűen folytassák, a hivatalos kommunista ifjúságpolitika létrehozta az egész társadalmat átszövő hierarchikus struktúráit. Az internacionalista alapelveknek megfelelően az ifjúsági “békeharc” gyorsan nemzetközivé lett, és ennek volt legnagyobb rendszeres eseménye a Világifjúsági Találkozó, a VIT. A néhány évente megrendezett nagy dzsemborikat néha valamelyik nyugatias, de a szovjetek felé kényszerűen elkötelezett országban tartották (Helsinki, illetve Bécs; az ottani 1959-es VIT-ről a fiákerekes proletárforradalmat figyelő magyar állambiztonságiakkal egyetemben volt is egy fortepanos anyagunk), többnyire azonban valahol a keleti blokkban.

A VIT tele volt szükségszerű ellentmondásokkal: hivatalosan a békét propagálta, de valójában a hidegháborút szolgálta; a párbeszédet, találkozásokat, barátkozásokat hirdette, de kommunista pártszervek gondoskodtak a megfelelő vonalasságról; a nemzetköziséget szimbolizálta, de mindezt Moszkva forgatókönyve szerint. A VIT egyszerre volt a baloldali szimpátiájú nyugati fiataloknak szóló államszocialista propaganda, és a saját alattvalóknak is tervezett óriási performansz színes kavalkádokkal, egzotikus, de barátságos és nyitott idegenekkel, gigantikus tornabemutatókkal és folklór esztrádműsorokkal.

Az 1968-as szófiai VIT különösen erősen vegyítette az össze nem illő tartalmakat. Fő üzenete a pacifizmus jegyében a vietnámi háború, vagyis az Amerika elleni tiltakozás volt. Erről természetesen szintén Moszkvában határoztak, de amikor a bolgár fővárosba érkező nyugati fiatalok spontán tüntetésbe kezdtek az amerikai nagykövetség előtt, meglepődve tapasztalták, hogy a bolgár rendfenntartók a gonosz imperialisták oldalára álltak, és megpróbálják megakadályozni az előzetesen nem engedélyezett tiltakozást. Miközben a VIT elvileg a világ fiataljainak találkozásáról szólt, a keleti tábor egyik legvonalasabb országában rettegtek attól, hogy a helyiek szóba elegyednek a hosszú hajú nyugati balosokkal: a szocialista blokkban nagyon nem volt kívánatos a hatvanas évekbeli protestkultúra.

1968 a nyugati világban az ifjúsági lázadásról, egyetemfoglalásokról,utcai harcokról és a huszonévesek forradalmáról szólt, a szovjet táborban azonban aggódva figyelték a párizsi történéseket. Eleinte ugyan még óvatosan támogató cikkeket lehetett olvasni a hivatalos sajtóban, hiszen a baloldali szellem nyugati kiáradása jó lehetőségnek látszott hidegháborús szempontból is, gyorsan kiderült, hogy Moszkva nem tudja kontrollálni a folyamatokat, és nagyon nem akarták, hogy a forradalmi hangulat átjöjjön a vasfüggönyön. A nyugati egyetemisták tábláin Marx arcképe mellett a szovjetekkel fasírtban lévő Mao és a kulturális forradalmat hirdető Marcuse is ott volt, “a struktúrák kimentek az utcára”, és egyáltalán nem arra a koreográfiára, ami kompatibilis lett volna egy brezsnyevi modellel.

Az ifjúsági ellenkultúra azonban a viszonylag nyitottabb keleti országokba is átszivárgott. Bár a rendszer igyekezett azt fogyasztói engedményekkel kezelni és a táncdalfesztiválok hivatalos és jól fésült keretei között tartani, Belgrádban már a Rolling Stones koncertezett, a nagypolitikában pedig mindenki a prágai tavaszt figyelte.

“Az az időszak, amelyben a fesztiválra sor kerül, minden becsületes embertől különösen nagy éberséget követel meg. Szükségessé teszi, hogy mindenki tudatára ébredjen közvetlen felelősségének a béke és a haladás sorsáért, erélyes akciókat követel meg az imperialista körök veszedelmes kalandorkodása ellen” - üdvözölte Brezsnyev a szófiai VIT résztvevőit, és a figyelmeztetés a sorok között a csehszlovák reformok és általában a nyitás szocialista híveinek szólt.

Amikor a szófiai rendezésről döntöttek, még nem tudták, hogy a rendezvényre akkor fog sor kerülni, amikor a keleti blokk évek óta legsúlyosabb válságát éli. A Dubček-féle csehszlovák reformer vezetés és a Moszkva vezette keményvonalasok közötti konfliktus 1968 nyarára életveszélyesen kiéleződött. Dubček nem ment el Varsóba, ahol a csehszlovák kérdésről tárgyalt a többi pártvezető, július végére pedig már a bevonulást előkészítő hadgyakorlatot tartottak a Varsói Szerződés országaiban. Nálunk is: bár Kádár még ekkor is közvetíteni próbált Moszkva és Prága között, ő is megígérte, hogy ha nem lesz “politikai megállapodás”, Magyarország is részt fog venni a katonai intervencióban.

Miközben Szófiában pacifista rigmusok zúgtak a(z Amerikától) világbékét követelő, háborúellenes fiataloktól, a szocialista blokk tankjai arra vártak, hogy lerohanják a Moszkvának nem behódoló saját szövetségesüket - erre majd egy héttel a VIT zárása után kerül sor.