Mi köze Kukának, a törpének a kukásautóhoz?
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!További Fortepan cikkek
Hetvenéves a szelektív hulladékgyűjtés őse, a MÉH. A címbeli kérdés válasza mellett képes összeállításunkból kiderül az is, hány tonna hajat, csontot vittek a szocializmus idején a telepekre, honnan lett a Pénzverdének évi 1,5 tonna ezüstje, és a mi volt a bankjegy egyik legjobb alapanyaga.
Hetven éve, 1950-ben hozták létre az önálló MÉH-et, azaz a Melléktermék- és Hulladékhasznosító Vállalatot a Tollkereskedelmi Vállalat melléktermék és hulladékgyűjtő főosztályából. A papír- és fémgyűjtés a hatvanas-hetvenes évekre pörgött fel, többek között az iskolai papírgyűjtési kampányoknak köszönhetően.
A szocializmus idején többször is rájöttek, hogy a hulladék újrafeldolgozásával rengeteget lehet, lehetne népgazdasági szinten megtakarítani, de átfogóan a tudatos szelektív gyűjtés (egyébként máig) nem gyökeredzett meg a társadalomban.
A MÉH-ek aranykorában évi 60 ezer tonna vashulladék és majdnem 30 ezer tonna papírszemét gyűlt össze évente a telepeken. Szervezetten gyűjtöttek egészen meglepő dolgokat is, amikkel komoly importot tudtak kiváltani. Az összehordott hulladékra a lakosság és a magánszektor is rájárt a hiánycikkek pótlása miatt.
A hatvanas-hetvenes években lendült be a fővárosban a rendszeres gépkocsis (pormentes) szemétszállítás, kezdtek szép lassan betelni az agyagbányákból kialakított belső szemétlerakók, és kezdték vakarni a fejüket az illetékes elvtársak, hogy hova szállítsák a város szemetét, hol építsenek szemétégetőt Budapesten. Bojár Sándor hetvenes években készült fényképei megidézik ezt az időszakot, a szelektív és nem szelektív hulladékgyűjtés és hulladékfeldolgozás hőskorát.
1974. A nemrég elmúlt karácsonyra emlékezik egy megkopaszodott fenyő egy pesti utca zugában. Kopott lefolyócső-darabok mellett gubbasztva a szemetesre vár. Fölötte színházi plakátok, az egyiken a Katona József Színház 1973. december 22-i előadása, Szakonyi Károly: A hongkongi paróka. A korabeli napilap érdekes tényt közöl: a Melléktermék- és Hulladékhasznosító Vállalat, közismertebb nevén a MÉH, nemcsak papírt és fémet, hanem emberi hajat is gyűjtött, igaz, kizárólag exportra, paróka alapanyagnak. Évente 240 tonna emberhajat exportáltunk külföldre ezekben az években. (Fotó:
Bojár Sándor / FORTEPAN)
"Gyűjtsd a vasat és a fémet, ezzel is a békét véded!" - így szólt a jelszó a II. világháborút követő évtizedben Magyarországon. Az erőltetett iramban iparosodó, de nyersanyagban szegény országnak szüksége volt újrafeldolgozható fémre, papírra. A gyűjtés koordinálására hozták létre 1950-ben Melléktermék és Hulladék Egyesülést, a későbbi MÉH-et. A kereslet és kínálat azonban nehezen hangolódott össze. A képen horganyzott vaslamezek gyűjtésére szolgáló konténer, csurig tele használt fém festékdobozzal, miközben a festékgyárak arra panaszkodtak (1961, Figyelő), hogy "a Kohó- és Gépipari Minisztériumhoz tartozó fémdoboz- gyártó vállalatok sem a mennyiségben, illetve választókban, sem pedig a csomagolóeszközök- minőségében nem tartanak lépést a festékipar ilyen irányú szükségletével. A 25 kg-os szögletes kannák és az 50 kg-os, festékhobokok esetében a festékipar krónikus problémákkal küzd". (Fotó:
Bojár Sándor / FORTEPAN)
A fémfelfolgozó üzemek leggyakoribb hulladéktípusa volt a fémforgács, amit a képen egy munkás lapátol át a talicskából a hordóba. Azt gondolnánk, hogy ha valaminek, akkor a fémforgácsnak egyszerű volt az elhelyezése egy MÉH tagvállalatnál, amiből 1954-ben húsz, 1966-ban már csak tíz, 1977-ben pedig már csak hat működött az országban. Egy 1971-es újságcikkből (Zalai Hírlap) azonban nem ez derül ki. A cikk szerint bepanaszolták a nagykanizsai MÉH-et, hogy semmilyen könyörgésre nem szállították el a vasforgácsot a tótszentmártoni termelőszövetkezetettől. A lap által felkérdezett MÉH-telep vezető kínjában először arra hivatkozott, hogy a forgács nem felelt meg az MSZ 2592—69. sz. IV. táblázata szerinti szabványnak, aztán kiderült az is, hogy nincs is rá tárolóhelyük. (Fotó:
Bojár Sándor / FORTEPAN)
Bár kísérleti jelleggel a Fővárosi Köztisztasági Hivatal már 1969-ben elindította a lomtalanítási szolgáltatását, de rendszeres, évenkénti lomtalanítás csak 1972-ben kezdődött. Ehhez már nem volt megfelelő a hátul kukaürítő berendezéssel szerelt kukásautó, olyan acélszáj-szerkezet kellett, ami ha kell, megeszik bármilyen bútort, akár egy komplett heverőt is. (Fotó:
Bojár Sándor / FORTEPAN)
Skoda kukásautók egy szeméttelepen. Budapest lakosai 1830-ig az udvari vagy utcai szemétdombokon halmozták fel a keletkező háztartási hulladékot, de a kezelhetetlen helyzet miatt onnantól kezdve lovaskocsival kellett elszállítaniuk a hatóságilag kijelölt területekre. Az 1879-es köztisztasági szabályzat pedig már azt is előírta, hogy a hulladékot csak szemétszállító vállalkozó viheti el. Az első komolyabb szeméttelep Kispesten volt. A főváros 1893-ben kötött szerződést kötött ifj. Cséry Lajossal, aki arra vállalkozott, hogy a háztartási és utcai szemetet lovaskocsin elszállítja az Ecseri útig, onnan pedig vasúton a kispesti lerakóig - amit még ma is Cséry-telepnek hívnak, és mindenféle hulladékot tárolnak rajta. (Fotó:
Bojár Sándor / FORTEPAN)
Munkás vascsövet darabol. Egy 1966-os Népszabadság cikk szerint a Budapesti MÉH évi forgalma nagyobb volt negyedmilliárd forintnál. Egy év alatt a többi közt 58 ezer tonna vas- és 26 ezer tonna papír-, 4600 tonna fémhulladék, valamint 1100 tonna háztartási textilhulladék került a főváros különböző pontjain levő telepekre. Volt néhány speciális gyűjtőterület is. Például csaknem 650 lelőhelyről (OFOTÉRT, fotószakkörök) gyűjtöttek össze elhasznált fény- képrögzítő folyadékot, amiből a pénzverde évenként csaknem 1500 kilogramm, 65 ezer dollár értékű importot kiváltó ezüstöt kohósított. (Fotó:
Bojár Sándor / FORTEPAN)
A képen egy pormentesnek éppen nem nevezjető szemetesautót pakolnak. Sokan nem tudják, de az első gépesített, pormentes szemétgyűjtő-autók már 1928-ban megérkeztek az országba. Az alváz a Mercedes-Benz, a tartály pedig az augsburgi Keller und Knappich gyárból került ki. A főváros az első járművet a Keller und Knappich Augsburg cégtől rendelte meg, a kocsik oldalán ott virított a cég rövidített neve: K.U.K.A. Innen jött a pesti nyelvbe a kukásautó elnevezés, ami annak ellenére tartja magát majdnem száz év elteltével is, hogy az eredeti Keller und Knappich kocsik maradékát is már rég elemésztette a szemét. (A cég viszont máig működik.) (Fotó:
Bojár Sándor / FORTEPAN)
A gépek azonban az 1950-es évek végéig nem tudták leváltani a lovaskocsikat a városban. Az 1950-ben létrejött Nagy-Budapest teljes területére kiterjedő rendszeres szemétgyűjtést 1952-re sikerült elérni, a lóüzem felszámolására csak 1957-ben kerülhetett sor. A Skoda ROK, majd Skoda RTK gyűjtőjárművek darabszámának növekedésével a ’60-as évek második felében a félpormentes gyűjtés fokozatosan háttérbe szorult. Az 1970-es évektől kezdődően a nagy tömörítő-képességű MUT felépítményes gyűjtőjárműveket alkalmazták, és 1975-re sikerült a félpormentes gyűjtést teljesen megszüntetni. (Fotó:
Bojár Sándor / FORTEPAN)
Dömper a szeméttelepen. Budapest egyik legnagyobb szemétlerakóhelye a hetvenes években Óbuda határában volt. Jól őrizték, táblák hívták fel a figyelmet arra, hogy a szemétbányába belépni és guberálni tilos. A beérkező teherautóknak jegyük volt, térmester írta alá a menetleveleket, pecsételte le az okmányokat. Bálint Nándor, az óbudai bánya térmestere arról mesélt egy korabeli újságcikkben, hogy a szemétszállító munkások a tilalmak ellenére külön zsákba szedték az értékesíthető hulladékot. A kukákból például napi 500—600 kiló kenyér összejött, amit a város szélén élő, disznókat tartó családok mind megvettek, kilóját két forintért. A bányák környékét ügynökök és maszek kisiparosok járták, hogy felvásárolják a kincset érő műanyagot, ledarálják, újraöntsék és meggazdagodjanak belőle. Volt példa arra hogy teherautónyi, jó állapotban levő hangszórót vittek a szemétdombra; de került a bányákba sok tucat rozsdás, leselejtezett gyermekkerékpár gyári csomagolásban. Ezeknek aztán valahogy mindig gazdájuk akadt. (Fotó:
Bojár Sándor / FORTEPAN)
Egy Moszkvics 407-es rohad a budapesti utcán az elszállítást várva. A Moszkvicsnak ez az 1958-ban bemutatott típusa nagy népszerűségnek örvendett az országban. Ekkoriban lehetett már magánembereknek is autót venni, mert addig leginkább csak az állami szervek, közületek, vállalatok, hivatalok, körzeti orvosok jutottak gépkocsihoz. Innentől kezdve a Moszkvics a leggyakoribb autóvá vált Magyarországon mind magánemberek, mind pedig a vállalatok, állami szervek köreiben. Szinte minden régi közelekedési témájú fotón fellelhető egy 407-es, hol rendőrkocsiként, hol taxiként, hol a TSZ elnök szolgálati kocsijaként. (Fotó:
Bojár Sándor / FORTEPAN)
Elektromotorokat szednek szét egy MÉH-telepen. A MÉH tagvállalatokhoz autóbontók is tartoztak. Példaképpen említhető a vállalat alsónémedi telepe, ahol 120 ember dolgozott, fő tevékenysége pedig az autó- és villanymotorbontás volt. (Fotó:
Bojár Sándor / FORTEPAN)
A használt, selejtezett teher- és személykocsikat darabokra bontották, a bontásból származó, használható alkatrészeket értékesítették, a többit bezúzták. Forgalmasabb napokon 150-200 működő személygépkocsi is megfordult a telepen. Tulajdonosuk itt kereste - és az esetek többségében meg is találta - azokat az alkatrészeket, amelyekért hiába járta végig a budapesti üzleteket. (Fotó:
Bojár Sándor / FORTEPAN)
Rakodók vasidomokat, vaslemezeket pakolnak. A MÉH vállalatok által begyűjtött ócskavasnak közel 40 százaléka laza lemez volt, aminek mintegy harmadát bálázták. Laza állapotban legfeljebb 7 tonna fért belőle egy vasúti vagonba, bálázva a háromszorosa. A bálázott lemeznek az az előnye is megvolt, hogy azonnal beolvaszthatták, vagyis a bálázóhelyről közvetlenül szállíthatatták Dunaújvárosba, Ózdra, Csepelre. (Fotó:
Bojár Sándor / FORTEPAN)
Asszonyok a kézi válogatóban. Nemcsak különböző vasak, fémek, vagy a fémforgács, hanem a textilhulladékok a MÉH-hez kerültek, méghozzá az úgynevezett Textilmaradék és Fonalosztályozó Vállalathoz. Innen látták el géptisztító ronggyal az egész országot. Természetesen mint sok minden más, hiánycikk volt ez is, az évi 1300 tonnás igénnyel szemben évente csak 1100 tonna háztartási rongy került a MÉH-telepekre. Azt sem tudják sokan, hogy a len- és kenderrongyból a legjobb cigaretta- és bankópapír készült. De még furcsább dolgokat is kerültek a MÉH-hez: a vágóhidakról, a nagyobb üzemi étkezdékből és a kórházakból évente mintegy 1500 tonna csontot gyűjtöttek. Zömük a Budapesti Vegyiművekhez került, ahol enyv készült belőlük (főleg exportra), de húsliszt és műtrágya gyártásához is felhasználták. (Fotó:
Bojár Sándor / FORTEPAN)
Lemezvágó asszony egy MÉH-telepen. A MÉH-telepeket nemcsak eladók, hanem vásárlók is gyakran felkeresték. A tapasztalatok szerint leginkább a haszonvasat vásárolták, főleg családiház-építésekhez. A tv-antennák készítéséhez alkalmas fémeknek is nagy keletjük volt. (Fotó:
Bojár Sándor / FORTEPAN)
MÉH irodaház, lepukkant állapotban. A hetvenes évek végére, nyolcvanas évek közepére a MÉH közel 200 telephelyén 6000 ember dolgozott. A vállalatok azonban hiába küzdöttek évtizedekig azon, hogy a hulladékfeldolgozás elnyerje a helyét a hazai iparágak között, a politikai-gazdasági akarat hiányzott ehhez. A rendszerváltás után se lett jobb a helyzet: a MÉH szétesett, a papír- és vasgyűjtés nagyrészt a szürke- és feketegazdaság hajléktalanjainak, fémtolvajainak terepévé vált. A szelektív hulladékgyűjtés bevezetésével némiképp javult a helyzet, de a megörökölt hanyag szemlélet megmaradt. (Fotó:
Bojár Sándor / FORTEPAN)
Frissítés:
Megkereste lapunkat a cikkel kapcsolatban Borosnyay Zoltán, Hulladékgazdálkodók Országos Szövetségének vezetője, aki szerint a papírgyűjtés egy két éve tartó piaci trend, illetve az ITM által működtetett környezetvédelmi termékdíjas rendszer alkalmatlansága, jogalkotói szándéknak, s a jogszabályoknak ellentmondó működtetése következtében jelenleg haldoklik hazánkban.
Ami a vashulladék gyűjtését, s kereskedelmét illeti, Borosnyay úgy véli, az EU-ban talán Magyarországon van hatályban a legszigorúbb fémkereskedelmi szabályozás, aminek következtében, a NAV által is hangoztatott módon a szürke és feketegazdaságot ezen a területen komolyan visszaszorították. A szabályozás drákói szigora már a teljes mértékben legálisan működő fehér gazdaság egészséges működését is veszélyezteti.
Borosnyai kiemelte, hogy a hulladékgazdálkodási magánszektor által az ipari, s kereskedelmi hulladékok gyűjtése és kezelése számos akadály ellenére európai színvonalú Magyarordszágon, problémák főleg az államosított, s igen komolyan centralizált települési hulladékszektor, a hulladékgazdálkodási közszolgáltatás ellátása kapcsán vannak.
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
