Még be sem fejeztem a középiskolát, amikor megismerkedtem a sztereóképekkel. 1963 tavaszán kaptam egy nagyon kedves ismerősömtől egy amerikai, Viewmaster képnézőt, és hozzá Amerika legszebb látványoságait, a nemzeti parkokat, nagyvárosokat, kikötőket bemutató képeket, csupa olyasmit, aminek témája ismeretlen volt számomra. A fél éjszakát azzal töltöttem, hogy a tucatnyi tárcsát végignéztem, nem egyszer, hanem nagyon sokszor. Kamaszos lelkesedésemben el is határoztam, hogy nekem ilyen kell, ilyen fényképezőgéppel akarok fényképezni én is

– mondja az alább következő képek készítője, aki talán a lehető legkülönlegesebb fotós hobbit választotta, ami Magyarországon a hatvanas-hetvenes években elérhető volt: térhatású képeket készített.

Palatinus József nem először találkozott a 3D-technológiával, gyerekként ugyanis a Toldi moziban már látott sztereó filmet, ahol a vetítést korszerű, polárszűrős szemüveggel lehetett élvezni. Kézzelfogható közelségbe viszont akkor került hozzá, amikor 1963 őszének végén megjelentek a boltokban olyan csehszlovák gyártású kamerák, amikkel ilyen fényképeket lehetett készíteni.

Az ismerkedés persze nem ment azonnal, a Kandó Kálmán technikum elvégzése után a Finommechanikai Vállalatnál híradástechnikusként elhelyezkedő fiatalember kezdő havi fizetése 1050 forint volt, míg a Meopta gyár Stereo Microma kamerájáért 1600 forintot kértek az Ofotért üzleteiben. "Kénytelen voltam hát elhalasztani a vásárlást, ráadásul áruhitelt csak 6 hónapnyi munkaviszony után kaptam, így végül 1964 márciusában tudtam csak megvenni a fényképezőgépet. Ez volt az első fényképezőgépem, ezzel tanultam a fényképezést."

A Stereo Microma 16 mm-es, egy oldalon perforált színes diafilmre készítette a felvételeket, ami a normál kisfilmes tekercstől kisebb formátum volt, viszont az Ofotért laborjaiban ugyannyiért hívták: tekercsenként 20-25 forintért. "Amilyen sokat fényképeztem, ez elég jelentős tétel volt számomra, és a film se volt olcsó. Beleástam hát magam a szakirodalomba, vettem szakkönyveket, kérdezgettem barátaimat, kollégáimat – ekkor derült ki, hogy olcsóbb mozifilmet is lehet használni a Micromában. Így a csehek által kínált 80 centiméteres tekercsek helyett több méteres filmekkel tudtam egy idő után dolgozni." Igaz némi kompromisszumot kellett kötni: a mozifilmeknél a perforáció belógott a képekbe.

Aztán Palatinus József azt is elhatározta, hogy maga hívja a filmeket, noha egyáltalán nem egyszerű a színes filmek otthoni előhívása. "A Vízivárosban volt egy szaküzlet, ott vettem az otthoni színes fotólaborhoz a szükséges vegyszereket. Előre csomagolt csomagok voltak ezek, ötféle oldatot kellett készíteni a színes dia előhívásához. 1 liter vegyszerből 40 tekercs filmet lehetett volna hívni, de persze türelmetlen voltam, amikor 12 tekercs összegyűlt, bekevertem egy adag hívószert. Speciális hívótankban hívtam elő a filmeket, egyszerre két tekercs is belefért a hívóhengerbe."

A kidolgozás meglehetősen hosszadalmas volt, egy tekercs filmet a mosásokkal együtt két óra alatt lehetett előhívni. Otthon a fürdőszobát alakítottam át fotólaborrá, ilyenkor a családot kipateroltam, és egész éjszaka dolgoztam

- meséli. "Nagyon sokat fényképeztem, nagyon sok mindent, minden érdekelt a világból, ez a kamera szinte mindig nálam volt, vittem magammal mindenhová, gyakorlatilag addig használtam, amíg a mechanikája el nem kopott" – mondja Palatinus József a Stereo Micromához fűződő, húsz évig tartó kapcsolatáról.

De akárhogyan csökkentette otthoni praktikákkal a sztereófényképezés költségeit, a kissé drága hobbi finanszírozására nem nagyon volt elég a finommechanikai vállalatnál keresett pénz, ráadásul híradástechnikusi végzettségéhez képest nem túl élvezetes, betanított munkát kellett végeznie: egyszerű minőségellenőr volt, és sorkatonai bevonulása előtt csupán havi 1200 Ft-ot vihetett haza. Szerencséjére miután leszerelt, épp elkezdték toborozni a dolgozókat az épülő metróhoz, így lett belőle egyéves tanfolyam végén pályamódosítással metróvezető.

"Nagyon nem bántam meg, hogy oda jelentkeztem. Ahhoz képest, hogy gyerekkoromban soha nem akartam járművezető lenni, nagyon megszerettem ezt a szakmát, mondhatni hivatást" – mondja Palatinus József a metróvezetői munkáról, amihez a jogosítványt 1970 januárjában szerezte meg. Még abban az évben, áprilisban be is indult a metróközlekedés, ő maga pedig 1976-ig ült a metrószerelvények vezetőfülkéjében, majd lett utána a metróvezetők főnöke, ahonnan végül nyugdíjba ment. "Általában senkinek nem volt kifogása senkinek, hogy képeket készítek munka közben, de nem is készíttem senkiről olyan képet, ami sértő vagy bántó lett volna. Házon belüli ki-mit-tudon még díjat is nyertem a képeimmel" – meséli erről a BKV-s korszakról.

Elgondolkodtató lehet, hogy vajon mennyire volt gyakori akkoriban ez a fajta fényképezés Magyarországon? Kiknek tudta Palatinus József megmutatni különleges, térhatású fotóit? "A sztereófotózás nagyon ritka volt annak idején, amit az is jelez, hogy hosszú ideig lehetett kapni ezeket a kamerákat az Ofotértnál, nyilván a nyakukon maradt sok belőlük, mivel nem voltak annyira népszerű fényképezőgépek, mint a kisfilmes kamerák. A sztereókép-nézegetés mindig is társasági esemény volt, összejöttek ismerősök, barátok, elővettük a képnézegetőket, és kézről-kézre adtuk a tárcsákat" – meséli Palatinus József.

Sokan emlékezhetnek még rá, hogy a korszakra jellemző kedvelt fotómegosztási mód a diavetítés volt. Technikailag lehetett volna vetíteni a sztereóképeket is, de az komplikáltabb volt, a bal és jobb szemnek szét kellett volna választani a látványt. "Akadt erre egyébként megoldás, és én magam is törtem a fejem, hogyan lehetne ilyen sztereó vetítőgépet kreálni. Eközben megismerkedtem egy idősebb fotóstárssal, Bálint Istvánnal, akiről egy rádióriportban hallottam, hogy különleges térhatású vetítőgépet konstruált. Ő nem volt fotóművész, viszont hihetelen koponya volt, aki folyton sziporkázott ötleteivel, nem lehetett vele lépést tartani. 1928-ban már saját diavetítőt készített és 1935-ben mozgóképes vetítőn dolgozott, munkásságáról én készítettem összefoglalót a kecskeméti fotómúzeum számára."

A Stereo Micromával való mikrofilmes sztereófényképezést végül abba kellett hagyni, mert hiánycikk lett a kamerába való film. Palatinus József eladta a kamerát, de nem adta fel a sztereófilmes fényképezést: vett két olcsó hagyományos fényképezőgépet, a megfelelő helyeken elfűrészelte, majd összeillesztette a két darabot, így alkotva egy immár kisfilmes méretű (Leica-formátumú) szeterókamerát, sőt még ma is szeteróban fényképez, két digitális kamera speciális rögzítésével és szinkronizált exponálásával. Az alábbiakban a hőskorszakban készült képekből válogattunk össze egy csokorra valót.