Rengeteg reakciót kaptunk legutóbbi munkaidős kimutatásunk után: „Szerintem az gáz, hogy egy gyakorlóiskolában egy vezetőtanár 30 év után kapja ugyanazt a fizut, mint én az egyetemről frissen kikerült mérnökként” – írta az Angliában élő Feri a cikket böngészve. A Svájcban dolgozó Réka nem ért vele egyet: „Ez sok országban így van, Svájcban sem keres annyit egy tanár, mint egy fiatal mérnök, más kérdés, hogy a tanár is jól megél abból a pénzből.”

Új összeállításunkban tíz munkavállalót kértünk meg, hogy név nélkül mondják el nekünk, mennyi munkával mennyi pénzt keresnek, Ferit és Rékát is beszerveztük. Nem hittük volna például, hogy pont a legjobban kereső alany dolgozik a legkevesebbet (persze logikus, megengedheti magának), de az is kiderült, hogy ő többet költ lakhatásra és megélhetésre, mint amennyit magyarországi pincérünk és recepciósunk együtt keres.

Így készült a kimutatás

Felmérésünk nem reprezentatív kutatás, válaszadóink adatai saját magukról szólnak, nem az átlagos programozóról vagy pincérről. A résztvevőket párba rendeztük, a párok tagjai hasonló munkát végeznek. A havi nettó jövedelembe a nettó fizetés mellett beleszámít a feketén kapott kiegészítés, a jutalékok, borravaló is. Egy résztvevőnk cégén keresztül foglalkoztatja magát, nála megbecsültük, hogy az adók és egyéb költségek után mennyi pénzt tud kivenni egy hónapban. A külföldi pénznemeket az MNB december 9-ei középárfolyamán váltottuk forintra. Az órabéreknél 4,3 hét hosszú hónapokkal számoltunk. A hamburgerátváltásnál a Big Mac-index ötletét használtuk fel, mindenkinél a lakhelye szerinti Big Mac-árral számoltunk.

A lakhatás és étkezés résztvevőnként nagy eltérést mutat: Laci például ingyen étkezik az irodában, és egy olcsó albérletben lakik, István viszont lakáshitelt törleszt. Mónika egyelőre többet költ, mint amennyit keres, ezért szeretne több műszakot vállalni, a szezonozó Ildi viszont ingyenes szállást és ellátást kap, így több pénze marad, mint egy rezsire is költő orvosnak vagy pincérnek..

Laci Budapesten dolgozik, jelenlegi munkahelyére pár hónapja került. Egy speciális területtel foglalkozik, aminek a részletei nem nyilvánosak, a munka mellett egy számítógépes grafikával kapcsolatos saját projektjét is fejleszti. Nem a pénz motiválja: „Azért vállaltam el, mert eddig ez a munka a legérdekesebb és legizgalmasabb lehetőségem” – mondta. Tudja, hogy külföldön a pénz sokszorosát kereshetné, de úgy érzi, hogy például a jól fizető pénzügyi alkalmazások nem teremtenek értéket. Munkahelyét szereti, lazának, nyitottnak érzi, ráadásul ingyen kajálhat a menzán. „Ha nem jött volna össze a jelenlegi munkám, már külföldön lennék, éltem is már Londonban” – mondta határozottan. „Több lehetőség van fejlődésre, kapcsolatépítésre, nyugaton hisznek abban, hogy ha ügyes és tehetséges vagy, menni fog.”

Feri napi 7 órát dolgozik, bár ha valami összeomlana az éles szerveren, akár éjszaka is riaszthatnák, de erre még nem volt példa. Fizetését a szakmán belül átlagosnak tartja, szerinte a bankszektorban ennek két-háromszorosát is meg lehet keresni Angliában. „Elég jó pénzt kapok, szabadon mozgok a munkahelyek között, akkor tarthatok szünetet, amikor szeretnék, közben az albérletet és a bérletet leszámítva minden legfeljebb háromszor drágább, mint otthon” – ecsetelte a pozitívumokat. Hogy mit nem szeret? Például a heringjáratot, más néven metrót, és a kinti egészségügyet sem tartja jobbnak a magyarnál: „Tavaly másfél hónapig pingpongoztam rendelők között, mire sikerült egy szakorvoshoz elérni, egy húszperces kivizsgálás 250 font (90 ezer forint) volt.”

István egy bank budapesti központjában dolgozik. Munkáját már-már túl kényelmesnek tartja: nincs nagy pörgés, kellemes a munkatempó, miközben néha ő is több kihívásra vágyik. Nemrég kapott egy külföldi ajánlatot, de a kinti megélhetési költségek miatt nem érte meg elfogadni. Dolgozott már kint egyébként, de úgy érzi, Magyarországon könnyebb boldogulni: „Itthon könnyebb bekerülni a játékba, de ennek az az árnyoldala, hogy ki is golyózhatják az embert” – mondta arra utalva, hogy korábbi munkahelyéről a kormányváltás után ment el. Magyarországhoz köti a családja és a barátai is, de megérti azokat is, akik azért mennek el, mert külföldön háromszor annyit tudnak keresni.

Réka Zürich mellett dolgozik, stílszerű óraműpontossággal napi 9 órát, túlóráznia vagy hétvégén dolgoznia nagyon ritkán kell. Mégis tervezi, hogy hazaköltözik: „Ha ügyes vagy és jó az önéletrajzod, otthon is meg lehet csípni egy olyan fizetést, amiért hazaköltöznék, jövő karácsonykor már szeretnék otthon dolgozni. Sok spanyol és olasz ismerős pont meló miatt költözik Budapestre, el lehet jól helyezkedni, csak nyelveket kell beszélni és külföldön jó pár év tapasztalatot szerezni” – mondta. Szereti a kintlétben a jó fizetést: meg tudja keresni egy szép lakás árát úgy, hogy közben kellemesen él. Svájcot az ellentétek országának tartja, ahol rend és szigorú szabályok vannak, miközben legális a prostitúció, és senkit sem érdekel, ha valaki füvezik az utcán.

András főállásban egy fővárosi kórházban aneszteziológus szakorvosjelölt, mellette hétvégenként 12 órás műszakokat visz egy másik kórházban. Szabadideje alig van, és mivel családját is támogatja, félretenni nem tud: „Ha lenne gyerekem, nagyon szűkösen élnénk, és nem is látnám szinte soha” – panaszolta. Sokszor szabadnapokon is készenlétben kell állnia, bármikor behívhatják. „Szeretem a munkámat, kicsit mindenbe belelátok, sokszor kell egyedül kritikus állapotú betegetek ellátnom, szitukat megoldanom, de nem látok nagy jövőképet itthon. Akkor lennék boldog, ha társadalmilag és fizetésben is elismernének, például nem tegeznének le a betegek, és nem kényszerülnék másod-harmadállásokra” – vetette fel. A fizetése nem emelkedett a beharangozott változások óta, hálapénz pedig gyakorlatilag nincs a szakmájában (a legtöbb beteg azt sem tudja, mit csinál egy aneszteziológus), bár néha kap egy csokit vagy pár ezer forintot. „A sebész, nőgyógyász, ortopédus már előre elkéri a százezres összeget” – mondta erről. Szerinte szakorvosjelölteknek nettó 400 ezres, szakorvosoknak pedig efölötti fizetés járna.

Zsófi anesztetikus osztályos orvosként dolgozik, tehát nem lesz belőle szakorvos, hacsak nem vált munkakört, vagyis „viszonylag a tápláléklánc legalján mozog”. Az orvosi egyetem negyedéve óta vágyott külföldre. Dolgozott egy évig kórházban és a mentőknél, de nem látott perspektívát az itthoni szakképzésben: „Szokásos nyilván, hogy az ember másfél állásban annyit keres, hogy maga egyedül így-úgy megél, de családot alapítani, egyről a kettőre jutni nem tud. Most nem panaszkodom, mert bár Írország drága, kis odafigyeléssel félre lehet tenni, amit otthon nem mondhattam el” – mondta. Itthon az zavarta a legjobban, hogy szinte mindenki a beteget tette felelőssé a problémáiért:

Mert nem fizet hálapénzt, mert nem mosakszik rendesen, mert nem köszön rendesen, mert nem vár elég türelmesen, mert hangosan jajgat, mert cigány (főleg, mert cigány!), mert ez is egy zsidó, és ezek tetszőleges kombinációja. A rohadt életbe, hogy nem bírok venni egy nagy levegőt, mosolyogni vagy legalább napszak szerint köszönni és ellátni azt a telibebaszott infarktust attól függetlenül, hogy kinek a szívén figyel! Nehéz, de ha nem megy, akkor tényleg el lehet menni, mert a mi fajtánk (orvos, szakorvos, ápoló, gyógytornász) sajnos tényleg megteheti.

Gábor több mint tíz éve dolgozik Budán egy elegáns étteremben pincérként. Szezonon kívül is legalább 50, szezonban gyakran 65-70 órát dolgozik. Szereti, hogy igényes helyen van, ahova elit vendégkör jár a világ minden tájáról. Munkáját ugyanakkor megterhelőnek tartja, nemcsak fizikailag, hanem mentálisan is. A közhiedelemmel ellentétben a borravalót nem tarthatják meg, sőt, Gábor szerint Magyarországon sok helyen az alapbér is csak papíron létezik. Külföldre mindig is vágyott, de végül nem ment, valószínűleg negyven felé most már nem is fog, pedig több barátja megcsinálta a szerencséjét Angliában, Írországban vagy Ausztriában.

Sára szociális munkásként indult itthon, de a lelkesedését megtörte, hogy nem tudott megélni nettó nyolcvanezer forintból: „Beleszakadt a szívem, de ott kellett hagynom mindent, amiben addig hittem, mert nem tudtam fizetni a rezsit, a gyógyszereimet, a szórakozásról nem is szólva” – írta az Indexnek. Előbb-utóbb szeretne újra a szakmájában dolgozni, ehhez még tökéletesítenie kell a nyelvtudását. Most pincérnőként 48 órát dolgozik hetente, de jó a beosztása, a főnökeit és a munkatársait szereti. Nem szeretne visszajönni: „A barátok meg a család hiányzik, meg a város, ahol egyetemre jártam. De semmi más. A rendszer, az emberek mentalitása, az egész közhangulat. Nem szerettem soha.”

Mónika hivatalosan még egyetemista, valójában bár megvan a hallgatói jogviszonya és van még pár órája, már a munkára koncentrál: másfél éve recepciós egy hosztelben. Jelenleg 4,5 műszakot, azaz 36 órát dolgozik egy héten, fizetésébe az alapbér mellett a különböző jutalékokat beleszámoltuk (például az eladott fürdőjegyekből, városnéző utakból). A megélhetéshez mindez nem elég, egyelőre kénytelen a tartalékait és szülei segítségét is felhasználni, de ha több műszakot tud vállalni később, meg fog tudni élni. Sokszor éjszaka dolgozik, szerinte ezt nem lehet megszokni: „Amikor reggel 8-ig dolgozol, kómában húzod végig magad a városon kávézombiként” – mondta.

Ildi szezonozik: Franciaországba jár ki 4-6 hónapos időszakokra, melyek között 1-2 hónapot tölt itthon. A recepciózás helyett legközelebb már felszolgálni fog, ami pörgősebb, de van borravaló is. A szállást és ellátást ingyen kapja, emellett a legtöbb helyen kapott külön juttatásokat, például kedvezményes síbérletet, belépőket. A leghosszabb műszak 12 óra, de aközben is jár egy 3 órás délutáni szieszta a legtöbb helyen. A kiutazgatást unja már, szeretne letelepedni, de valószínűleg nem itthon: „Aki külföldön dolgozik, annak nehéz beérni egy itthoni fizetéssel. Emlékszem, számolgatnom kellett, hogy elmehetek-e még moziba, itt nem kell néznem az árakat.”