Az új amerikai elnök meg akarja védeni a hazai ipari munkahelyeket, azonban ezzel ha nem is szándékosan, de ad egy hatalmas sallert az Egyesült Államok ázsiai vezető szerepének. Ugyanis már beiktatása előtt önként lemondott arról, hogy a jövőben Washington diktálja a nemzetközi gazdasági szabályokat Kelet-Ázsiában, és ezzel óhatatlanul is átengedte a terepet az amúgy is az amerikai hegemónia lassú de biztos aláásásán mesterkedő Kínának.
Bár még mindig közel két hónapja van a világnak addig, amíg Donald Trump lesz az Egyesült Államok első embere, a leendő elnöknek már most sikerült egy jelentős geopolitikai fordulatot hoznia.
És még csak nem is Vlagyimir Putyin iránt érzett szimpátiájáról van szó. Bár Kelet-Európának valóban ez lehet a legijesztőbb, a hanyatló középhatalom Oroszországnál hosszabb távon sokkal fontosabb, hogy hogyan alakulnak majd az erőviszonyok az Egyesült Államok és Kína között. Különösképpen az, hogy melyik fél világnézete lesz (marad) majd a meghatározó, illetve milyen alkuk és kompromisszumok mentén alakítják majd a játékszabályokat a világban.
Ebben pedig Trump mindjárt át is adta a kezdeményezést Kínának. Amikor bejelentette ugyanis, hogy nem kér a Csendes-óceáni Partnerség (Trans-Pacific Partnership, TPP) nevű szabadkereskedelmi, befektetési és gazdasági szerződésből, akkor egyúttal azt is elintézte, hogy nem Amerika írja majd Ázsiában a nemzetközi gazdasági szabályokat a következő évtizedekben.
A TPP ugyanis nem egy sima kereskedelmi szerződés, hanem a nemzetközi gazdasági paktumok új generációjának az előfutára, amely a vámok lebontása mellett kiterjed a befektetésekre, a szolgáltatási piac részleges megnyitására és egy sor egyéb gazdasági szabályozás összehangolására.
Emögött az az elképzelés, hogy ma már a vámok relatíve kis akadályt jelentenek a kereskedelemben, a nagyobb gátakat az eltérő nemzeti sztenderdek és szabályok adják, így ezek közelítésével lehetne jobban integrálni az egyes nemzetgazdaságokat. Ami pedig azért jó ötlet elméletben, mert minél nyitottabbak a világ gazdaságai, annál hatékonyabban tudják felosztani maguk között a melót és a tőkét, amitől általában véve nő a jólét.
A TPP tehát
Egy ekkora gazdasági blokk megalakulása mögött pedig természetesen elég jelentős geopolitikai érdekek is feszülnek, így a paktumnak nem kis hatása lett volna a térség nemzetközi viszonyaira. Eleve látszik a tagságon, hogy jellemzően olyan országok vannak benne, amelyek politikailag és katonailag is közelebb állnak az Egyesült Államokhoz (Japán, Ausztrália, Új-Zéland, Kanada, Chile, Mexikó, Szingapúr, Malajzia, Vietnam, Brunei, Peru). A TPP-vel az ő gazdaságaik még jobban összefonódtak volna, miközben a kívül maradókkal szemben relatíve nőtt volna a bizniszelés költsége. És ebből a szempontból nagyon nem mellékes, hogy
Bár az Egyesült Államok mindvégig tagadta, hogy egy Kína-ellenes blokkról lenne szó, egyúttal azt is hangoztatta, hogy a TPP nagyon fontos alkotóeleme Washington új Ázsia-politikájának. Ennek a politikának pedig alapvetően pont az a kiindulópontja, hogy a 21. században a világgazdaság központja egyre inkább Ázsiába kerül majd át, ezért az amerikai külpolitikának is egyre inkább erre van keresnivalója Európa és a Közel-Kelet helyett.
Másfelől a TPP létrejötte azt jelentette volna, hogy ahogy a II. világháború utáni időszakban, úgy a 21. században is az Egyesült Államok és a hozzá közel álló országok diktálhatják majd a világkereskedelem szabályait. Bár sokat változott azóta és elég sok helyen recseg-ropog, azért nagyrészt még máig életben van az a világgazdasági rendszer, amit Amerika és elvbarátai még 1945-ben dolgoztak ki Bretton Woodsban. A TPP-vel kapcsolatos szabályalkotás pedig részben biztosíthatta volna, hogy a következő évtizedekben is az legyen a mérvadó a világgazdaságban, amit Amerika akar.
Nem véletlen, hogy Barack Obama egyik legfőbb célja volt, hogy lepecsételje a TPP-t, még mielőtt utódja hivatalba lép (Trump mellett Hillary Clinton is támadta a kampányban a paktumot). Ahogy az sem, hogy Kína szerint pont arról szólt a projekt, hogy őket marginalizálják, és Amerika még jobban megvesse a lábát a térségben, nyilván Peking kárára.
Bár az elmúlt közel négy évtizedben a kínaiak is rengeteget profitáltak az amerikaiak vezette nemzetközi rendszer működéséből, mostanában úgy tűnik, elérkezettnek látják az időt a rendszer finomhangolására és az amerikai vezető szerep óvatos de biztos megingatására. Erre utal legalábbis, hogy a kínaiak nemrég kezdtek bele egy, az amerikaival párhuzamos és sok szempontból rivális nemzetközi intézményrendszer kialakításába: van már IMF-riválisuk, ázsiai beruházási bankjuk, saját Marshall-tervük, a nemzetközi bírói ítéletekre (egyébként az Egyesült Államokhoz hasonlóan) magasról tesznek, és igazából még csak most lendültek bele a dologba, tehát vélhetően tovább folyik majd a kínai típusú nemzetközi intézmények kiépítése.
Amiből könnyen az lehet, hogy
A TPP elbukása ugyanis egyben azt is jelenti, hogy az eddigi két rivális ázsiai szabadkereskedelmi övezeti tervből csak egy maradt talpon, mégpedig a nevében elég semmitmondó, de fontos Regionális Átfogó Gazdasági Partnerség (RCEP), amelyben Kína (és Indiai is) benne van, viszont az Egyesült Államok nincs.
Persze bőven vannak, akik a TPP elbukásának örülnek, és nem csak Kínában. Például mindenkinek jó hír ez, aki ideológiai vagy gyakorlati okokból évtizedek óta epekedve várja, hogy végre örökre vége legyen az Egyesült Államok megkérdőjelezhetetlen vezető szerepének a világban.
De az amerikai újbaloldal nemcsak saját imperialzmus-ellenessége, hanem potenciális gazdasági hozadéka miatt is erősen támadta a megállapodást, nagyjából ugyanazokkal az érvekkel, amelyekkel az Egyesült Államok és az Európai Unió közti, Trump miatt szintén kvázi halálraítélt egyezményt, a TTIP-t vádolták. Tehát hogy
Ezekről a vádakról a TTIP és az EU-Kanada szabadkereskedelmi egyezmény kapcsán itt, illetve itt írtunk hosszabban, és nagyjából ugyanez igaz a TPP-re is.
Persze emellett ahogy Európában, úgy Ázsiában is elég sok neuralgikus pont volt a tárgyalásokon, mert hiába folytak nagyrészt titokban, azért a fő konfliktusforrásokat ismerni lehetett. Például hogy a híresen protekcionista Japán nem akarja megnyitni biztosítási piacát, vagy hogy az autóiparban az amerikaiak nem akarnak versenyezni a japánokkal. De ezeket végül azért sikerült elsimítani, láthatóan azonban hiába.
A számítások szerint egyébként a legnagyobb szívás a két legszegényebb TPP-tagállamnak, Vietnamnak és Malajziának lesz a lépés, ők nyerhettek volna a legtöbbet a paktummal.
Trumpot viszont a vietnamiak sorsra egyáltalán nem érdekli, az ő ellenérve egy az egyben arra épül, hogy a szabadkereskedelem az ipari foglalkoztatás csökkenésével jár az Egyesült Államokban. Ez alapvetően igaz, és amúgy az ipar kiüresedése tagadhatatlanul nagyon súlyos probléma, nemcsak Amerikában, hanem az egész fejlett világban.
Viszont a probléma igazából nem az, hogy az ipar vándorol, hiszen ennek a magas jövedelemszint az oka, egész pontosan az, hogy egy magas jövedelmű országban egy gyártósor mellett állva egyre kevésbé lehetséges kitermelni annyi hozzáadott értéket, ami mellett megérné az ipari munkaerő foglalkoztatása. A baj az, hogy az ipari munkaerő át- és továbbképzésére, munkaerő-piaci lehetőségeinek javítására, szociális segítésére nem fordítanak megfelelő erőforrásokat. Ezt a problémát pedig nem lehet vámokkal orvosolni, ahhoz jóval kiforrottabb intézkedések kellenének.
Míg Trump szerint úgy lesz újra csodálatos hely Amerika, ha az olcsó ázsiai munkaerő helyett hazai kezek szerelik majd össze a Fordokat, ez igazából inkább csak az ország lecsúszásához vezetne. Ettől függetlenül viszont úgy tűnik, Trump nem tágít a kereskedelmi háborús terveitől, amelyek elég komoly károkat okozhatnának az Egyesült Államoknak, de Európának és Magyarországnak is.
Viszont önmagában a TPP buktája az Európai Unió számára akár még jól is jöhet, legalábbis rövid távon. Ugyanis ha létrejött volna ez a paktum, akkor az érintett államoknak sokkal egyszerűbbé vált volna egymással bizniszelniük, mint Európával. Ebből fakadóan pedig az uniós cégek hátrányba kerültek volna az ázsiai és amerikai piacon a TPP-s vetélytársakkal szemben. (Már ha a TTP úgy jött volna létre, hogy közben a TTIP nem.)
A kereskedelemelterelő hatás minden hasonló megállapodásnak fontos velejárója, és a világ többi részein pont ezért is gyűlölik sokan az Európai Uniót gazdasági szempontból, hiszen ez egy kívülről relatíve zárt, belülről teljesen nyitott piac. Kína például különösen örülne annak, és egyébként aktívan is dolgozik rajta, hogy minél erősebben be tudjon törni az uniós piacra, amiben nem mellesleg Magyarország is támogatja.
Hosszabb távon azonban az amerikaiak térvesztése és Kína térnyerése nem biztos, hogy jó lesz számunkra, bár annak még csak foszlányai látszanak, hogy utóbbinak milyen tervei vannak a világgazdasággal. Az viszont Trump elnöksége alatt elég valószínűnek látszik, hogy Washington helyett egyre inkább Pekingre kell majd figyelni ezekben a kérdésekben.