Közérdekű adatokat megismerni Magyarországon embert próbáló feladat. A hivatalok addig húzzák az időt, amíg az ügyek elfelejtődnek, és a végén még pénzre is megpróbálnak lehúzni. Pedig csak annyit várnának tőlük az adófizetők és a médiában dolgozók, hogy a munkájukat végezzék. Mindez a kormány szerint egyáltalán nem probléma, aki mást mond, annak hátat fordítanak vagy rágalmazzák. Egy teljesen átlagos adatkérés végtelenbe nyúlásán mutatjuk meg, hogyan szabotálják folyamatosan a közérdekű információk nyilvánosságra kerülését.
Idén Mikulás alkalmából Magyarország kilépett a Nyílt Kormányzati Együttműködés (Open Government Partnership) névre keresztelt kezdeményezésből. Az OGP célja, hogy a részt vevő országok egymástól eltanulva a jó gyakorlatokat átláthatóbban, kevésbé korruptan működtessék az államot. Különösebb kötelezettségek a tagsággal nem járnak, a szervezet szankcionálni nem tud, pusztán keretet nyújt a tudáscseréhez, indokolt esetben ajánlásokat fogalmaz meg arra nézve, mit és hogyan kellene másképp csinálni a tagországokban.
Így járt el Magyarországgal is, miután négy civil szervezet (kormányálláspont szerint Soros György trójai falovai) felhívta a figyelmet a hazánkban zajló aggasztó folyamatokra: leépül a fékek és ellensúlyok rendszere, csökken az átláthatóság, és egyre fogy a levegő a szabad sajtó körül. Az OGP a panaszokat megvizsgálva jelentést készített az országról, nagyrészt megerősítve a civilek aggályait, amire a magyar kormány megsértődött, és nemes egyszerűséggel otthagyta az egész szerveződést a francba az ajánlások megfontolása helyett. Mutatunk egy példát az újságírók mindennapjaiból, miért nagyon nagy baj ez.
Még ősszel kezdtünk foglalkozni GINOP nevű uniós pénzosztási körben odaítélt támogatások, ezen belül is a vállalati kutatás-fejlesztés-innováció keret nyerteseivel és azok esetleges politikai kapcsolataival. Az ilyen típusú cikkek megírásával eleve viszonylag sokat kell pepecselni, bújni az online céginformációs rendszert, de ez önmagában még nem nyújtaná a végtelenségig a feladatot. Ami miatt mégis el szokott húzódni, az az adatszolgáltató állami cégek, hivatalok és minisztériumok hozzáállása. Ezek többsége nagyjából annyira ad ki szívesen információt, mintha egy embert valamelyik végtagjának amputálására kérnénk.
A témában született első cikkünkhöz két dolgot szerettünk volna kihúzni a területért felelős Nemzetgazdasági Minisztériumból (NGM):
Utóbbi esetében – miután magánál az alapnál falakba ütköztünk – sejtettük, hogy hivatalos közérdekű adatigénylés benyújtására lesz szükség, ezt meg is tettük rögtön. A konzorciumi partnereknél viszont naivan azt gondoltuk, ennek elkérésénél mi sem egyszerűbb, sőt, talán csak véletlenül hagyták ki a táblázatból, korábbi hasonló közzétételekben ugyanis még találtunk ilyen oszlopot. Így első körben simán levélben, majd telefonon érdeklődtünk az NGM-nél és a pályázatok elbírálásáért felelős Nemzeti Kutatási Fejlesztési és Innovációs Hivatal sajtóosztályánál a partnerek felől, de csalódnunk kellett: a minisztérium pusztán annyit közölt, hogy a nyertesek adatai elérhetők a pályázatok kormányzati oldalán.
Ez a válasz nem csak hogy direkt kiszúrásnak tűnik – a hivatkozott, egyáltalán nem felhasználóbarát oldalon egyesével kiböngészni 147 projektet idegtépő munka –,
Az augusztus végi levelezés idején az érdeklődésünk tárgyát képző projekteknél a szerződéskötés még nem történt meg, így az oldalon sem szerepeltek.
Mire sikerült kisilabizálni ennek a teljesen alapvető információnak a hozzáférhetetlenségét, már egy ideje folyamatban volt az elsőként benyújtott adatigénylésünk. Mérlegelve a dolgot úgy döntöttünk, az első a cikkhez új igénylést már nem adunk be, mert az alsó hangon további egy hónappal elnyújtaná a folyamatot.
Bár a közérdekű adatigénylésekre 15 nap áll rendelkezésre válaszolni, a hivataloknak lehetősége van egyszeri, 15 napos hosszabbításra, amit ki is szoktak használni. Így történt ez a mi esetünkben is, két hét után megjött a sablonlevél a határidő kitolásáról, pedig pusztán annyit kérdeztünk, hogy a Garangold Tőkelalap mennyi pénzzel szállt be 13 darab vállalkozásba. Ezt a 13 soros táblázatot az NGM-nek kerek egy hónapig tartott összeszedni és átküldeni emailben, de legalább végül megkaptuk.
Később felmerült, hogy a korábbi cikk folytatásaként mégiscsak ki kellene kérni azokat a konzorciumi partnereket, ha máshogy nem küldik el, hát ezt is közérdekű adatigényléssel. A hivatalos igénylés elment, és következett a szokásos forgatókönyv, 15 nap elteltével megérkezett levél a meghosszabbításról.
Idáig semmi különös, a harmincadik napon azonban a várt táblázat helyett a minisztérium benyújtotta a számlát, amire az infotörvény 2011-es módosítása óta törvény adta lehetősége van: úgy ítélték meg, hogy az általunk kért információ összeállítása egészen pontosan 44 950 forint lesz. (És ezzel még mindig jobban jártunk, mint például azok a kollégáink, akiknek Schmidt Mária 56-os emlékbizottsága kerek perec megmondta, hogy az év vége előtt egyáltalán nem engednek bepillantást az adatokba, mert az „zavarná az Emlékév lebonyolítását”. Az Index pert indított az ügyben.)
Esetünkben egy olyan táblázatról beszélünk, amivel kapcsolatban két lehetőség áll fenn:
Az NGM kérdésünkre arról tájékoztatott, hogy az igényléssel kapcsolatban tárgyi költség nem merül fel, a megállapított 44 950 forintos térítést
a teljesítéshez szükséges minisztériumi munkaerőforrás aránytalan mértékű igénybevétele indokolja.
Abból kiindulva, hogy a munkát feltehetően egy a hierarchia alsó szintjén álló alkalmazott végzi majd el, ez az összeg többnapi vagy akár egy teljes munkahétnyi bérköltséget jelent.
Ennyit akarnak kifizettetni azért, hogy a sajtó rendelkezésére bocsássanak olyan információkat, amelynek jobb esetben eleve fent kéne lenniük a honlapjukon, rosszabb esetben pedig ingyen össze kellene állítaniuk a kérésünkre,
Kértük, hogy részletezzék, miből tevődik össze, hány munkaórát jelent ez a zavarba ejtően pontosan kiszámolt költség, erre azonban nem érkezett válasz.
Ebben a helyzetben egy újság három dolgot tehet: letehet az adatigénylésről, kifizetheti a pénzt, vagy megtámadhatja bíróságon a megállapított költség mértékét újabb több hónapos csúszást bevállalva. Az állami hivatalok nyilván az első verziónak örülnek a legjobban, ezt is szolgálja maga a törvény, amelynek értelmében egy hónapot ülhetnek akár a legminimálisabb adatkérésen is, majd kiszámlázhatják annak költségeit – ki tudja milyen alapon kiszámolva, mert azt már nem mondják meg.
De ha az ember fizetni akar, akkor sem könnyítik meg a dolgát: egy nyomtatványt kitöltve kell megírni a minisztériumnak a címet, ahová a csekket majd kiküldik, ennek befizetése után majd egyszer megérkeznek a dokumentumok. És nincs rá semmi garancia, hogy ezek nem lesznek hiányosak, vagy éppen – ha esetleg nem fogalmaztunk elég pontosan az igénylésben – nem árasztanak el szándékosan olyan mennyiségű kereshetetlen formátumú szöveggel, amivel nem lehet mit kezdeni. Ebben az esetben kezdődhet elölről a mizéria.
Az Indexnek kiszámlázott – illetve jelen pillanatban még ki sem számlázott – 45 ezer forint egyébként nem is számít nagy összegnek. Miután a törvény öt éven át a pontos feltételeket szabályozó rendelet nélkül volt érvényben, megtörténhettek olyan pikáns esetek, amikor Tóth Bertalantól 70 milliót kért volna a Posta szerződéseiért, a Szépművészeti Múzeum pedig az Átlátszónak tett több mint félmilliós ajánlatot. De nemrég az Index is kapott egy 600 ezer forintos számlát, amikor a milliárdos mínuszt termelő Magyar Nemzeti Kereskedőház szerződéseit akarta megkapni.
Arra azonban még pár tízezer forint is alkalmas, hogy a kevésbé elszánt kérelmezőket eltántorítsa. Pláne, hogy a jelek szerint egy minisztérium simán megengedheti magának, hogy ne válaszoljon arra a kérdésre, mi alapján jött ki az összeg. Így hiába a végre valahára megszületett rendelet, gyakorlatilag bármennyivel előállhatnak munkadíjra hivatkozva.
Ilyen körülmények között a kisebb, erő- és pénzforrásbeli gondokkal küzdő lapok vagy eleve meg sem próbálnak érzékeny adatokat kikérni, vagy ha meg is próbálnak, könnyen lehet, hogy a számla benyújtása után már nem ragaszkodnak az ötlethez. És még ha sikerül is megkapni végül a kért információkat, azok feldolgozása már olyan távolra kerül az eredeti eseménytől, hogy jóval kevesebb embert érdekel, mint ugyanez frissen.
Itt tartunk 2016 decemberében, amikor a Külügyminisztérium az alábbiakkal indokolta a kilépésünket az átlátható kormányzást célzó nemzetközi szerveződésből:
„A Nyílt Kormányzati Együttműködés a jó kormányzati gyakorlatok megvitatása helyett egyes országok leckéztetésének terepévé vált, valós párbeszédet nem folytat, a tényeket elferdíti, és egyoldalú jelentéseket készít. A jelentésekben a hazánkat folyamatosan bíráló úgynevezett civil szervezetek véleménye megjelent, a kormányzati választ azonban negligálták.”
Ma Magyarországon a legegyszerűbb közérdekű adatigénylés végigjárása is egy szürreális kafkai piruett, amelyben a hivatalok dolgozói az újságírók segítése helyett szándékosan akadályozzák az ügyeket. A kormány hivatalos álláspontja szerint viszont az ehhez hasonló problémákra rámutatók mind Soros György zsebében vannak. Közben a nyilvánosságra tartozó információk hegyekben tornyosulnak a minisztériumokban, de jelentős részüket soha senki nem fogja feldolgozni, Magyarországon pedig háborítatlanul folyhat tovább a kormányközeli oligarchák kitömése uniós pénzből.