A vizes vb kapcsán sokszor előkerülő félreértések miatt fontos tisztázni, hogy alapvetően kétféle sport létezik:
Drámai, ha a profi látványsportnak főleg az államtól jön a pénz a szurkolók helyett, mert akkor elég a kormánnyal jóban lenni, nem számítanak a szurkolók vagy sportteljesítmények a sikerességhez. Ezt mi is ismerhetjük a legjobban a messze túlfizetett focistáink és edzőink kapcsán, de ez a téma már messzebbre vezet. Maradjunk annyiban, hogy ez a fajta sport egy speciális iparág, aminek teljesen magánbiznisznek kéne lennie, ahogy minden sikeres országban az is.
Rendre össze is keveredik nálunk a kettő, és egyes politikusok durván ki is használják a pontatlan elnevezésünkből származó problémákat. Érdemes ezért megnézni, hogy mennyire lelkesedünk egyébként a sporteseményekért, és akár utánuk a sportolásért.
Ha egy tágabb kategóriában nézzük, hányan járnak sport és kulturális eseményekre, az látszódik, hogy nem állunk különösebben jól az EU-ban. A legfrissebb adatok 2015-ösek az Eurostatnál.
Ezt főleg a kulturális programok húzhatták fel, 2015-ben az ország 25 százaléka vallotta csak azt, hogy az elmúlt egy évben volt bármi sportrendezvényen. Ez az uniós átlagnál alacsonyabb, noha némi előrelépést jelent a tíz évvel azelőtti 22,5 százalékos részvételhez képest.
Kicsit tág a sportrendezvényen való részvétel kategóriája. A kérdőívben szereplő kérdés alapján nehéz eldönteni, hogy csak az önkéntes nézőként szereplők számítanak, vagy ha mondjuk biztonsági őrként vagy rendőrként dolgozik ott valaki, az is beleszámít-e. Vagy akár profi sportolóként, aki szintén nem szórakozni megy oda, legalábbis jó esetben. Ahogy az se tiszta, ha mondjuk egy amatőr sportolóként lefut valami nagy össznépi félmaratont akkor ő beleszámíthat-e. Valószínűleg minden kérdésre igen a válasz, ami némi torzítást hozhat az értékelésbe, noha minden országban ugyanarra válaszoltak. Attól viszont nem kell tartanunk, hogy rendszeres sportolás is beleszámítana, általában főleg nem rendezvényekre járnak sportolni a sportos emberek, hanem a sima hétköznapokon edzenek.
Ha csak a sporteseményeket nézzük, akkor a mutatót a vidéki magasabb jövedelmű magyarok húzzák fel. A legfelső jövedelmi ötödbe eső, vidéki városban lakóknál a sportesemények látogatása a 2006-os 29,6 százalékról 2015-re felment 41,5-re. Egyébként jövedelemtől függetlenül inkább a férfiak járnak sporteseményekre.
A felsőfokú végzettségűek több sporteseményre járnak. De ez valószínűleg összefügg azzal az említett jelenséggel is, hogy a magasabb jövedelműeknél nőtt meg ez az igény. A nőknél is emelkedett valamelyest a képzettek közt a mutató, viszont a felsőoktatást nem végzett, 25 év felettieknél eléggé bezuhant.
Csak a 16 éven felülieket vizsgálták egyébként, a gyerekek sportolási hajlandósága ebben nincs benne. Ami által például a csak a tao miatt fociztatott szerencsétlenebb gyerekek nem tudják felhúzni a mutatóinkat.
Érdekes lehet még, hogy akik egyáltalán nem jártak sporteseményen egy évig, azok miért nem tették ezt. Itt csak 2015-ös adatok voltak, amiből az derül ki, hogy majdnem 40 százalékot egyszerűen nem érdekli az ilyesmi, a népesség 8,5 százaléka mondta azt, hogy anyagi okai vannak, és csak 2,6 százalék, hogy nincs a környékükön ilyesmi.
Arányaiban a szegényebbeket nálunk lényegesen kevésbé érdeklik a sportesemények, és kevésbé is van rá pénzük. Érdekes egyébként, hogy ezzel együtt is számos nyugatibb országban sokkal inkább válaszolták azt az emberek, hogy nekik túl drágák a sportesemények, Nagy-Britanniában, Spanyolországban vagy Olaszországban az érdeklődők nagyobb része nézheti neten vagy tévén az ilyesmit.
Illetve ennél a válasznál is kijött az, hogy a hazai sportlátogatók döntően vidéki városban laknak és gazdagabbnak számítanak, minden más településtípusnál és jövedelmi helyzetnél egy nagyságrenddel gyakrabban válaszolták azt, hogy nem érdekli őket ez. A legfelső jövedelmi ötödben lévő vidéki városban, vagy a környékén élő népesség 26 százaléka mondta csak azt, hogy azért nem járt sporteseményen, mert nem különösebben érdekli.
Ez a szám egész Európában nagyon erősnek számít, nekünk vannak az ötödik legérdeklődőbb gazdagabb vidéki meccsre járóink. Ugyanez a jövedelmi csoport nálunk falun már 30 százalékban utasította el meccseket, versenyeket, Budapesten pedig már 38 százalékban.
Ami még érdekes, hogy a nagy sportrendezvények nem nagyon változtatnak a hétköznapi emberek sportolási hajlandóságán. Még olyan országokban se, ahol nálunk lényegesen többen vagy épp kevesebben érdeklődnek a sportrendezvények iránt.
Azt elég sok helyen megmérték, hogy a nagy a sportesemények lényegben sehol nem hoznak érdemi emelkedést a szabadidős sportolók számában. Olyan óvatos állítások vannak, hogy azoknál hozhat némi emelkedést, akik amúgy is aktívan űzték korábban az adott sportot. Tehát mondjuk a vizes vb után, ha valaki átlagosan háromszor úszott hetente, az lehet, hogy utána egy darabig 3,5-szer fog.
Ráadásul ez se feltétlenül igaz, alapjáraton az, hogy vannak nagy sportsztárok, akik nagy eseményeket nyernek, egyszerűen sehol nem jelentenek elég motivációt arra, hogy sokan nekiálljanak sportolni.
A 2012-es londoni olimpia után az Egyesült Királyság legnépszerűbb sportja, az úszás teljesen leszállóágban találta magát, de még az olyan helyi hagyományos sikersportágak, mint a biciklizés vagy az evezés is érdemi zuhanásba kezdtek az amatőr sportolók számát tekintve. Athénban nagy sikerként tálalták, hogy 6 százalékot emelkedett az olimpia után az amatőr sportolók száma, hogy később kiderüljön, hogy pár év múlva már több mint kétszer annyit esett vissza.
Egyébként pedig a legfőbb célcsoportnak nem is azok számítanak, akik valamilyen szinten már sportolnak, hanem akik heti 2-3 órát se, vagy akár egyet se töltenek ilyesmivel. Őket kéne elsődlegesen bevonni a szabadidősport piacára. Itt ráadásul a versenyzés helyett jellemzően sokkal fontosabb cél az egészségmegőrzés és a jó közérzet.
A stanfordi Albert Bandura szerint 4 pszichológiai folyamatnak kell lejátszódnia bennünk ahhoz, hogy másoktól eltanuljunk egy vonzó szociális mintát. Ami például lehet a sportolás is a hétköznapokban.
Úgy tűnik tehát, hogy a sztároknál fontosabb szerepe lehet például a felkészült és elhivatott tornatanároknak, edzőknek, hogy az emberekkel tényleg megszerettessenek sportágakat, számukra is elérhető szinten.
llyen például a magyarok döntő többsége, a KSH 2014-es felmérése szerint a magyarok kétharmada nem sportol átlagosan napi 10 percet sem. Az izomerősítő és állóképességet igénylő gyakorlatokat a lakosság 76 százaléka teljesen elutasítja,
Ez fontos figyelmeztetés lehet nekünk, a magyarok ugyanis a harmadik legelhízottabb országnak számítanak az unióban. Ami összefüggésben van azzal is, hogy az unión belül élvonalbeliek vagyunk egy sereg betegségben, a daganatoktól a szív- és érrendszeri problémákon át az asztmáig vagy cukorbetegségig.
Értelmes program lenne tehát a nagy rendezvényekről és csak profik által használható infrastrukturális beruházásokról átterelni a forrásokat és az állami érdeklődést az emberek sportolási lehetőségeire és ösztönzésére.
Borítókép: Huszti István / Index.