Miután szájkaratézott egy sort Európával, Donald Trump kormánya végül úgy tűnik, lepaktál Brüsszellel, hogy együtt rontsanak rá a közös gazdasági ellenségre, Kínára. Ez azonban nem lesz egyszerű: Pekinget nem lehet csak úgy csicskáztatni, ráadásul a viták mögött feloldhatatlannak tűnő rendszerszintű ellentétek feszülnek. Amik egyébként az irtózatosan exportfüggő magyar gazdaságot is megráncigálhatják. Minden, amit a világgazdaság befolyási harcairól tudni akart.
Az amerikaiak az Európai Unióval szövetkezve meg akarják fékezni a csaló kínaiakat, akik az EU-val karöltve oda akarnak pörkölni a szemétkedő amerikaiaknak, miközben az EU meg akarja békíteni a szemétkedő amerikaiakat és a csaló kínaiakat, plusz még a japánokat is, akiket viszont az amerikaiak és a kínaiak is meg akarnak rendszabályozni, miközben ők próbálnak úgy tenni, mintha ott se lettek volna.
Ember legyen a talpán, aki képes kiigazodni rajta, hogy most éppen ki kivel van, és ki mit akar a másiktól a nemzetközi kereskedelmi és gazdasági rendszer át- és visszaalakításával kapcsolatos érdekharcokban: az utóbbi időben eléggé összekuszálódtak a szövetségi viszonyok, aminek kivételesen nem csak Donald Trump az oka, bár az amerikai elnök természetesen nyakig benne van a balhézásban. Legutóbb a múlt héten, a Kereskedelmi Világszervezet csúcstalálkozóján sikerült csavarnia egyet a helyzeten:
Miközben a kínaiakkal eddig szívélyeskedő Trump védelmi stratégiájában is kimondta, amit mindenki tudott, de nem illet ilyen nyíltan felvállalni: az Egyesült Államok legfőbb ellenlábasa (az oroszok mellett) Kína.
A tét pedig nem kicsi: a jelenlegi világgazdasági rendszeren sokasodnak a repedések, elkerülhetetlenek a jelentős változások. Azonban nem mindegy, hogy az új játékszabályokat ki és hogyan írja majd:
Hiába tűnik ez a nagyhatalmak és homályos gazdasági lobbierők távoli, meglehetősen technikai jellegű acsarkodásának, Magyarországnak is fontos. Hiszen hazánk a világ egyik leginkább kereskedelemfüggő gazdasága, amely addig képes normálisan elműködni, amíg az itt dolgoztató német, amerikai és japán cégek is elboldogulnak. Nekik, és emiatt
Az elmúlt szűk egy évben nagyot fordult a világ a kereskedelmi-gazdasági szövetségek terén, ráadásul kétszer is. Donald Trump az év elején szakított a sok évtizedes amerikai liberális állásponttal, és közölte: elege van abból, hogy a kínaiak, németek és japánok (szerinte legalábbis) hasznot húznak Amerikából. A trumpi elképzelés alapja, hogy az amerikainál olcsóbb (vagy jobb) külföldi áruk elárasztják a hazai piacot, amivel kinyírják a helyi ipart, munkahelyeket számolnak fel és elszegényítik az országot.
Úgyhogy azzal a lendülettel fel is bontotta a Japánnal és tíz másik ázsiai és dél-amerikai országgal korábban már aláírt Csendes-óceáni Partnerséget, minden idők legambiciózusabb kereskedelmi szerződését. Majd ugyanígy elkaszálta az EU és az Egyesült Államok között formálódó gazdasági megállapodást. Utána még párszor kiosztotta az Egyesült Államok nagy exportszektorral bíró szövetségeseit, elsősorban a koreaiakat, japánokat (egyébként nem is jogtalanul).
Hszi Csin-ping kínai elnök erre közölte, hogy ha Trump csak balhézni tud, Peking nagyon szívesen lép az Egyesült Államok helyébe, és veszi át a kormánybotot a világban. Ehhez pedig úgy tűnt, sikerül megnyernie az EU-t is: az uniónak nagyon nem jött be Trump keménykedése, kereskedelemellenessége és klimaváltozás-tagadása. Mivel mind Kína, mind az EU számára rendkívül fontos a globális kereskedelem, első blikkre jó partnereknek tűntek.
Azonban hamarosan kiderült, hogy hiába a szöveg, ha a konkrétumokról van szó, Kína és az EU legalább annyira nem bírják egymást, mint Trumpot, és sem a kereskedelem terén, sem a klímavédelemben nem olyan nagy ám az összhang köztük. Ez kapóra jött Washingtonnak, ahol mostanra sikerült valamelyest letekerni Trump hisztiméterét, más szóval elkezdtek a korábbiaknál egy fokkal konstruktívabban hozzáállni a villággazdasági ügyekhez. Egyúttal pedig rájönni arra a már az Obama-kormány által is felfedezett igazságra, hogy
Az EU és Japán már eddig is arra biztatta Trumpékat, hogy hagyják a szájkaratét, és próbálják a problémákat egy kicsit civilizáltabban, nemzetközi fórumokon megvitatni. Miután az amerikaiak is belátták, hogy a keménykedéssel semmit nem értek el, most azzal a nemzetközi politikában már jól ismert, ám a Trump-kormány részéről újszerűnek ható stratégiával próbálkoznak, hogy a fenyegetés helyett partnereket keresnek a Kereskedelmi Világszervezetben (WTO). (Persze az ENSZ-ben nem mindig megy az ilyesmi, ahogy a jeruzsálemi balhé is mutatja.)
Ez végül sikerült is: a nemzetközi kereskedelmi szabályok betartása fölött őrködő WTO decemberi csúcsán az Egyesült Államok, az Európai Unió és Japán közösen szóltak be minden olyan országnak, amely
Bár ezek elég technikai kategóriák, itt
a fejlett országoknak régi panasza, hogy miközben Kína a világkereskedelem legnagyobb nyertese, szelektíven értelmezi annak szabályait. Miközben ezerrel exportál, a saját piacát nem akarja megnyitni a nyugati cégek előtt: a nyugati dominancia hagyományos terepének számító szolgáltatási szektor nagy része, elsősorban az internet és a pénzvilág szinte érinthetetlen.
Más fontos ágazatokban, például az autóiparban pedig csak úgy lehet belépni Kínába, ha a külföldi cég vegyesvállalatot alapit egy helyi gyártóval. Miközben a helyi vállalatok ezerrel próbálják lemásolni a nyugati és japán kocsikat, a nyugati és japán gyártók kénytelenek szövetkezni velük, amely elég furcsa vállalati érdekházasságokat szül.
Hasonló sirám, hogy a kínaiak ingyenhitelekkel és más állami beavatkozásokkal támogatják állami és nem állami nagyvállalataikat, amelyek ennek köszönhetően világszerte rettentő olcsón tudnak dolgozni és rettentő olcsón tudják eladni az áruikat. Ahol pedig nem, ott Kína hitelezési konstrukcióival vagy politikai rábeszéléssel tesz róla, hogy az ő cégei fussanak be. (Nagyjából egyetlen ország van a világon, ahol drágán és rossz hitelfeltételekkel dolgoznak a kínaiak, ez az ország pedig Magyarország.)
Az utóbbi időben különösen a kínai acélipar mesterségesen alacsony árai miatt támadják Pekinget Brüsszelből és Washingtonból, de kismillió más szektor van még, amit a kínaiak megpróbálnak az olcsó áraikkal letarolni.
Nincs kétség afelől, hogy Kína nagyon is vétkes, bár nincs egyedül ezzel
- mondta Cecilia Malmström, az EU kereskedelmi biztosa. Ez elég kemény beintés annak a kínai kormánynak, amely az utóbbi hónapokban lépten-nyomon azt hangoztatta, hogy majd ők lesznek azok, akik megvédik a világgazdaság szabadságát Trumptól.
De ez annak fényében nem is annyira meglepő, hogy a fenti kereskedelemtorzító intézkedések különösen égetőek az EU számára: egy friss elemzés szerint míg 2000 és 2008 között 60 százalékkal nőtt az unió exportja, addig 2008 óta stagnál. Ennek elsődleges oka, hogy az EU kereskedelmi partnerei különböző intézkedéseikkel jelentősen megnehezítették az uniós termékek piacra jutását, miközben saját cégeiket olyan állami támogatásokkal ömlesztették el, amelyek az unión belül tilosak.
Bár az EU-nak bőven van baja van az Egyesült Államokkal is, Amerikában azért mégis sokkal könnyebben tudnak bizniszelni az európai cégek, mint Kínában, és az Európában rakoncátlankodó amerikai cégekkel is könnyebb elbánni, mint a kínaiakkal. Elég csak az utóbbi idők Microsoft- és Google- és Apple-ügyeire gondolni. Ugyanez a helyzet az amerikaiakkal is: fújnak az EU-ra, de mindenki tudja, hogy Kínával szemben több a közös panasz, mint egymással szemben.
Ezeknek a problémáknak a kezelése már csak azért is időszerű, mert mostanában különösen népszerű nézet lett a fejlett országokban, hogy a szabadkereskedelmi rendszerrel való visszaélés, illetve általában véve a nagy globalizmus növeli az egyenlőtlenségeket és egy sor társadalmi problémához vezet. Azonban a gondok pontos okairól és potenciális megoldásáról még a fejlett országokon belül is vita folyik.
Az EU-USA-Japán panaszok a legtöbb fősodorbeli közgazdász és nyugati kormány álláspontját tükrözik. Eszerint
Eszerint a nézet szerint a gond az, hogy az utóbbi időben megakadt a világgazdaság liberalizációja (szabadabbá tétele): sok ország akadályokat gördít a kereskedelem elé, visszaél a játékszabályokkal és tisztességtelen előnyöket szerez (ld. kínaiak). Tehát a megoldás, hogy őket jól meg kell rendszabályozni. Másrészt bár a kereskedelempártiak is elismerik, hogy a globalizációnak sok vesztese van, elsősorban a nyugati munkásosztály, ám az ő gondjaikat, illetve általában véve a növekvő egyenlőtlenségeket nem a kereskedelempolitikán, hanem az adó-, a szociális és a képzési politikán keresztül kell kezelni.
A másik, eredetileg balos, de manapság a popuista-nacionalista jobboldal által is gyakran felkarolt elképzelés, hogy a gond maga a szabadkereskedelem és a globalizáció.
Tehát a szabadkereskedelemmel mindenki rosszul jár, csak a bankok és a nagytőkések gazdagodnak. Ők viszont temérdek pénzükkel sikeresen lobbiznak a világ kormányainál, hogy kapjanak még több szabadságot és hatalmat, tovább szabdalva ezzel a demokráciát és a társadalom szövetét. A gond nem a szabályszegés vagy a liberalizáció megakadása, hanem maga a liberalizáció, azaz hogy a cégek azt csinálhatnak, amit akarnak.
Miután a második, globalizációkritikus nézet a 2008-as válság óta reneszánszát éli, mostanában bármit is csinál az EU kereskedelmi téren, elég jelentős belső ellenkezés kíséri mind az alterglobalista baloldal, mint a nacionalista-populista jobboldal részéről. Miközben a kormányok és az Európai Bizottság szerint az uniós kereskedelempolitikai lépések azt szolgálják, hogy az európai cégek kiszámíthatóbb és tisztességesebb feltételek mellett üzletelhessenek a világban, és így több pénzt lapátolhassanak haza Európába, addig a bírálatok szerint valójában Brüsszel a nagyvállalati lobbi előtt lefeküdve kiárusítja Európát és Európa kereskedelmi partnereit a céges lobbinak.
Mielőtt Trump elkaszálta, az unión belül is rengetegen harcoltak az USA-EU kereskedelmi szerződés ellen, különböző, megalapozott (nagyobb hatalmat kapnak a nagyvállalatok), kevésbé megalapozott (a cégek beperelhetik a kormányokat) és teljesen kamu (amerikai génmódositott termékek lepik majd el Európát) érvekkel. De ugyanez lejátszódik a Latin-Amerikával kötendő kereskedelmi megállapodás esetén, ahogy korábban a kanadai-uniós gazdasági szerződéssel is ez volt a helyzet. Eddig egyedül a Japán-EU-szerződést sikerült valahogy fű alatt, nagyobb balhé nélkül elfogadni, de a ratifikáció még hátravan, tehát itt is becsúszhatnak még gondok. Ahhoz tehát, hogy a nemzetközi kereskedelmi szabályokat újra alakítani tudja,
A másik gond, hogy nemcsak belföldön, külföldön sem talál sok értő fülre az unió: a kínaiak álláspontja az EU-s panaszkodás szöges ellentéte. Peking számára természetesen nagyon fontos a kereskedelem, hiszen nagyrészt annak köszönheti az utóbbi bő három évtizedben bemutatott, történelmi léptékkel mérve is páratlan fejlődését, hogy a globalizációnak köszönhetően a világ gyárává vált. Emiatt pedig folyamatosan azt hangoztatják, hogy a globalizációt és a kereskedelem szabadságát fent akarják tartani.
Ám az EU és Kína kicsit máshogy képzeli el ezt a dolgot: az unió azt szeretné, ha azért cserébe, hogy eddig olcsó árukkal áraszthatta el a világot, és ezen jól meggazdagodhatott, Kína most megnyitná a saját piacait a nyugati cégek előtt, hogy a bukdácsoló Európa is nagyobb hasznot tudjon húzni a kínai növekedésből. Na meg azt, hogy az európai cégek hasonló feltételek mellett üzletelhessenek Kínában, mint mondjuk a kínaiak Európában.
Ez persze bizonyos mértékig megvalósult: Európa tényleg egyre több terméket tud eladni Kínában, és a kínai fogyasztás rohamos növekedése az egyik oka annak, hogy az utóbbi egy-két évben sokkal jobban áll a világgazdaság, és ezen belül Európa szénája. És azért maguk módján a kínaiak is próbálnak liberalizálni, például szépen lassan a pénzügyi szektorban is megindult a nyitás. Viszont azt Kina is tudja, hogy az idő neki játszik: már most is elég fontos piac a fejlett országoknak, és ahogy fejlődik, egyre nő a befolyása. Minek kötne ma kompromisszumot, ha holnapután már előnyösebb helyzetben lesz.
Ezt viszont Európában is tudják, és emiatt egyre idegesebbek. Mostanában még a kínaiak egyik leglojálisabb partnerei, a németek is egyre jobban ki vannak akadva Pekingre: a közelmúltban például befektetéseik kivonásával fenyegettek, miután a Kínai Kommunista Párt elkezdte arra kötelezni a német cégeket, hogy alapítsanak céges pártbizottságokat, és engedjék ezeket beleszólni a menedzsmentdöntésekbe. Ahogy abból is kezd elege lenni a nagy európai gazdaságoknak, hogy érzésük szerint a kínaiak próbálják leszalámizni az EU-t: befektetéseken keresztül próbálnak politikai befolyást szerezni a gyengébb és kisebb országokban (például Görögországon vagy akár Magyarországon, ahol a kormány még Brüsszel is Peking érdekeit védi).
Miközben a nyugati országok azzal vádolják Kínát, hogy olcsó áruval árasztja el a világot, de közben nem nagyon akar külföldi termékeket és szolgáltatásokat venni, Peking nem talál semmi kivetnivalót saját magatartásában. A kínai kormány szerint ők csak azon dolgoznak, hogy fenntartsák az ország fejlődését, megerősítsék az iparát, biztosítsák Kína 21. századi technológiai fejlődését. Ehhez pedig támogatnia kell a cégeit, központi segítséggel kell felfejlesztenie a stratégiai szektorokat, és nem szabad megengednie, hogy a fejlettebb nyugati cégek letarolják a gyengébb kínai szektorokat.
amelyek manapság egyre inkább viszolyognak a kínai befektetésektől, és amelyek mindenféle ürüggyel próbálják az olcsó kínai árukat kitiltani piacukról. A dolognak pedig egy külön gellert ad, hogy manapság Peking egyre szívesebben tetszeleg a fejlődő, nem-nyugati világ fogadatlan prókátoraként a nemzetközi porondon. Márpedig a fejlődő országok jellemzően úgy érzik, hogy pont a nyugati cégek a jelenlegi rendszer legnagyobb haszonélvezői, és a nagy világgazdasági szabadosság pont az Egyesült Államok és az Európai Unió felé lejt.
Az ő szempontjukból a valódi álszentek a nyugati országok, amelyek
Ebben bőven van igazság: a WTO mai szabályrendszerét az akkori fejlett világ alakította ki és fogadta el az 1950-es és 1980-as évek között, a rendszer mögötti elvek pedig egyértelműen az angolszász liberális közgazdaságtani eszméken, illetve az amerikai, és kisebb részt az európai érdekeken alapulnak.
De nemcsak a múlt megítélése a baj, elég nagy szakadék van a két világ jelenkori politikai gazdaságtana között: a fejlődő világban az államnak jóval nagyobb és közvetlenebb a befolyása arra, hogy mi folyik a gazdaságban, és ezt szeretnék is így tartani. Emellett Kínához hasonlóan a legtöbb fejlődő ország szeretné védeni a hazai cégeit, még ha ez amúgy valójában elég kevés országnak jött is be (főleg Dél-Amerikában sikerült rettenetesen gyenge hazai cégeket kreálni jó drágán). Ahogy pedig Kína és a fejlődő világ ereje növekszik, úgy egyre valószínűtlenebb, hogy a fejlett világ át tudja verni akaratát.
A fenti ellentét nagyjából megmagyarázza, hogy miért megy a huzavona a kereskedelmi kérdésekben bármiféle eredmény nélkül immár két és fél évtizede. Nagyjából ennyi ideje nem sikerült előrelépni a globális gazdasági kérdések szabályozásáról.
A legutóbbi nagy globális megállapodás idején a hadseregen és néhány egyetemen kívül nagyjából senki nem használta még az internetet, Kína egy csóró kommunista országként volt elkönyvelve (ráadásul nem is volt a WTO tagja), Magyarországon pedig éppen a privatizáció nevű, meglehetősen furcsán sikerült gazdaságpolitikai kísérlet zajlott. Azóta elég sok minden változott a világgazdaságban.
A gazdagabb országok a gazdasági realitások változására hivatkozva olyan, a fejlődő országok számára elég meredek dolgokat akarnak elérni, mint a nemzeti versenypolitikák összehangolása, a külföldi befektetések és szellemi tulajdonjogok védelme, az állami cégek megfékezése, a közbeszerzési piacok megnyitása vagy az adózási szabályok és a termékszabványok közelítése.
Erre a fejlődő világ nem igazán vevő, hiszen ők védeni akarják saját cégeiket és saját piacaikat az erős nyugati cégektől. Abba meg végképp nem akarnak belemenni, hogy a nyugati preferenciák mellett alakítsák saját belső gazdasági szabályozásaikat, és feladják az állami kontrollt a gazdaság felett.
Ahogy a Financial Times írta: az ezredfordulón még abban a reményben élt a fejlett világ, hogy Kína és a többi fejlődő ország idővel majd konvergálni fog a liberális rendszer felé. Ez az elképzelés 2017-ben halottnak tűnik. A nyugat szerint Kína és elvbarátai letértek az útról, Kína szerint a nyugati államok nem tartják tiszteletben az ő érdekeit. Peking idén ősszel be is perelte az EU-t és az Egyesült Államokat a WTO előtt, mert nem hajlandók elismerni Kínát piacgazdaságként. Amiben a legviccesebb, hogy Kína igazából magát sem tartja liberális piacgazdaságnak, hiszen egy névleg marxista-leninista-maoista országról van szó, amely kommunista pártbizottságokat akar telepíteni a külföldi cégekbe. De az ilyen apróságok már rég nem számítanak (miközben Lenin és Mao forog a sírjában).
Másfelől az is igaz, hogy miközben ma panaszkodnak, valójában
A legnagyobb felvevőpiacok pedig pont az EU és az Egyesült Államok, amelyek bár összességében rengeteget nyertek a globalizáción, ennek jelentős részét le is vásárolták. És elég hosszú ideig tűrték, hogy a japán, koreai, tajvani, hongkongi, manapság pedig a kinai cégek az amerikai és európai piac letarolásán gazdagodjanak.
Ahogy az is tény, hogy miközben az európai alterglobalista baloldal harcol a nemzetközi kereskedelem ellen, addig a gyakorlatban ez volt az elmúlt négy-öt évtized legsikeresebb szegénységfelszámoló eszköze a harmadik világban. Még ha ez amúgy elég rögös út is, és mondjuk a mai kambodzsai vagy bangladesi munakörülmények láttán még akkor is joggal szorul ökölbe az ember keze, ha tudja, hogy 60 éve így nézett ki egy japán, 40 éve meg egy koreai gyár is. Miközben manapság már jólétben és relatív gazdagságban élnek azoknak az akkor mocsokban robotoló japán és koreai gyári munkásoknak a leszármazottjai.
A fenti viták korántsem jelentik azt, hogy a nyugati országok szabályteremtés iránti vágya kisiklott volna, csak most a WTO helyett más terepen próbálják ezt érvényesíteni: kétoldalú vagy regionális, esetenként régiók közötti kereskedelmi-gazdasági szerződésekben. Azonban ezek is csak elég nehezen jutnak egyről a kettőre, ahogy az említett EU-s példák is mutatják. Ettől viszont még az is igaz, hogy ha nincs globális alku, akkor a regionális és kétoldalú szerződések végül mégis csak a nyugati érdekeket fogják tükrözni: Japán például fél Ázsiával aláíratta már a saját cégeit és befektetéseit bebetonozó kétoldalú szerződéseit, de az EU is ugyanezt csinálja, már amikor a baloldal és a jobbpopulisták nem kaszálják el.
Ez pedig egy teljesen fenntarthatatlan, egyre inkább recsegő-ropogó rendszert szül. A nemzetközi gazdasági szabályok újrairása terén politikai versengés alakult ki, ahol a fő fegyver a piacméret, a játék pedig valahogy úgy néz ki, hogy megengedem, hogy exportálj az én piacomra, ha cserébe te beengeded a cégeimet, és úgy bánsz velük, mint a hímes tojással.
Középtávon viszont ez a verseny sem vezet sehova, sőt. A sok kétoldalú szerződés csak összekuszálja a nemzetközi viszonyokat: a jelenlegi helyzetben egy EU-s cég más szabályok szerint bizniszelhet Kanadával, az Egyesült Államokkal, Japánnal és Kínával is, nem is beszélve mondjuk a szankciók sújtotta Oroszországról vagy a Közel-Keletről. Ezzel a keszekuszasággal a vállalati jogászokon kívül kevesen járnak jól.
Még nagyobb baj, hogy az ellentétek nemcsak gazdasági üzengetésben nyilvánulnak meg:
Bár ezt eddig is mindenki tudta, nyíltan nem szokás kimondani az ilyesmit, nem véletlen, hogy Peking azzal reagált: az amerikaiak álláspontja hazug és sértő Kínára nézve, és annak a lenyomata, hogy Washington még mindig “hidegháborús mentalitásban” él.
Felmerül, hogy az új nemzetbiztonsági stratégiára mennyi befolyása volt Trumpnak, mivel az nem igazán az elnök eddig nyilvánosan hangoztatott álláspontját tükrözi. A stratégia keményen kiosztja Oroszországot és Kínát, két olyan hatalmat, amelynek vezetőivel Trump látványosan próbál jóban lenni.
Erős a gyanú, hogy a dokumentum elsősorban a mindenkori elnöknél egy fokkal mindig keményebben fogalmazó védelmi szervek álláspontját tükrözi. Ami már csak azért sem meglepő, mert Trump az utóbbi időben meglepően sok exkatonával vette magát körül, akiknek a tanácsadói befolyása meg is látszik a kormánya munkáján.
Ebből a szempontból jelzésértékű, hogy Európa, az Egyesült Államok és Japán újra képes volt összefogni, és egyértelműen kimondani, hogy Kína a fő ellenlábasuk. A baj csak az, hogy a valódi problémák megoldásához ez sem vezet közelebb, de hát ember legyen a talpán, aki meg tudja mondani, hogy mégis hogyan lehetne összhangba hozni ennyire ellentétes érdekeket.
Jelenleg három reális megoldás sejlik fel.