Hogy nőhetnek ennyire a magyar fizetések? És egyáltalán: tényleg annyira nőnek, mint mondják? Akkor miért nem nő mindenkié? Mi a trükk a statisztikákban és mennyi ideig tartható fenn a folyamat?
Élénk vita alakult ki az elmúlt hónapokban a magyarországi bérnövekedés kérdése körül. A hivatalos számok - amelyeket az Indexen is ismertetni szoktunk - nagyon impozánsak, a KSH legutóbbi közlése szerint már a 324 ezer forintot is meghaladta a teljes munkaidőben dolgozók bruttó átlagbére. Bár ez a nyugaton megszokott béreket még mindig jócskán alulmúlja, 2014 elejéhez képest több mint 40 százalékos növekedésnek felel meg.
A béremelkedési adatokat azonban sokan szkeptikusan fogadják, ki ilyen, ki olyan alapállásból. Egyrészt ott vannak az ilyen cikkekre gyakran érkező felháborodott olvasói reakciók, amelyek kétségbe vonják a növekedési statisztika hitelességét egyéni tapasztalatok alapján (“az én fizetésem nem emelkedett ennyit”) - ezekből kiindulva persze hülyeség lenne megkérdőjelezni egy átlagra vonatkozó adatot, de arra azért lehet belőlük következtetni, hogy valószínűleg nem egyenletesen oszlik el a növekmény. Eggyel érdekesebb, hogy az utóbbi időben a szakértői diskurzusban is megfogalmazódtak kételyek, a témával foglalkozó közgazdászok, statisztikusok több dolgon is vitatkoznak a bérnövekedés kapcsán.
Az nem kérdés, hogy több a magyarok átlagfizetése, mint akár néhány éve, de
Az alapoknál kezdve, és egyben válaszolva az olvasó kételyekre: az, hogy az egyes dolgozó fizetésének növekedése alulmúlja az átlagot, nem jelenti azt, hogy valami gond lenne ezzel a mutatószámmal. Sőt, még az sem jelenti ezt feltétlenül, ha a dolgozók többségének fizetése kisebb mértékben növekszik az átlagnál. Az átlag ugyanis egy olyan mérőszám, ami nagyon érzékeny a kiugró értékekre (jelen esetben az extrán magas és alacsony fizetésekre). Épp ezért nem is túlságosan sokatmondó önmagában, a statisztikusok jobban szeretik, ha az átlagérték mellett azt is meg lehet mondani, mekkora például
A bérekkel bajban vagyunk, mert a hivatalos munkaerőpiaci mérés alapján egyiket sem közli a KSH, így csak az átlag van meg. Az átlag, amit ráadásul nem is az összes rendelkezésre álló béradat segítségével számolnak - pedig ezek ott vannak a NAV-nál -, hanem a cégek bejelentésein és mintavételen alapuló módszerrel, ráadásul az 5 fős létszám alatti cégek dolgozói és a részmunkaidősök nem is szerepelnek benne.
A mediánt így hivatalosan nem tudjuk, de ez nem jelenti azt, hogy nem léteznek rá becslések. A Policy Agenda a Magyar Szakszervezeti Szövetség megbízásából készített egy számítást, eszerint a magyarországi mediánbér bruttó 240 ezer forint. Ha ez igaz, akkor egyben azt is jelenti, hogy az emberek durván 70 százaléka (egész pontosan 100 dolgozóból 69, a versenyszférában pedig 73 a Policy Agenda szerint),
a 4,4 millió foglalkoztatottból 3 millió 130 ezer a KSH-s átlagkeresetnél kevesebbet keres.
További nyugtalanító adat, hogy ha az utolsó hivatalos, az Eurostat-adatbázisban fellelhető mediánértéket (ez 2014-es) összevetjük a Policy Agenda által számítottal, akkor az látszik, hogy
az átlagkereset egyre kisebb részét teszi ki a medián: míg 2014-ben 76 százaléka volt, ma már csak 73 százaléka.
Jó hír viszont, hogy jövőre, ha minden igaz, a KSH-tól érkezni fog pontos mediánra vonatkozó adat. A statisztikai hivatal nemrég közölte, hogy 2019-től új módszertanra állnak át a munkaerőpiaci bérkalkulációval (a NAV járulékbevallásaiból fogják előállítani), és így ki tudják majd számítani a mediánt, illetve az alacsonyabb létszámú cégekről is pontosabb képet kapnak az átlagszámításhoz.
| nemzetgazdaság | versenyszféra | |
| nemek szerint | ||
| férfiak | 70% | 68% |
| nők | 77% | 70% |
| foglalkoztató településtípusa szerint | ||
| főváros | 76% | 66% |
| község | 77% | 74% |
| megyei jogú város | 79% | 77% |
| város (nem MJV) | 76% | 74% |
| korosztályok szerint | ||
| 25 év alatt | 87% | 85% |
| 26-35 év között | 77% | 73% |
| 36-45 év között | 72% | 65% |
| 46-55 év között | 74% | 69% |
| 55 év felett | 73% | 69% |
| iskolai végzettség szerint | ||
| 8 osztály vagy alatta | 88% | 88% |
| szakiskola | 87% | 85% |
| szakmunkásképző | 84% | 84% |
| szakközépiskola | 82% | 81% |
| gimnázium | 81% | 80% |
| főiskola | 83% | 77% |
| egyetem | 75% | 74% |
Az sem mindegy, hogy az átlagos növekedés hogyan oszlik el az egyes jövedelmi szintek között. Ha azt feltételeznénk, hogy az elmúlt 4 év 40 százalékos növekménye minden szintre egyformán igaz volt, abból az következne, hogy a 2014-ben bruttó 200 ezer forintra bejelentett bolti eladó 2018-ban bruttó 280 ezret keresett, míg az 500 ezer forintos fizetésű multis középvezető bére 700 ezerre emelkedett. Egy ilyen eloszlásból összegszerűen a magasabb státuszú sokkal többet profitál. Ha azt tekintjük optimális forgatókönyvnek, hogy a társadalom alsó és felső szegmense között az olló ne nyíljon egyre nagyobbra, akkor ez nem egy ideális bérnövekedési pálya, inkább az a cél, hogy az alsó néhány jövedelmi decilis bérnövekedése százalékosan nagyobb legyen, mint a felső tizedeké.
A KSH adatai alapján meg tudjuk mondani, hogyan változott munkajövedelem az egyes jövedelmi rétegekbe tartozó háztartásokban az elmúlt években, sőt, a statisztikai hivatal a társadalmi jövedelmeket is vezeti. Így átfogóbb képet kapunk arról, melyik szegmens mennyire profitál a munkaerőpiaci folyamatokból és a szociálpolitikai intézkedésekből.
Az adatokból az látszik, 2010 és 2016 között a felső két decilis egy főre jutó éves bruttó átlag-munkajövedelme 34,6 százalékot nőtt, míg az alsó két decilisé majdnem pontosan ugyanennyit 34,57 százalékot. Mint a fenti példánkban is írtuk, ez összegszerűen hatalmas különbségeket takar, ezt kompenzálhatná valamelyest a társadalmi jövedelem, ami azokat a jövedelmeket jelenti, amelyeket a kormány szociálpolitikája révén kapunk (ide számítanak például a családpolitikai támogatások, a csok és az első házasok kedvezménye is, továbbá az összes állami juttatás).
Az adatok alapján azonban ennek éppen az ellenkezője történik:
a társadalmi jövedelmek tekintetében az elmúlt években közel 8,5 százalékot vesztettek a legrosszabbul kereső családok a 2010-es állapothoz képest, míg a legjobban keresők 34 százalékot nyertek ugyanebben az időszakban.
A háztartások egy főre jutó jövedelmeinek összehasonlításakor figyelembe kell venni a háztartások átlagos taglétszámát is, ami 2016-ban az első decilisben 3,3, a tizedik decilisben 1,6 fő volt. A létszámbeli eltérések árnyalják az egyes decilisek jövedelmi különbségeit, vagyis az alsó tizedekben az egy főre jutó jövedelmek összege nem csupán azért ennyivel alacsonyabb, mert ennyivel kevesebb jövedelemmel rendelkeznek, hanem azért is, mert többen vannak azokban a családokban, és nagyobb a munkajövedelemmel nem rendelkezők aránya.
A társadalmi jövedelmek felfelé csatornázásának folyamatával bővebben a Fidesz társadalompolitikájának 8 éve alatt elért eredményekről szóló cikkünkben is foglalkoztunk, ezt itt olvashatja el.
Szakmai körökben inkább a bérnövekedés egy másik aspektusa borzolta a kedélyeket az ősz folyamán. A nyilvános vita egyik érdekes pontját Dedák István közgazdász, a Károly Róbert Főiskola oktatója a Portfolión megjelent cikke jelentette, amelyben arról van van szó, hogy a van egy furcsaság a béremelkedési statisztika körül:
a bérek alakulását a KSH kétféleképpen is becsli, de a két adat az utóbbi években teljesen eltérő képet mutat.
Az egyik szám a munkaerőpiaci alapú bérstatisztika a bruttó fizetésekről, ez inkább “befelé szól”, havi bontásban közli a KSH, és az újságokban is ezzel találkozhatnak többnyire az olvasók. A másik a nemzeti számlák rendszerében közölt bruttó béradat, ami viszont kifelé számít. A két adat módszertani eltérések miatt (itt elsősorban arról van szó, mit számolnak bele a bérbe) sohasem volt ugyanakkora, de 2010 előtt legalább trendszerűen együtt mozgott.
2010 óta azonban ez az összefüggés megszűnt, és bár mindkét görbe emelkedik, a munkaerőpiaci reálbér-statisztikáé sokkal meredekebben, mint a nemzeti számláké.
Dedák cikke alapján az körvonalazódik, hogy ez minimum különös, és előfordulhat, hogy valami nem stimmel a nagyobb bérrobbanásra utaló munkaerőpiaci adattal. Szerinte azért azzal lehet inkább a baj, mert a ha a béradatok mellé tesszük a termelékenység változását is (ahogyan azt a második ábra mutatja), akkor azt látjuk, hogy az sokkal inkább a nemzeti számlákban vezetett bértömeggel van összhangban.
Némileg árnyalja a képet egy napokban megjelent válaszcikk Oblath Gábortól, az MTA Közgazdaságtudományi Intézetének főmunkatársától. Az ő számítása szerint
az igazság valahol a két adat között lehet inkább,
ezt azzal támasztja alá, hogy a nemzeti számlák szerinti bértömegben is talált egy indokolatlannak tűnő kiugrást. Mint írja, 2015-ben a bértömeg nem változott, miközben a foglalkoztatotti létszám 3 százalékkal emelkedett, amiből nominális bércsökkenés következett volna a gazdaság számos területén, amiről azonban értesültünk volna. Egy ilyen esemény az általános makrogazdasági folyamatokkal sem lenne összhangban (2015-ben a GDP 3,5, a háztartási fogyasztási kiadás 3,9 százalékkal nőttek). Ennek alapján megkockáztatható az az állítás, hogy a 2015. évi bértömeg a nemzeti számlákban némileg alá lehet becsülve.
Megkérdeztük a KSH-t, szerintük mi okozhatja a nagyfokú eltérést, volt-e olyan módszertani változás 2010 környékén, ami magyarázza a kétféle adat szétszakadását. A statisztikai hivatal válaszában közölte, hogy az eltérés valószínűleg azért alakult ki, mert pont azok a tényezők erősödtek a vonatkozó időszakban, amelyeket érintenek a módszertani eltérések, így a számítás felerősítette ezeket a valósághoz képest. A KSH nem tudja kimutatni, hogy melyik tényező mekkora hatást gyakorolt az eltérésre, de valószínűleg a nem-megfigyelt gazdaság (vagyis a szürke- és feketegazdaság) számbavételi különbségből adódik a legnagyobb eltérés - írták. A nemzeti számlákban mindig figyelembe veszik a nem-megfigyelt gazdaság teljesítményét, így a fehéredés érdekében hozott állami intézkedések nem növelik érdemben sem a GDP-t, sem a munkavállalói jövedelmeket, hanem átcsoportosítás történik a megfigyelt-nem megfigyelt kör között.
A KSH tehát azt feltételezi, hogy a furcsa változás oka tulajdonképpen pozitív, és a jelenség hátterében az áll, hogy fehéredik a gazdaság. Fehéredési hatást egyébként okkal feltételez a hivatal, olyan intézkedésekből, mint például a járulékcsökkentés vagy a hatékonyabb áfabeszedésből következhet ez.
Ugyanakkor egyik kínálkozó magyarázat nem oszlat el minden kételyt a bérnövekedéssel kapcsolatban, mert nem kizárólag a munkaerőpiaci statisztika és a nemzeti számlák eltérésén vitáznak a közgazdászok. Ez átvezet az utolsó vitatott pontra, miszerint ilyen nagyságú béremelkedés mellett szokatlanul alacsony az infláció, és - amint azt már említettük - a termelékenység sem nőtt akkorát, ami indokolna egy ekkora léptékű növekedést a fizetésekben. Vagyis a munkaerőpiaci béradat mintha elszakadt volna a gazdaság - klasszikus közgazdaságtan szerinti - fundamentumaitól.
Ez, még ha el is hisszük a legmeredekebb növekedési számot, felveti azt a kérdést, mennyire fenntartható a hazai bérfelzárkózási folyamat.
Ezen a ponton indokolt egy kis kitérőt tenni abba az irányba, miért számít(ana) kisebbfajta gazdasági csodának és/vagy nem tarthatónak a bérnövekedési pálya a mainstream álláspont szerint. A munkabérek két forrásból növekedhetnek: vagy nő az egy munkásra jutó előállított GDP (a gazdaság termelékenyebbé válik), vagy nagyobb lesz az a rész, amit az össztermék értékéből a dolgozók fizetés formájában megkapnak (vagyis nő a bérhányad a tulajdonosok tőkejövedelmének rovására).
A termelékenység csak kivételes esetekben tud többet nőni évi 4-5 százaléknál a közepes jövedelmű országokban, de Magyarországon ennél sokkal rosszabb a helyzet az Eurostat szerint, az egy órára jutó nominális munkatermelékenység még csökkent is a 2010 és 2016 között. Mindeközben a bérnövekedés a hivatalos adatok alapján töretlen, az utóbbi 1-2 év viszonylatában már kétszámjegyű volt.
Normális esetben a termelékenység növekedése és a bérek növekedése közötti különbség magasabb inflációban csapódik le,
vagyis drágulni kezdenek a dolgok, mert az árazás alkalmazkodik ahhoz, hogy több pénz van a fogyasztóknál. Itthon viszont azt láttuk, hogy alig-alig indult be az árak növekedése, az inflációt a cél alatt sikerült tartani.
Bár a reálbérek alakulását a termelékenység alakulásától rövid távon több tényező eltérítheti, hosszabb távon a két adat vissza szokott térni egymás közelébe, és a manapság Magyarországon megfigyelhető viszonylag tartós elszakadásra csak kevés gazdaságtörténelmi példa van. Ha ugyanis a termelékenység alacsony növekedése vagy stagnálása mellett a bérek folyamatosan, hosszú távon emelkednének, az azt jelentené, hogy a bérhányad nő, egyúttal romlik a vállalatok jövedelmezősége. Ezt nyilván egy vállalat tulajdonosai sem szeretik, a multicégek például egy olyan helyzetben, ahol a kevéssé termelékeny magyar dolgozóknak valami miatt (például erős szakszervezeti aktivitás, ami nem jellemző itthon, de a példa kedvéért tételezzük fel) folyton emelni kéne a bérét, valószínűleg inkább elvinnék az egységeiket máshova, ahol még alacsonyabb a hasonló színvonalú munkaerő költsége. Épp ezért szokás úgy tartani, hogy a béremelkedés termelékenységnövekedés nélkül rontja az adott ország versenyképességét.
Ha elfogadjuk, hogy valósak a nagyarányú bérnövekedésről szóló adatok, az egyetlen kínálkozó magyarázat a magyar helyzetre az marad, hogy a magyar fizetések valamilyen korábbi lemaradást hoztak be gyors tempóban az elmúlt években. A bérnövekedés körüli vitában több közgazdász is emellett teszi le a voksát, Oblath Gábor cikke szerint például 2015-ig a termelékenységre jutó bérköltség emelkedése (5 százalék) lényegesen elmaradt a GDP-deflátoráétól (ez a teljes belföldi termelésünk árindexe), úgyhogy a béremelkedés nemzetgazdasági szinten aligha gyakorolhatott nyomást a profitokra, ám 2015 után ennek az ellenkezőjét tapasztalhattuk.
Mindezek alapján azt írja, az elmúlt két évben tapasztalt erőteljes béremelkedés a megelőző évek bérlemaradásának korrekcióját jelentheti.
Hasonló következtetésre jutott korábban a bérnövekedés fenntarthatóságáról folyó vitában a kormányközeli Századvég (azóta államtitkárrá lett) vezető közgazdásza, György László is. Az ő és Molnár Dániel cikke szerint a magyar bérhányad a rendszerváltás után súlyosan bezuhant, és az utóbbi években tapasztalható extrém növekedés még nem túllövés, hanem most áll be a normális szintre a hazai bérhányad. Györgyék számításai szerint ha a keresetek helyett a reál munkaerőköltséget vesszük alapul, akkor szintén az jön ki, hogy a termelékenység csak az elmúlt közel két év során szakadt el ettől. Magáról az alacsony termelékenység problematikáról pedig azt írják, ez jelentős részben annak köszönhető, hogy a foglalkoztatás növekedés miatt egyre alkalmatlanabb emberek jutottak munkához, ami rontja ugyan a mutatószámot, de a foglalkoztatáspolitikai cél oltárán ezt feláldozta a kormány.
Azonban még ha így is van, és a magyarországi bérnövekedés a termelékenység stagnálása ellenére reális volt az utóbbi években, az továbbra is kérdéses, mi várható ezután. Amennyiben igaz, hogy a bérhányad méltányos szintre való visszatérése okozta a bérrobbanást, úgy azt is kimondhatjuk, hogy bár itt lehet még némi tartalék, ez már kezd a végéhez közelíteni, mert lassan eléri a globális verseny körülményei között elérhető szintet. A további fenntartható bérnövekedéshez tehát most már valószínűleg tényleg a termelékenységen kellene javítani végre, különben valószínű, hogy a társadalom érintett része elbúcsúzhat az évről évre kapott álomszerű fizetésemelésektől.
(Címlap és borítókép illusztráció: szarvas / Index)
Elmondhatja a cikkről a véleményét, kommentelhet alább: