Index Vakbarát Hírportál

Furcsán nőnek a magyar fizetések

2018. november 8., csütörtök 11:55 | két hete frissítve

Hogy nőhetnek ennyire a magyar fizetések? És egyáltalán: tényleg annyira nőnek, mint mondják? Akkor miért nem nő mindenkié? Mi a trükk a statisztikákban és mennyi ideig tartható fenn a folyamat?

Élénk vita alakult ki az elmúlt hónapokban a magyarországi bérnövekedés kérdése körül. A hivatalos számok - amelyeket az Indexen is ismertetni szoktunk - nagyon impozánsak, a KSH legutóbbi közlése szerint már a 324 ezer forintot is meghaladta a teljes munkaidőben dolgozók bruttó átlagbére. Bár ez a nyugaton megszokott béreket még mindig jócskán alulmúlja, 2014 elejéhez képest több mint 40 százalékos növekedésnek felel meg.

A béremelkedési adatokat azonban sokan szkeptikusan fogadják, ki ilyen, ki olyan alapállásból. Egyrészt ott vannak az ilyen cikkekre gyakran érkező felháborodott olvasói reakciók, amelyek kétségbe vonják a növekedési statisztika hitelességét egyéni tapasztalatok alapján (“az én fizetésem nem emelkedett ennyit”) - ezekből kiindulva persze hülyeség lenne megkérdőjelezni egy átlagra vonatkozó adatot, de arra azért lehet belőlük következtetni, hogy valószínűleg nem egyenletesen oszlik el a növekmény. Eggyel érdekesebb, hogy az utóbbi időben a szakértői diskurzusban is megfogalmazódtak kételyek, a témával foglalkozó közgazdászok, statisztikusok több dolgon is vitatkoznak a bérnövekedés kapcsán.

Az nem kérdés, hogy több a magyarok átlagfizetése, mint akár néhány éve, de

70 százalék az átlag alatt

Az alapoknál kezdve, és egyben válaszolva az olvasó kételyekre: az, hogy az egyes dolgozó fizetésének növekedése alulmúlja az átlagot, nem jelenti azt, hogy valami gond lenne ezzel a mutatószámmal. Sőt, még az sem jelenti ezt feltétlenül, ha a dolgozók többségének fizetése kisebb mértékben növekszik az átlagnál. Az átlag ugyanis egy olyan mérőszám, ami nagyon érzékeny a kiugró értékekre (jelen esetben az extrán magas és alacsony fizetésekre). Épp ezért nem is túlságosan sokatmondó önmagában, a statisztikusok jobban szeretik, ha az átlagérték mellett azt is meg lehet mondani, mekkora például

A bérekkel bajban vagyunk, mert a hivatalos munkaerőpiaci mérés alapján egyiket sem közli a KSH, így csak az átlag van meg. Az átlag, amit ráadásul nem is az összes rendelkezésre álló béradat segítségével számolnak - pedig ezek ott vannak a NAV-nál -, hanem a cégek bejelentésein és mintavételen alapuló módszerrel, ráadásul az 5 fős létszám alatti cégek dolgozói és a részmunkaidősök nem is szerepelnek benne.

A mediánt így hivatalosan nem tudjuk, de ez nem jelenti azt, hogy nem léteznek rá becslések. A Policy Agenda a Magyar Szakszervezeti Szövetség megbízásából készített egy számítást, eszerint a magyarországi mediánbér bruttó 240 ezer forint. Ha ez igaz, akkor egyben azt is jelenti, hogy az emberek durván 70 százaléka (egész pontosan 100 dolgozóból 69, a versenyszférában pedig 73 a Policy Agenda szerint), 

a 4,4 millió foglalkoztatottból 3 millió 130 ezer a KSH-s átlagkeresetnél kevesebbet keres.

További nyugtalanító adat, hogy ha az utolsó hivatalos, az Eurostat-adatbázisban fellelhető mediánértéket (ez 2014-es) összevetjük a Policy Agenda által számítottal, akkor az látszik, hogy

az átlagkereset egyre kisebb részét teszi ki a medián: míg 2014-ben 76 százaléka volt, ma már csak 73 százaléka.

Jó hír viszont, hogy jövőre, ha minden igaz, a KSH-tól érkezni fog pontos mediánra vonatkozó adat. A statisztikai hivatal nemrég közölte, hogy 2019-től új módszertanra állnak át a munkaerőpiaci bérkalkulációval (a NAV járulékbevallásaiból fogják előállítani), és így ki tudják majd számítani a mediánt, illetve az alacsonyabb létszámú cégekről is pontosabb képet kapnak az átlagszámításhoz.

hány százaléka a mediánbér az átlagbérnek? (a policy agenda számítása)

   nemzetgazdaság versenyszféra
nemek szerint
férfiak 70% 68%
nők 77% 70%
foglalkoztató településtípusa szerint
főváros 76% 66%
község 77% 74%
megyei jogú város 79% 77%
város (nem MJV) 76% 74%
korosztályok szerint
25 év alatt 87% 85%
26-35 év között 77% 73%
36-45 év között 72% 65%
46-55 év között 74% 69%
55 év felett 73% 69%
iskolai végzettség szerint
8 osztály vagy alatta 88% 88%
szakiskola 87% 85%
szakmunkásképző 84% 84%
szakközépiskola 82% 81%
gimnázium 81% 80%
főiskola 83% 77%
egyetem 75% 74%

Ezzel is fent jártak jobban

Az sem mindegy, hogy az átlagos növekedés hogyan oszlik el az egyes jövedelmi szintek között. Ha azt feltételeznénk, hogy az elmúlt 4 év 40 százalékos növekménye minden szintre egyformán igaz volt, abból az következne, hogy a 2014-ben bruttó 200 ezer forintra bejelentett bolti eladó 2018-ban bruttó 280 ezret keresett, míg az 500 ezer forintos fizetésű multis középvezető bére 700 ezerre emelkedett. Egy ilyen eloszlásból összegszerűen a magasabb státuszú sokkal többet profitál. Ha azt tekintjük optimális forgatókönyvnek, hogy a társadalom alsó és felső szegmense között az olló ne nyíljon egyre nagyobbra, akkor ez nem egy ideális bérnövekedési pálya, inkább az a cél, hogy az alsó néhány jövedelmi decilis bérnövekedése százalékosan nagyobb legyen, mint a felső tizedeké.

A KSH adatai alapján elvileg meg tudjuk mondani, hogyan változott munkajövedelem az egyes jövedelmi rétegekben az elmúlt években, sőt, a statisztikai hivatal a társadalmi jövedelmeket is vezeti. Így átfogóbb képet kapunk arról, melyik szegmens mennyire profitál a munkaerőpiaci folyamatokból és a szociálpolitikai intézkedésekből.

Az adatokból az látszik, 2010 és 2016 között a felső két decilis egy főre jutó éves bruttó átlag-munkajövedelme 34,6 százalékot nőtt, míg az alsó két decilisé majdnem pontosan ugyanennyit 34,57 százalékot. Mint a fenti példánkban is írtuk, ez összegszerűen hatalmas különbségeket takar, ezt kompenzálhatná valamelyest a társadalmi jövedelem, ami azokat a jövedelmeket jelenti, amelyeket a kormány szociálpolitikája révén kapunk (ide számítanak például a családpolitikai támogatások, a csok és az első házasok kedvezménye is, továbbá az összes állami juttatás).

Az adatok alapján azonban ennek éppen az ellenkezője történik:

a társadalmi jövedelmek tekintetében az elmúlt években közel 8,5 százalékot vesztettek a legrosszabbul keresők a 2010-es állapothoz képest, míg a legjobban keresők 34 százalékot nyertek ugyanebben az időszakban. 

Ezzel a folyamattal bővebben a Fidesz társadalompolitikájának 8 éve alatt elért eredményekről szóló cikkünkben is foglalkoztunk, ezt itt olvashatja el.

Furcsaságok a méréssel

Szakmai körökben inkább a bérnövekedés egy másik aspektusa borzolta a kedélyeket az ősz folyamán. A nyilvános vita egyik érdekes pontját Dedák István közgazdász, a Károly Róbert Főiskola oktatója a Portfolión megjelent cikke jelentette, amelyben arról van van szó, hogy a van egy furcsaság a béremelkedési statisztika körül:

a bérek alakulását a KSH kétféleképpen is becsli, de a két adat az utóbbi években teljesen eltérő képet mutat.

Az egyik szám a munkaerőpiaci alapú bérstatisztika a bruttó fizetésekről, ez inkább “befelé szól”, havi bontásban közli a KSH, és az újságokban is ezzel találkozhatnak többnyire az olvasók. A másik a nemzeti számlák rendszerében közölt bruttó béradat, ami viszont kifelé számít. A két adat módszertani eltérések miatt (itt elsősorban arról van szó, mit számolnak bele a bérbe) sohasem volt ugyanakkora, de 2010 előtt legalább trendszerűen együtt mozgott.

2010 óta azonban ez az összefüggés megszűnt, és bár mindkét görbe emelkedik, a munkaerőpiaci reálbér-statisztikáé sokkal meredekebben, mint a nemzeti számláké.

Dedák cikke alapján az körvonalazódik, hogy ez minimum különös, és előfordulhat, hogy valami nem stimmel a nagyobb bérrobbanásra utaló munkaerőpiaci adattal. Szerinte azért azzal lehet inkább a baj, mert a ha a béradatok mellé tesszük a termelékenység változását is (ahogyan azt a második ábra mutatja), akkor azt látjuk, hogy az sokkal inkább a nemzeti számlákban vezetett bértömeggel van összhangban.

Némileg árnyalja a képet egy napokban megjelent válaszcikk Oblath Gábortól, az MTA Közgazdaságtudományi Intézetének főmunkatársától. Az ő számítása szerint

az igazság valahol a két adat között lehet inkább,

ezt azzal támasztja alá, hogy a nemzeti számlák szerinti bértömegben is talált egy indokolatlannak tűnő kiugrást. Mint írja, 2015-ben a bértömeg nem változott, miközben a foglalkoztatotti létszám 3 százalékkal emelkedett, amiből nominális bércsökkenés következett volna a gazdaság számos területén, amiről azonban értesültünk volna. Egy ilyen esemény az általános makrogazdasági folyamatokkal sem lenne összhangban (2015-ben a GDP 3,5, a háztartási fogyasztási kiadás 3,9 százalékkal nőttek). Ennek alapján megkockáztatható az az állítás, hogy a 2015. évi bértömeg a nemzeti számlákban némileg alá lehet becsülve.

A KSH magyarázata

Megkérdeztük a KSH-t, szerintük mi okozhatja a nagyfokú eltérést, volt-e olyan módszertani változás 2010 környékén, ami magyarázza a kétféle adat szétszakadását. A statisztikai hivatal válaszában közölte, hogy az eltérés valószínűleg azért alakult ki, mert pont azok a tényezők erősödtek a vonatkozó időszakban, amelyeket érintenek a módszertani eltérések, így a számítás felerősítette ezeket a valósághoz képest. A KSH nem tudja kimutatni, hogy melyik tényező mekkora hatást gyakorolt az eltérésre, de valószínűleg a nem-megfigyelt gazdaság (vagyis a szürke- és feketegazdaság) számbavételi különbségből adódik a legnagyobb eltérés - írták. A nemzeti számlákban mindig figyelembe veszik a nem-megfigyelt gazdaság teljesítményét, így a fehéredés érdekében hozott állami intézkedések nem növelik érdemben sem a GDP-t, sem a munkavállalói jövedelmeket, hanem átcsoportosítás történik a megfigyelt-nem megfigyelt kör között.

A KSH tehát azt feltételezi, hogy a furcsa változás oka tulajdonképpen pozitív, és a jelenség hátterében az áll, hogy fehéredik a gazdaság. Fehéredési hatást egyébként okkal feltételez a hivatal, olyan intézkedésekből, mint például a járulékcsökkentés vagy a hatékonyabb áfabeszedésből következhet ez.

Hogy nőhet, ha nem termelünk jobban? 

Ugyanakkor egyik kínálkozó magyarázat nem oszlat el minden kételyt a bérnövekedéssel kapcsolatban, mert nem kizárólag a munkaerőpiaci statisztika és a nemzeti számlák eltérésén vitáznak a közgazdászok. Ez átvezet az utolsó vitatott pontra, miszerint ilyen nagyságú béremelkedés mellett szokatlanul alacsony az infláció, és - amint azt már említettük - a termelékenység sem nőtt akkorát, ami indokolna egy ekkora léptékű növekedést a fizetésekben. Vagyis a munkaerőpiaci béradat mintha elszakadt volna a gazdaság - klasszikus közgazdaságtan szerinti - fundamentumaitól.

Ez, még ha el is hisszük a legmeredekebb növekedési számot, felveti azt a kérdést, mennyire fenntartható a hazai bérfelzárkózási folyamat.

Ezen a ponton indokolt egy kis kitérőt tenni abba az irányba, miért számít(ana) kisebbfajta gazdasági csodának és/vagy nem tarthatónak a bérnövekedési pálya a mainstream álláspont szerint. A munkabérek két forrásból növekedhetnek: vagy nő az egy munkásra jutó előállított GDP (a gazdaság termelékenyebbé válik), vagy nagyobb lesz az a rész, amit az össztermék értékéből a dolgozók fizetés formájában megkapnak (vagyis nő a bérhányad a tulajdonosok tőkejövedelmének rovására).

A termelékenység csak kivételes esetekben tud többet nőni évi 4-5 százaléknál a közepes jövedelmű országokban, de Magyarországon ennél sokkal rosszabb a helyzet az Eurostat szerint, az egy órára jutó nominális munkatermelékenység még csökkent is a 2010 és 2016 között. Mindeközben a bérnövekedés a hivatalos adatok alapján töretlen, az utóbbi 1-2 év viszonylatában már kétszámjegyű volt.

Normális esetben a termelékenység növekedése és a bérek növekedése közötti különbség magasabb inflációban csapódik le,

vagyis drágulni kezdenek a dolgok, mert az árazás alkalmazkodik ahhoz, hogy több pénz van a fogyasztóknál. Itthon viszont azt láttuk, hogy alig-alig indult be az árak növekedése, az inflációt a cél alatt sikerült tartani.

Volt egy komoly lemaradás

Bár a reálbérek alakulását a termelékenység alakulásától rövid távon több tényező eltérítheti, hosszabb távon a két adat vissza szokott térni egymás közelébe, és a manapság Magyarországon megfigyelhető viszonylag tartós elszakadásra csak kevés gazdaságtörténelmi példa van. Ha ugyanis a termelékenység alacsony növekedése vagy stagnálása mellett a bérek folyamatosan, hosszú távon emelkednének, az azt jelentené, hogy a bérhányad nő, egyúttal romlik a vállalatok jövedelmezősége. Ezt nyilván egy vállalat tulajdonosai sem szeretik, a multicégek például egy olyan helyzetben, ahol a kevéssé termelékeny magyar dolgozóknak valami miatt (például erős szakszervezeti aktivitás, ami nem jellemző itthon, de a példa kedvéért tételezzük fel) folyton emelni kéne a bérét, valószínűleg inkább elvinnék az egységeiket máshova, ahol még alacsonyabb a hasonló színvonalú munkaerő költsége. Épp ezért szokás úgy tartani, hogy a béremelkedés termelékenységnövekedés nélkül rontja az adott ország versenyképességét.

Ha elfogadjuk, hogy valósak a nagyarányú bérnövekedésről szóló adatok, az egyetlen kínálkozó magyarázat a magyar helyzetre az marad, hogy a magyar fizetések valamilyen korábbi lemaradást hoztak be gyors tempóban az elmúlt években. A bérnövekedés körüli vitában több közgazdász is emellett teszi le a voksát, Oblath Gábor cikke szerint például 2015-ig a termelékenységre jutó bérköltség emelkedése (5 százalék) lényegesen elmaradt a GDP-deflátoráétól (ez a teljes belföldi termelésünk árindexe), úgyhogy a béremelkedés nemzetgazdasági szinten aligha gyakorolhatott nyomást a profitokra, ám 2015 után ennek az ellenkezőjét tapasztalhattuk.

Mindezek alapján azt írja, az elmúlt két évben tapasztalt erőteljes béremelkedés a megelőző évek bérlemaradásának korrekcióját jelentheti.

Hasonló következtetésre jutott korábban a bérnövekedés fenntarthatóságáról folyó vitában a kormányközeli Századvég (azóta államtitkárrá lett) vezető közgazdásza, György László is. Az ő és Molnár Dániel cikke szerint a magyar bérhányad a rendszerváltás után súlyosan bezuhant, és az utóbbi években tapasztalható extrém növekedés még nem túllövés, hanem most áll be a normális szintre a hazai bérhányad. Györgyék számításai szerint ha a keresetek helyett a reál munkaerőköltséget vesszük alapul, akkor szintén az jön ki, hogy a termelékenység csak az elmúlt közel két év során szakadt el ettől. Magáról az alacsony termelékenység problematikáról pedig azt írják, ez jelentős részben annak köszönhető, hogy a foglalkoztatás növekedés miatt egyre alkalmatlanabb emberek jutottak munkához, ami rontja ugyan a mutatószámot, de a foglalkoztatáspolitikai cél oltárán ezt feláldozta a kormány.

Azonban még ha így is van, és a magyarországi bérnövekedés a termelékenység stagnálása ellenére reális volt az utóbbi években, az továbbra is kérdéses, mi várható ezután. Amennyiben igaz, hogy a bérhányad méltányos szintre való visszatérése okozta a bérrobbanást, úgy azt is kimondhatjuk, hogy bár itt  lehet még némi tartalék, ez már kezd a végéhez közelíteni, mert lassan eléri a globális verseny körülményei között elérhető szintet. A további fenntartható bérnövekedéshez tehát most már valószínűleg tényleg a termelékenységen kellene javítani végre, különben valószínű, hogy a társadalom érintett része elbúcsúzhat az évről évre kapott álomszerű fizetésemelésektől.

(Címlap és borítókép illusztráció: szarvas / Index)

Elmondhatja a cikkről a véleményét, kommentelhet alább:

Rovatok