Japán bejelentette, hogy kilép a bálnavadászatot tiltó nemzetközi szervezetből, és jövő júliustól korlátok nélkül fog vadászni a cetekre saját tengeri gazdasági övezetén belül. Dacára annak, hogy 2018-ban nagyjából semmiféle gazdasági jelentősége nincs a bálnavadászatnak, a japánok mégis ragaszkodnak hozzá, azzal érvelve, hogy ősi tradícióról van szó. Ám politológusok szerint ennél egyszerűbbek az okok: helyi politikai érdekek és tágabb jogelvekkel kapcsolatos nézeteltérések motiválják a bálnaölést, ezekre pedig nem úgy tűnik, hogy egyhamar sikerül megoldást találni.
Japán bejelentette, hogy 2019 júliusában kilép a Nemzetközi Bálnavadászati Bizottság (IWC) nevű nemzetközi szervezetből, amely a bálnák vadászatának szabályozására jött létre, és az 1980-as évek óta (egy két kivételtől eltekintve) tiltja az évszázados szisztematikus vadászat miatt a kihalás szélére sodródott cetek leölését. A tokiói kormány közölte, hogy ezáltal a továbbiakban szabadon és külső megkötések nélkül fog vadászni a bálnákra parti vizein és kizárólagos gazdasági övezetében, ami a japán partoktól 200 tengeri mérföldes távolságon belül lévő vizeket jelenti.
Emiatt ismét fellángolt az amúgy évtizedek óta változó intenzitással zajló, de nem kifejezetten produktív vita a japán bálnavadászatról. Amely vita mintha két külön mederben folyna a világ két felén:
a nyugati médiában a kérdés szinte kizárólag környezet- és állatvédelmi ügyként jelenik meg, miközben Japánban pont ez a szempont a legkevésbé fontos.
A szigetország a nemzetközi össztűz ellenére jó harminc éve egy jogi kiskaput kihasználva állítása szerint “tudományos célú” bálnavadászatot folytat, amely során évi 400-500 cetet ejt el, így az éves globális bálnafogások 30-40 százalékáért felel, a nemzetközi kritikákat valamiért elkerülő Norvégia után a második legnagyobb bálnavadász nemzet. Ám a tudományos program tudományosságát és indokoltságát nagyjából mindenki megkérdőjelezi, miközben Tokió évtizedek óta sikertelenül próbálja elérni a vadászati tilalom feloldását és az üzleti célú halászat engedélyeztetését.
Ami önmagában még nem jelenti azt, hogy a japánok puszta szívtelenségből és pusztításvágyból ki akarnák irtani a bálnákat, de még csak az a népszerű magyarázat sem igaz, hogy a bálnahús jó biznisz lenne: a lelőtt bálnák húsát alig lehet eladni, és manapság már a bálnaolajra se nagyon van kereslet, úgyhogy gazdaságilag csak buknak a dolgon. Ehelyett alapvetően három nagyobb, egymással részben összefüggő magyarázat van arra, hogy miért nem akarnak felhagyni a vadászattal, illetve hogy miért nem bírnak zöld ágra vergődni a kérdésben a bálnavadászat betiltását követelő országokkal:
Hogy ezek a magyarázatok mennyiben legitimálják a japán bálnavadászatot, az egy szubjektív dolog; arra viszont mindenképpen rávilágítanak, hogy a vita lényegi része, és ebből fakadóan a megoldása is meglehetősen komplikált.
A történet hátteréhez hozzátartozik, hogy a bálnák ma már egyáltalán nem integráns részei a japán étrendnek, ám ez nem mindig volt így. A part menti halászközösségek már időszámításunk előtt is vadászták, de a szigetországban a bálnahús a második világháborút követően vált mindennapos étellé, elsősorban azért, mert akkortájt nem nagyon volt más, ekkora mennyiségben rendelkezésre álló fehérjeforrás. Az 1950-es és 60-as években évi 20-25 ezer bálnát lőttek le, a húsuk az iskolai ebédek alapvető eleme lett.
Aztán az ország gazdagodásával párhuzamosan, az 1960-as évektől jelentősen csökkenni kezdett a bálnafogyasztás, és az 1970-es évek végére a korábbi 20-25 ezerről 1-2 ezerre csökkent az évente lelőtt bálnák száma.
Ma már gyakorlatilag semmiféle gazdasági vagy élelmezési jelentősége nincs a bálnavadászatnak, ami annak fényében nem meglepő, hogy a bálnahús íze állítólag kifejezetten rossz, tele van higannyal és más mérgező anyagokkal, és azon kevesek, akik néha fogyasztják, legfeljebb azért teszik, hogy felelevenítsék az 1950-es évek menzaebédjeinek ízét.
Az egy főre eső éves fogyasztás becslések szerint 30 gramm körül van, ami országos szinten még mindig majdnem 4000 tonna, ám vélhetően kevesen hullatnának könnyeket, ha holnaptól nem lehetne bálnát kapni. (Összehasonlításként: az egy főre eső éves halfogyasztás több mint 25 kiló.)
A gazdasági irracionalitása ellenére a japán kormány kitart a bálnavadászat mellett, és ahol tudja, ott próbálja megkerülni a vadászati tilalmat. Ezt nyugati országok először a túlhalászásra és állatjogi elvekre hivatkozva már az 1920-as évektől támogatták, de Japán egészen az 1980-as évekig hallani sem akart róla. Akkor is csak azért ment bele, mert addigra valóban a kihalás szélére vadászták a legtöbb bálnafajt, másrészt az Egyesült Államok szankciókkal fenyegette meg a szigetországot.
Ettől függetlenül a japánok a moratórium életbe lépése óta is vadásznak, egy jogi kiskaput kihasználva: a bálnavadászat szabályozásáról szóló nemzetközi szerződés lehetőséget ad a kutatási célú bálnavadászatra. A japánok azzal érveltek, hogy nincs komolyan vehető tudományos információ a bálnapopulációk méretéről és veszélyeztetettségéről, ami egyébként jogos felvetés.
A probléma csak az, hogy ez utóbbi felmérésére a nyugati országok szerint nincs szükség a bálnák leölésére, a japán tudományos vadászat pedig csupán egy álca a japán bálnafeldolgozó-ipar fenntartására. Ebből 2010-ben nemzetközi per is lett, Japánt Ausztrália és Új-Zéland citálna a Nemzetközi Bíróság elé, és a törvényszék meg is állapította, hogy a tudományosnak kikiáltott japán program nem tudományos.
Erre Tokió közölte, hogy bizonyos változtatásokkal, de újrakezdi a programot, és a továbbiakban nem ismeri el a Nemzetközi Bíróság joghatóságát a tengeri élővilággal kapcsolatos kérdésekben.
A nyugati sajtó és közvélemény számára nehezen érthető japán álláspont talán legtágabb magyarázata abból indul ki, hogy minden a szigetország nyersanyag- és erőforrás-szegénységéből fakad. Japán egy nagy népességű, cserébe kevés természeti erőforrással rendelkező ország: energiahordozójuk alig van, a megművelhető földterület relatíve kicsi (az ország területének több mint kétharmadát hegyvidék borítja).
Így a modern japán külpolitika fő célja az ország nyersanyag- és erőforrás-ellátásának biztosítása: annak idején nagyrészt ezért rohanták le Koreát és Kínát, és ez vezetett a Pearl Harbour-i támadáshoz is (ennek az volt az oka, hogy a szövetségesek embargója miatt Japán nem jutott olajhoz, ezért jobb híján még úgy is megtámadta az Egyesült Államokat, hogy a győzelemre nem volt esélye). Ezt a célt ugyan a korábbinál jóval mérsékeltebb emberáldozatok mellett, de a mai napig érvényesítik.
A szárazföldek szűkössége miatt Japán ellátásában kiemelten fontosak a tengeri erőforrások: a japánok étrendje 40 százalékban tengeri ételekből áll, a világ populációjának két százalékát adó Japán a globális halfogyasztás 8 százalékáért felelős.
Így a japán gazdaság és a japán külpolitika számára a bálna is egy tengeri erőforrás, és a bálnavadászat korlátozása általában véve a tengeri erőforrásokhoz való hozzáférés korlátozása.
Ennek kapcsán a japán kormány máig hangsúlyozza, hogy alapvetően nekik is érdekük a halászat fenntarthatóságának biztosítása, hiszen a tengeri erőforrásokból élő országként nyilván nem szeretnék teljesen kiirtani a tengeri élővilágot, ez esetben ugyanis nem lenne mit enniük. Ennek kapcsán pedig azt is fel szokták hozni, hogy miközben a bálnák miatt Japánt cseszegeti a világ, Kína fű alatt letarolja a világ óceánjait.
Ebből fakadóan
a japán felfogás szerint a konzerváció nem cél, hanem eszköz.
Ez a mai viták egyik fő forrása. Annak idején, amikor az 1980-as években Japán nagy duzzogva beleegyezett a vadászati tilalomba, rögtön jelezte, hogy erre csak átmeneti dologként tekint: a cél a fenntartható halászat, és ha helyreáll egyes, a kihalás szélére került bálnafajok populációja, újra vadászni akar a bálnákra. A japán álláspont szerint a moratóriumot bevezető Nemzetközi Bálnavadászati Bizottság is konkrétan ezt ígérte annak idején: arról volt szó, hogy a fenntarthatóság miatt kell időlegesen visszafogni a bálnák leölését.
Ezzel szemben a nyugati világban a bálnavadászati tilalom nem az erőforrás-menedzsmentről, hanem a környezetvédelemről és állatjogokról szól. A bálna a Föld legnagyobb élőlénye, amely kifejezetten intelligens: fejlett szociális és kommunikációs képességekkel és idegrendszerrel rendelkezik. A bálnavadászatban használt eszközök pedig különösen kegyetlenek és fájdalmasak. Pont emiatt
a bálnavadászat Nyugaton környezetvédelmi ügy, az élővilág értelmetlen és kegyetlen pusztításának jelképe lett.
Ehhez kapcsolódik a fent említett, harmadik érvelés, amely szerint feloldhatatlan kulturális különbségekről van szó. A bálnavadászok érvelése szerint ha az állatokat akarjuk védeni, akkor miért nem védjük mondjuk a kékúszójú tonhalat, ami valóban fontos és sokak által fogyasztott hal Japánban, és szintén veszélyeztetett fajnak számít. Ugyanígy gyakori ellenérv a bálnavadászat kegyetlenségére vonatkozó vádakkal szemben, hogy a nagyipari csirke- vagy sertéstartás legalább ilyen kegyetlen dolog, a rókavadászatról nem is beszélve.
Végső soron pedig arról van szó – állítják a bálnavadászat támogatói –, hogy a felvilágosodott külföldiek meg akarják mondani, hogy egy másik országnak és másik kultúrának mit szabad, és mit nem. Amely kultúra az érveik szerint évezredek óta vadászik bálnákra, és ez a tevékenység egyes halászközösségek megélhetésének az alapja.
Miközben pedig a nyugatiak azzal vádolják a japán bálnavadászokat, hogy nem tisztelik a környezetet, ők azt hangoztatják: számukra a bálnák elejtése teljesen összeegyeztethető a természet szeretetével és tiszteletével, hiszen a természetből élnek, sőt (egyes mélyebb állítások szerint) a bálna elejtésével és elfogyasztásával eggyé válnak a bálnákkal. Hivatkozási alap az is, hogy a japán kultúra, gasztronómia és vallás(ok) fontos és hagyományos része a bálna, illetve a bálna elejtése. (Ez pedig nem csak a bálnavadászatra korlátozódik, hasonlóan szoktak érvelni a hírhedt taidzsi tömeges delfinöldöklés résztvevői is.)
Ennek nagy részét azonban könnyen lehet cáfolni.
A japánok valóban hosszú ideje vadásznak bálnákra, de azért időszámításunk előtt nem szigonypuskákkal és hatalmas bálnafeldolgozó hajókkal, a partoktól sok száz vagy ezer kilométerre lövöldöztek. Ahogy a halászközösségek vélhetően képesek lennének más betevőt és munkát találni 2018-ban a világ egyik legfejlettebb országában, ha kapnának ehhez egy kis segítséget. Ami pedig a konzerváció és fenntarthatóság melletti eltökéltséget illeti: ennek biztosítása a már említett tonhalak esetében is egyre inkább veszélyben van, mert a japán halászok egy jó része nem képes visszafogni magát.
Ez azonban még önmagában nem győzi meg a japán bálnavadászokat és a hasonlóan gondolkodó konzervatív köröket: számukra a bálnavadászat a nemzeti büszkeség jelképévé és egyfajta kelet-nyugat kultúrharc terepévé vált.
A kultúrharcot pedig erősíti, hogy a japánok úgy érzik: mindenki őket szapulja, miközben egyes fajokat már a japán ipari bálnavadászat előtt, a 20. század elején a kihalás szélére vadászták a nagyipari halászatban úttörő nyugati országok, a norvégok meg még ma is jóval több bálnát fognak, messze kevesebb bírálat mellet (bár ennek jó részét Japánba adják el). A történelem messze legnagyobb bálnapusztítója pedig nem Norvégia vagy Japán, hanem a Szovjetunió volt – azaz miért szenvedjünk mi mások hibái miatt, szól az érvelés. (Manapság egyébként Japán már csak tizedik a nemzetközi delfin- és bálnagyilkolási ranglistán.)
A bálnavadász közösségek egyébként elég sok segítséget kapnak, csak nem életmódjuk megváltoztatására, hanem folytatására: a teljes biznisz bevételi oldala éves szinten 1-2 milliárd jen, viszont a bálnavadászatra az állam évi 5 milliárdot költ (1 jen kb. 2,5 forint). Itt jön képbe a harmadik magyarázat, amely szerint a bálnavadászathoz való ragaszkodás helyi politikai és bürokratikus érdekekkel magyarázható.
Ahogy az 1960-as évektől kezdve gyors esésnek indult a bálnafogyasztás, a japán bálnavadászati ipar is a csőd szélére került, és az 1970-es évek végére az összeomlás elkerülése végett egyesült a szektor addig tevékenykedő féltucat szereplője, az így létrejött bálnavadászati szövetséget végül kormányzati segítséggel konszolidálták. Ennek folyományaként pedig
létrejött egy relatíve népes bürokrácia, amely a bálnavadászattól függött, és a nem kifejezetten rugalmasságáról híres japán államszervezeten belül azóta is kardoskodik a bálnavadászat (és ezáltal saját) fenntartása mellett.
Ebben pedig potens szövetségesekre is talált: a fent említett okokból erős politikai-gazdasági befolyással bíró japán halászati ipari érdekvédelmi szervezet felkarolta a bálnavadászat ügyét. Hiába nincs gazdasági jelentősége a bálnavadászatnak, a halászlobbi szerint nem lehet megengedni, hogy a saját kulturális értékeiket előtérbe helyező külföldi politikai erők megmondják, a japánok mit halászhatnak, hiszen mi lesz, ha holnap be akarnak tiltani egy olyan halfajt is, ami valóban érzékenyen érintené az ipart és az országot.
A szemléletváltást az is akadályozza, hogy a helyi politikai erők a halászok érdekeit képviselik: a bálnavadászat betiltása, illetve állami támogatásának megvonásával egyes településeket halfeldolgozók mennének csődbe, emberek maradnának munka nélkül, és kormánypárti képviselők veszítenének szavazatokat. Ezzel szemben Japánban nincs erős zöldmozgalom vagy zöld párt, amely nyomást gyakorolna a hatalomra. Van viszont erős, és a bálnavadászatot kultúrharcként felfogó konzervatív politikai mozgalom: a 30-40 százalék közötti listás eredményekkel (az egyéni győzelmek nyomán) kétharmados többséggel kormányzó, és a választási rendszer vidékre húzása miatt a falusi és kisvárosi voksokra különösen hajtó jobboldali koalícióban jóval több a nacionalista hangadó, mint azt az ország általános társadalmi klímája indokolná.
Hiába nincs értelme és haszna, a bürokratikus és helyi politikai érdekek makacsul ellentartanak bármiféle változásnak. A japán bálnászati bürokrácia és a halászati lobbi egyrészt kiskapuk kihasználásával, másrészt a fent taglalt, tágabb külpolitikai és kulturális érvek hangoztatása által tartja életben a bálnavadászatot, és végső soron saját magát.
A dologban pedig a közelmúltban a külpolitika is intenzívebb szerepet kapott. Japánnak régi célja volt, hogy szaván fogja a Nemzetközi Bálnavadászati Tanácsot, és engedélyeztesse egyes fajok kvóta mentén való, fenntartható vadászatát. A japánok szerint a Csukabálnákat nyugodtan lehetne korlátolt számban vadászni anélkül, hogy veszélybe sodornák az amúgy nem veszélyeztetett fajt, a nagyobb és veszélyeztetett barázdás bálnából pedig beérnék évi pár tucat lelövésével is.
Hogy pozícióit erősítse, Japán a nemzetközi szervezetekben folyó klasszikus meggyőzési módszereket is bevetette: segélyekkel és egyéb gazdasági-diplomáciai eszközökkel próbálta saját pártjára állítani a tagságot. Tokiónak régi sérelme volt, hogy a nyugati ellentábor ugyanezt teszi: a bálnavadászathoz, de általában véve a halászathoz sem nagyon kötődő országokat hoz be az IWC-be, kizárólag azért, hogy saját táborát növelje.
Végül azonban nem jártak sikerrel: a tanács tagjai 2017-ben (sokadik alkalommal) ismét leszavazták a tilalom feloldását. Ahogy azt sem engedélyezték, hogy Japán egyes amerikai, kanadai, szibériai és grönlandi őslakos csoportokhoz hasonlóan kulturális okokból, az őslakosok önfenntartására hivatkozva kapjon vadászati engedélyt.
Emiatt Japán beváltotta, amit korábban már többször belengetett: simán kilép a Nemzetközi Bálnavadászati Tanácsból, és a 100-150 bálnát vadászó Izlandhoz, valamint a Japánnál amúgy eleve többet lövő Norvégiához csatlakozva saját vizein szabadon fog bálnákra vadászni.
Amiben az a bizarr, hogy ezt simán megteheti: bár Magyarországon népszerű dolog azzal riogatni, hogy mindenféle nemzetközi szervezetek eltiporják a szuverenitásunkat és ránk kényszerítenek rettenetes dolgokat, valójában a nemzetközi szervezetek ereje és a nemzetközi jog betartatása rendkívül gyenge. Hacsak az 1980-as évekhez hasonlóan az Egyesült Államok nem hozza napirendre a témát (és Donald Trump elnökségétől ez elég váratlan lenne), nem valószínű, hogy Japánnak komolyabb következményektől kelljen tartania. És az IWC duplán rosszul jár: Japán eddig a legnagyobb pénzügyi donorja volt; ezután kérdéses, hogy ki fogja fenntartani az alapvetően a bálnák megóvására létrejött szervezet költségvetését.
Ettől függetlenül a dolog politikai vetületei kapcsán sokan azzal érvelnek, hogy miközben a kevésbé fontos helyi politikai és lobbiérdekeket ugyan kiszolgálja, sokkal több nemzetközi tőkét veszít a japán kormány a lépéssel. Egyfelől Ausztráliával és Új-Zélanddal képes volt úgy perre menni a bálnák miatt, hogy közben katonai szövetségre akar lépni a két angolszász országgal Kína ellensúlyozására – e két kérdéskör közül pedig politikailag nyilván a védelmi vetület lenne a fontosabb. Másfelől Japánnak egyébként is számos kérdésben terhelt a viszonya közvetlen környezetével, és hiába próbál olimpiarendezéssel és egyéb pótcselekvésekkel javítani az imázsán, ha ilyen, gazdaságilag amúgy lényegtelen kérdésekben jelentős politikai és PR-tőkét hajlandó elégetni.
Miközben az állatvédők azt hangoztatják: elég súlyos precedens, hogy Norvégia és Izland után egy harmadik, és az előző kettőnél jóval fajsúlyosabb ország fordult szembe a bálnavadászati tilalommal. Ettől függetlenül egyetlen pozitív olvasata mégis van a dolognak: Japán ettől fogva jóval kisebb területen vadászik majd, mint korábban: az egyik fő konfliktusforrás az volt, hogy az antarktiszi, elvileg védett vizeken is ejtettek el bálnákat; most már csak saját partjaik mentén fognak.
Nem mintha ez megoldana bármit is: a jelek szerint akárcsak a klímaváltozás elleni nemzetközi lépéseket, úgy a biodiverzitás megőrzését is aláássák a szűkebb belpolitikai érdekek és érdekcsoport-harcok.
Borítókép: Institute Of Cetacean Research / AFP.