Népszerű kommunikációs panellé vált kormányoldalon az a logikusnak tűnő megállapítás, hogy Magyarországon nem lehet magas a korrupció szintje, hiszen dinamikusan bővül a gazdaság, a két dolog pedig kizárná egymást.
Legutóbb Orbán Viktor hozakodott elő ezzel az év első kormányinfóján, amelyen hamar szóba került, mit gondol a miniszterelnök a korrupció hazai szintjéről. A Privátbankár kérdésére Orbán ezzel a gondolatmenettel reagált:
„Érdemes elgondolkodni az életnek azokon a természetes tényein, hogy mi volt 2010 előtt, meg mi van most. 2010 előtt nőtt a költségvetési hiány, nőtt az adósság, csökkent a közvagyon, nem volt gazdasági növekedés. Szerintem részben azért, mert a pénz nagy részét ellopták. És 2010 után mit látunk? Csökken a költségvetési hiány, csökken az államadósság, nő a közvagyon, van gazdasági növekedés, nőnek a bérek.
Kizártnak tartom, hogy ilyen gazdasági eredmények és körülmények közepette jelentős méretű korrupció tudna működni Magyarországon. Vagy egyik, vagy másik. A korrupt országok szegények. Magyarország sem gazdag ország még, de Magyarország minden évben jobban teljesít. Ez önmagában cáfolja szerintem azt az állítást, hogy Magyarországon mondjuk az európai átlagot meghaladó korrupció lenne.
Azonban ha közelebbről megvizsgáljuk a fent vázolt összefüggést (felülemelkedve most azon, hogy már a 2010 előtti időszak növekedéséről mondottak sem állják meg a helyüket), kiderül, hogy hiába hangzik jól, egyáltalán nem bizonyítható, hogy így lenne:
Orbán kommunikációs csapata egy valós, de csak hosszú távon és éppen ellenkező irányba érvényes összefüggést állított a feje tetejére.
A korrupció magyarországi szintjéről igen keveset mondanak el a növekedési adatok, sőt, tulajdonképpen ugyanaz a tényező okozza a jó GDP-statisztikákat, ami a lopás elharapódzását is.
A korrupció kifejezést annyira sokat használjuk, hogy általában már bele sem gondolunk, milyen különböző cselekvésformákat takarhat. Ugyanúgy korrupciónak számít a kenőpénzek adásának és elfogadásának gyakorlata, mint a közvagyon ellopása vagy éppen a haveri érdekkörök helyzetbe hozása politikai hatalommal való visszaéléssel, és mindegyik gyakorlat elterjedése más módon hat a gazdaságra.
Magyarországon az utóbbi két kormányzati ciklusban leggyakrabban a Fidesz-közeli vállalkozók látványos gazdagodása kapcsán szokás korrupcióról beszélni, vagyis sokan feltételezik, hogy ezek a körök állami hátszéllel jutnak vaskos megrendelésekhez. A korrupciónak ezt a fajtáját járadékvadászatnak nevezik, ami arra utal, hogy a benne részt vevő gazdasági szereplők nem az általuk nyújtott szolgáltatás minőségében próbálják egymást felülmúlni, hanem a kapcsolataikat bevetve jutnak munkákhoz és így végső soron profithoz.
A korrupciókutatásban léteznek olyan irányok, amelyek a korrupció egyes fajtáit bizonyos feltételek teljesülésével a gazdaság kerekeit „olajozó” gyakorlatnak ismerik el. Ilyen lehet például a kenőpénzezés gyakorlata egy túlbürokratizált, rosszul működő intézményekkel rendelkező államban, ahol a vontatott hivatali folyamatok akadályozzák a gazdasági szereplők tevékenységét.
A vonatkozó szakirodalom szerint azonban a korrupció a legtöbb helyzetben egyáltalán nincs jó hatással a gazdaságra, különösen igaz ez a Magyarországon jellemző járadékvadászatra: ez aláássa a piaci szereplők bizalmát, nem biztosítja, hogy minden munkát az arra legalkalmasabb végezzen el, fékezi az innovációt, és gyakran jár a közvagyon égetésével.
Oké, de ha tényleg ilyen rossz a gazdaságnak a járadékvadászat, és feltételezzük, hogy Magyarországon jellemző ez a gyakorlat, akkor miért ilyen jók a növekedési adataink?
Elsősorban azért, mert az Orbán Viktor által előhozott összefüggés csak fordított irányba írható fel értelmesen. Tehát nem arról van szó, hogy ha magas a növekedés, akkor mindenképpen alacsonynak kell lennie a korrupciónak, hanem arról, hogy alacsony korrupciós mutatóval nagyobb növekedést érhet el egy ország, mint magassal.
A növekedést ebben az esetben nem más államokéval kell összevetni, hanem a saját lehetőségek elméleti maximumával.
Ezt borzasztó nehéz megbecsülni, ugyanis soha nem fogjuk pontosan megtudni, milyen beruházások jöhettek volna létre, milyen irányba alakult volna a gazdaság szerkezete akkor, ha Magyarországon nem hat át mindent az urambátyám-mentalitás.
Ha Magyarországra nem is készült ilyen becslés, azt azért nem lehet mondani, hogy senki nem próbálkozott a járadékvadászat hatásának számszerűsítésével. A témát kutatók egyik sokat hivatkozott szerzőtriója, Kevin Murphy, Andrei Shleifer és Robert Vishny 1990-ben végzett egy érdekes számítást, amelyben 55 ország gazdasági teljesítményét nézték meg 1970 és 1985 között, és ezt összevetették azzal, hány embert képeznek két kiválasztott felsőoktatási területen. Ezek az ügyvéd és a mérnök voltak, mert azt feltételezték, hogy az ügyvéd egy tipikusan olyan szakma, ami a járadékvadászatra berendezkedett társadalmakban vonzó, míg a mérnököket a vállalkozószellem indikátorának használták.
Az eredmények igazolták az előzetes várakozásokat, azokban az országokban, ahol több jogászt képeztek, szignifikánsan alacsonyabb volt az egy főre jutó GDP növekedése, mint azokban, ahol több mérnököt.
(Ennek az adatnak a fényében egyébként különösen vicces új ízt kap az a tény, hogy a Fidesz egy jogász szakkollégiumból nőtt ki.)
De ha ez a közvetett adat nem lenne elég, a járadékvadászattal foglalkozó elméletek meggyőzően levezetik, hogy milyen mechanizmusokon keresztül rombolja a gazdaságot a korrupciónak ez a formája.
1. Elüldözi a tisztességes szereplőket
Ha egy országban a vállalkozási kultúra arra épül, hogy ki kinek az ismerőse, ki mennyi pénzt hajlandó a megfelelő helyekre visszacsorgatni a boldogulásért cserébe, akkor borítékolható, hogy lesznek olyan cégek, amelyek nem szeretnének részt venni ebben a játékban.
Ezek lehetnek hazai szereplők, akik inkább nem kezdenek vállalkozásba, vagy ha nagyobb a mozgásterük, elviszik külföldre az ötletüket, hogy ne ebben a fojtogató légkörben kelljen érvényesülniük.
Szintén elképzelhető, hogy egy külföldi cég ugyanezzel az indokkal nem hoz beruházást egy korrupt országba. Kívülről jövő szereplőként még nehezebb lehet eligazodni, érvényesülni egy ilyen környezetben, ezért a nagyobb jogbiztonság összességében vonzóbbá teszi az üzleti környezetet. Pláne, hogy ha egy külföldi cég helyi leányvállalata mégis megpróbál beszállni a mutyiba, akkor annak komoly következményei lehetnek lebukás esetén – lásd a Microsoft korrupciós botrányát, ami komoly presztízsveszteséget jelentett a cégnek.
Ez magyarázhatja, hogy a jogbiztonság és a beruházások szintje az Eurostat adatai szerint összefüggést mutat:
2. Pénzpazarlással jár
Jobb esetben a haverok helyzetbe hozása csak annyival jár, hogy bármi legyen, ők kapják meg a megbízásokat, de a munkát már piaci áron végzik. Sokszor azonban nem ez a helyzet, a Magyarországra vonatkozó becslések szerint a legutóbbi uniós költségvetési ciklusban évente úgy 320-400 milliárd forintot tett ki a túlárazások összesített mértéke. Vagyis a járadékvadászattal gyakran együtt jár a pénz (többnyire sajnos közpénz) elherdálása. Miért is ne járna, hiszen ha az intézmények olyan gyengék, hogy nem tudják megakadályozni a járadékvadászat térnyerését, akkor valószínűleg annak sem lesz következménye, ha a kedvezményezett cégek irreálisan drágán dolgoznak.
Ezt minden adófizető megszenvedi abban a formában, hogy a pazarlás miatt kevesebb jó projekt (például kórházfelújítás vagy útépítés) tud megvalósulni egy adott összegből. De azt sem nehéz belátni, miért rossz ez a gazdasági növekedésnek: ha 1 milliárd forintból kijönne két értékteremtő 500 milliós fejlesztés piaci áron, de a kétszeres túlárazás miatt végül csak az egyik valósul meg, akkor nem éppen hatékonyan költöttük el azt a pénzt, és egy csomó potenciális jövőbeli haszontól estünk el.
3. Megöli az innovációt
A modell kedvéért leegyszerűsítve egy vállalkozónak háromféle ideje van: szabadidő, produktívan eltöltött munkaidő, és kapcsolatépítésre fordítható munkaidő.
Ha a szabadidőt állandónak vesszük (ezzel valószínűleg nem lövünk nagyon mellé), azt látjuk, hogy a maradék időt kell beosztani a normál munka és a kapcsolatépítés között. A járadékvadász vállalkozó ismérve, hogy a rendes munka rovására a kapcsolatépítést részesíti előnyben, hiszen ezt jobban jutalmazza a rendszer, ezzel a magatartással lehet nagyobb profitra lehet szert tenni.
Mindezt azért is tudja megtenni, mert a haveri alapú megbízások esetében nem feltétlen kívánalom az, hogy egyre jobb minőségre törekedjen, egyre hatékonyabban dolgozzon valaki, így bátran belekényelmesedhet a pozíciójába a pikszisben lévő vállalkozó. Végül tehát sem idő és energia, sem motiváció nem marad arra, hogy egy cég, egy szolgáltatás jobbá váljon.
Ez a két tényező együtt blokkolóan hat az innovációra. Minél több szereplő érdekelt egy gazdaságon belül a járadékvadászatban, annál kevesebb lesz a fejlesztés, mert ehelyett mindenki azzal lesz elfoglalva, hogy jó pozíciót bulizzon ki magának.
4. A lopott pénzt máshol költik el
Ugyan csak kis mértékben, de az is beleszámíthat a növekedés lassításába, hogy a korrupt módon megszerzett vagyonokat a szereplőknek titkolniuk kell. Itt nem elsősorban a cégek tulajdonosi köréről, inkább a kedvezményezett politikusokról van szó, akik sehogyan sem tudnák megmagyarázni a választóknak (vagy a nyomozóhatóságnak), honnan lett hirtelen több milliárdjuk.
Ezért a gyakorlatban a korrupciós vagyonokat külföldre szokták menekíteni, és ott elkölteni vagy kamatoztatni. Ha ugyanez a pénz a magyar gazdaságban maradna (természetesen ebben az esetben nem a korrupt politikusnál, hanem másoknál), itt költenék el vagy fektetnék be, azt hozzá kellene számolni a GDP-hez, vagyis javítaná a növekedési mutatókat.
Az elmélet szerint tehát a korrupció árt a növekedésnek,
olyat azonban senki nem állított, hogy egy korrupt ország gazdasága egyáltalán nem nőhet.
Viszont a fent bemutatott tényezőkből az következne logikusan, hogy Magyarország még a mostaninál is jobb adatokat hozhatott volna, ha nem lopnának sokat a politikusok és a velük szövetséges üzleti körök.
A helyzet azonban ennél egy kicsit bonyolultabb, mivel Magyarország speciális helyzetben van:
az uniós csatlakozás óta eszméletlen mennyiségű támogatás áramlik az országba, és ez mind a két vizsgált tényezőt – a járadékvadászatot és a gazdasági növekedést – is jelentősen befolyásolja.
A magyar növekedési csodáról rendelkezésre álló számítások azt mutatják, hogy uniós pénz nélkül sokkal gyatrább lenne az adat, de minden valószínűség szerint a korrupció mértéke is ugyanígy lecsökkenne a pénzcsap elzárásával. Alappal feltételezhető, hogy pusztán azzal, hogy kevesebb lenne a lopás, az elmúlt pár évben nem sikerült volna sokkal jobb GDP-adatokat produkálni. Jelenleg tehát a növekedés szempontjából az EU-támogatás bőven pozitív előjelű még akkor is, ha kiépült miatta egy kiterjedt, korrupt pénzszivattyúrendszer.
Hosszú távon viszont már kérdés lesz, mennyire éri meg mindez a gazdaság állapota szempontjából. Könnyen lehet, hogy ez a mesterséges felduzzasztás a hazai üzleti kultúra járadékvadászatra átállításával és a NER bebetonozásával együtt már inkább romboló hatást fejt ki, ha egy tágabb perspektívából tekintünk Magyarországra.
Egyetlen olyan szempont merülhetne fel, ami hosszú távon a magyar gazdaság számára kifizetődővé tehetné a járadékvadász cégek működését, és Orbán illetve a Fidesz ideológusai elő is szokták húzni ezt a kártyát.
Ez a protekcionista gazdaságfejlesztési modell lenne, ami abból indul ki, hogy a kevésbé fejlett országok cégei relatív hátrányban vannak a fejlett országok tőkeerős cégeivel szemben a világpiacon, és ezen úgy lehet segíteni, ha egy kis állami segítséggel mesterségesen növeljük őket, míg a végén a saját lábukra tudnak állni. A kormány előszeretettel emlegette az ázsiai kistigrisek által – teljesen más világgazdasági környezetben – bejárt utat, mint egy Magyarországra is érvényes fejlődési pályát.
Ahhoz még nem telt el elég idő, hogy lássuk, ténylegesen hány exportképes, külföldi versenyben is helytálló társaság pottyanhat ki ebből a rendszerből, de azt már alaposan körbejártuk az Indexen, hogy mik azok az alapfeltételek, amelyekben a NER különbözik a mintának tekintett országoktól, és amelyek esélyesen gátolhatják a projekt sikerét.
Orbán szavait nemcsak a közgazdaságtani elméletek cáfolják, hanem különböző mérések is. A legismertebb ezek közül a Transparency International korrupcióérzékelési indexe, amelyen évről évre rosszabbul szerepel Magyarország, a legutóbbi, 2017-es mérésben már elértük Bulgária szintjét. Hasonló eredményt hozott a WEF felmérése, amelyet a 2017. őszi versenyképességi jelentésben tettek közzé. Eszerint az üzletemberek Magyarországon a nem megfelelően képzett munkaerő után a korrupciót jelölték meg, mint a sikeres üzlet legfőbb akadályait.
A TI és WEF indexe gazdasági szereplők megkérdezésén alapul, így valóban csak érzékelést mutat, de van néhány objektív mutató is, ami azt mutatja, hogy nem állunk jól ezen a téren.
Ilyen például, hogy a közbeszerzésekre vonatkozó statisztikák évek óta súlyos problémákat jeleznek a közbeszerzési gyakorlatot illetően. A Korrupciókutató Központ Budapest (CRCB) számítása szerint 2005 és 2009 között a közbeszerzési eljárások eredményeként a megkötött szerződések 70- 80 százalékát kötötték meg transzparensnek tekinthető eljárási rendben, az adat 2008 után kezdett meredeken romlani. A trend mélypontja (12 százalék) 2011 májusára tehető, ez után 2012 és 2018 között nagy ingadozások mellett gyakorlatilag nem változott, majd 39-40 százalék körülre állt be a transzparens, hirdetmény közzétételével induló eljárások után kötött szerződések aránya. Mindeközben a közbeszerzések versenyerőssége erősen csökkent 2005 és 2012 között, majd 2013-tól 2018-ig némileg nőtt, tavaly azonban újra csökkenni kezdett.
A kormány által előszeretettel hivatkozott tény (ezt is előhozta a miniszterelnök a sajtótájékoztatón), hogy visszaesett az egy ajánlatos közbeszerzések aránya: míg 2010-ben még 31,3 százalékon állt, 2017-ben már csak 16,6 százalék volt. Ez valóban üdvözlendő fejlemény lenne, bár a CRCB egy tavalyi publikációja szerint nem állja meg a helyét a rendhagyó módszertan miatt. A baj az, hogy még ha korrektnek is vennénk az adatot, önmagában az sem lenne elég, mivel egy sereg technika létezik arra, hogy több induló közül is a politika által preferált jelentkező kerüljön ki győztesen egy pályázatból. A legismertebb példa a szó szerint egy cégre kiírt pályázatokból az Elios-ügy, de előfordul olyan is, hogy a versenytársakat mondvacsinált indokkal kizárják.
Borítókép: szarvas.
