Nagy különbségek nincsenek a szakemberek 2019-es inflációs előrejelzései között. Van, aki kicsit 3 százalék alá, más kicsit 3 százalék fölé várja az idei pénzromlást. Valójában azonban ez nagyon nem mindegy, és miközben egyesek szerint akár spirálszerűen is felerősödhetnek a kedvezőtlen folyamatok, mások szerint nincs gáz, még mindig jó az irány. Ami biztos: jók az esélyek az érdemi adósságcsökkentésre.
Merre tart az infláció itthon és globálisan? Megmaradhat-e az elmúlt évekre jellemző moderált szint, vagyis a 3 százalékos inflációs célkitűzés alatti mérték, vagy már túl nagy a nyomás, és 2019-ben tartósan felugrunk 3,3-3,5 százalékra?
Itthon nagyjából ez a fő kérdés. Matematikailag olyan borzasztóan nagy szórás nincsen a hazai elemzők idei inflációs előrejelzései között, a szakemberek általában 2,8 és 3,5 százalék között várják a 2019-es pénzromlást, de a két végpont valójában nagyon eltérő gondolatokat is takarhat.
A hasonló nominális számok mögött tehát homlokegyenest ellentétes irányok is megbújhatnak, és mindez azért fontos, mert egy esetleges „elszálltabb” adatnak több negatív következménye is lehet. Például
Van persze az inflációnak olyan hatása is, amit szeret a mindenkori állam. Az infláció segítheti az egyensúlyt, elinflálhat adósságokat. Egyetlen egyszerű mondattal: ha az állam év elején azt ígéri, hogy ad majd 1500 milliárd forintot egészségügyre, akkor ez egy nominális vállalás, senki nem fog beszólni a kormánynak, ha az összeget nem emeli meg, de a vállalását betartja. Ha viszont 100 milliárd forintot tervez például egy termék forgalmi adójából, akkor az infláció hatására a forgalmi adó női fog, ez pedig „talált” pénz. Ezen sokféle szempont miatt természetesen nagy a tét, nem mindegy, hogy „mennyi is az annyi”.
Ha nagyon messziről ránézünk a világra, azt mondhatnánk, hogy most szinte minden, az inflációra erősebben ható tényezőnél egyfajta válaszút elé értünk. Valójában ez persze így eléggé általános megjegyzés, és egy jó makroelemzőnek az inflációról beszélni kicsit olyan, mint egy retorikai gyakorlat, amikor a tanulókat párba állítják, majd kihúzzák, hogy az adott kérdésben ki melyik álláspontot képviseli.
A jó képességű diákok pedig azonnal felveszik a rájuk kiosztott szerepeket, és nincs olyan részletkérdés, amit ne lehetne így vagy úgy látni. Mégis, ha egy kicsit elindulunk a globális inflációfelhajtó tényezők felől, csak úgy sorakoznak a szempontok. Különösebb kifejtés nélkül álljon itt pár inflációemelő hatás.
Természetesen előfordulhat, hogy a világ megy valamerre, de mi, magyarok éppen másfelé robogunk. Ám kifejezetten sok olyan hazai hatás is felsorolható, amely itthon akár turbófokozattal is erősíthetné az inflációt. Ilyen
Vagyis ha globálisan érdemes figyelni a Philips-görbére, az alacsony munkanélküliségből fakadó bérinflációra, akkor a krónikus munkaerőhiánnyal és a munkaerő tartós kivándorlási tendenciájával sújtott Magyarországon ez fokozottan igaz.
Mindezt az adatok is igazolják, a hazai béremelkedés 11 százalék körüli. Az más kérdés, hogy a döntően nyugati hátterű élvállalatok, például az autóipari cégek esetében ez nem feltétlenül annyira húsba vágó. Gondoljunk csak bele, hogy amennyiben az Audi, a GE vagy a Mercedes euróban kalkulál, akkor egy 11 százalékos, forintban mért béremelkedés az infláció és a forintgyengülés miatt elillan, vagyis euróban akár szinten maradó bér is lehet.
Igen ám, csakhogy miközben a forintgyengülés a munkáltatónak jó, és így a versenyképességünket is javíthatja, van egy nagy baj is vele: inflációt emel. A hatás egyszerű, ha az importőr egy euróért szerez be egy kiló banánt, akkor ha az euró 300 forintról, 320 forintig drágul, akkor a magyar termékár is vélhetően emelkedni fog forintban, vagy a kereskedő profitja csökken.
Németh Dávid, a K&H vezető elemzője szerint ráadásul az a tapasztalat, hogy amíg korábban az importált infláció nagyon mérsékelt volt, 10 százalékos gyengülésnek alig 1 százalékos inflációs hatása volt, ugyanannak most már 2-3 százalékos inflációs következménye lenne.
Végül a Balassa–Samuelson-hatás sem mellékes. Ez egy ismert mechanizmus, amely szerint a globális külkereskedelmi forgalomba termelő ágazatok (maradjon a példánk még mindig az autóipar) termelékenységjavulása és béremelkedése átgyűrűzik a „hazai” szektorokba is, vagyis ez a járulékos bérinfláció is emelhet a pénzromláson.
Azok tehát, akik immár érdemben 3 százalék feletti hazai inflációtól tartanak, azzal érvelhetnek, hogy sok ponton feszít a rendszer, nagy az inflációs nyomás, a munkaerőhiány, a béremelkedések, a nivelláció, az importált infláció együttesen feljebb tolhatja az elmúlt évek örvendetesen alacsony szintjét.
Az ellentétes oldal hívei, vagyis azok, akik továbbra sem tartanak inflációtól, szintén fel vannak vértezve globális és hazai érvekkel. Az egész világgazdaságra igaz, hogy az árak stabilitása mellett szól a
Nagyon leegyszerűsítve ezeket a tankönyveket megtöltő folyamatokat, olyan gyorsan fejlődik a robotizáció, a sharing economy, a big data, a mesterséges intelligencia és a többi innováció, hogy a vállalatok gyorsan képesek csökkenteni a termelés költségeit. Vagyis a tőke költsége annyira alacsony, hogy bár a másik költség, a munka költsége nő, de még a bérinfláció ellenére sem szorulnak a cégek termékáremelésre. Áremelés és így infláció nélkül képesek a cégek megőrizni a jövedelmezőségüket.
Ráadásul, aki szeretne, az sem tud árat emelni, hiszen egy ágazatban mindenki nem tud teljesen egyszerre árat emelni, az jellemzően csak a kartelleknél működik – ha pedig valaki önállóan akciózna, akkor elbukna. A világháló segítségével a fogyasztó egy kattintással átugrik a versenytárshoz, és majd ott, a régi áron vásárol. Ki tud úgy árat emelni, hogy minden ár összevethető?
Végül a nyersanyagárak is alacsonyak, leginkább azért, mert itt is érvényesül a technológiai robbanás. Szuper új technológiákkal termelünk áramot, nyerünk ki olajat, vagyis a korábbi szűkösség és magas ár már nem jellemző, van „anyag” bőven, nem kell olyan drágán adni.
Suppan Gergely, a Takarékbank elemzője éppen ezért a hazai inflációt illetően is kifejezetten optimista. Szerinte a magyar infláció rövid távon most mindenképpen kap egy kedvező löketet, mert a nemzetközi nyersanyagárak tavaly év végén éppen megint csökkentek. Ha a fogyasztói árindex visszaesett 2,5-2,6 százalékra, az még akkor is megnyugtató, ha a maginfláció magasabb marad, utóbbi mutatóban nincsenek benne a gyorsan változó elemek, a szezonális élelmiszerek és az üzemanyagok árai.
A 2018-as év alacsony értékei, vagyis a bázishatás miatt az infláció 2019-ben is felkúszhat olykor 3 százalék fölé – véli az elemző, de nagy „elszállástól” semmiképpen sem kell tartani, a szint 3 százalék plusz mínusz 0,4 százalék körül mozoghat.
Hogy a két fő forgatókönyvből melyik jön majd be, azt meglátjuk, de egy egészen biztos, adósságcsökkentési szempontból az egy kedvező helyzet, amikor a magyar GDP-termelés összetevőinek árindexe (a GDP-deflátor) magasabb lesz, mint a fogyasztói árindex. Egy egyszerű példával: ha a magyar ember 3 százalékos inflációt tapasztal, akkor örömmel megvesz egy 4 százalékos kamatot fizető állampapírt.
Ha eközben a magyar GDP nominálisan 8,5 százalékkal nő (3,5 százalékos GDP-reálnövekedést és 5 százalékos deflátort feltételezve), akkor valóban kedvező helyzet lesz az adósság-csökkentésre.
(Borítókép: szarvas / Index)