A globális politikai trollkodás, a nemzetközi katonai agressziók miatt indokoltan rendkívül negatív Vlagyimir Putyin orosz elnök megítélése. Ez a narratíva ugyanakkor könnyen elhomályosítja a tényt: az orosz elnök tudatosan készül egy Nyugatról érkező válságra, és egy rendkívül felkészült technokrata közgazdászcsapattal és nagymértékű spórolással igyekszik az orosz gazdaságot megerősíteni.
Az Oroszországot sújtó nemzetközi szankciók tükrében az orosz gazdaságról Nyugaton egy importáruhoz, nemzetközi finanszírozáshoz, exportlehetőségekhez nehezen jutó, vergődő gazdaság képe terjedt el az elmúlt években.
Általában a szankciókkal magyarázzák az elemzők azt a kétségtelen tényt is, hogy Oroszországban ötödik éve csökken az átlagos reáljövedelem és a fogyasztás.
A kép azonban valójában sokkal összetettebb. Oroszországban valóban vannak megszorítások, tudatos állami bércsökkentési programok, valóban széles körű bankkonszolidációra volt szükség, sőt, olyan drasztikus tízéves nyugdíjreformot is el kellett indítani, öt évvel emelkedő korhatárokkal, amely még szórványos zavargásokhoz is vezetett. Mégis nagyon úgy tűnik, hogy mindez
tudatos spórolás és felkészülés,
mert valójában a fő számok Oroszországban meglepően jók.
Néhány adat:
Vlagyimir Putyin, miképpen a magyar politikai felső vezetés is, készül, nyugati eredetű gazdasági válságtól tart, és erre tartalékol. Ám a módszerekben nemcsak hasonlóság, de erős különbségek is vannak.
Putyin törekvése – Orbán Viktor magyar miniszterelnökhöz hasonlóan – elsősorban a szuverenitás, a függetlenedés, az önellátás, de az oroszoknál ehhez a gazdaságban nem az élénkítés a fő célkitűzés, hanem éppen a hűtés, a spórolás. Itthon az alacsony kamatszint, az uniós források erőltetett ütemű felhasználása vagy a demográfiai csomag sokkal inkább a növekedés gerjesztését mutatja.
Folytatva a két nemzetgazdaság összehasonlítását, a kicsi és nyitott Magyarországon az önállósodást egy rakás állami program szolgálja. Elsősorban az államadósságon belül az önfinanszírozási program, de az energetikai reprivatizáció, a „magyarabb” bankszektor, trafik, vagy kiskereskedelem kialakítása és más programok is mind ebbe az irányba mutatnak.
Oroszországban a függetlenedés olykor megmosolyogtató, mint például az, ahogy Putyin a nemzetközi internetről is leválasztaná a népét, máshol meg láthatóan hosszabb távú gazdasági egyensúlyjavító céljai vannak, mint például az önellátó mezőgazdaság,vagy a már említett nagyon nagy mértékű, de csak öt év múlva egyenleget javító nyugdíjreform.
Oroszországban az önállósodást egy külső adottság, vagyis kényszer, a nemzetközi szankciótömeg is támogatja. A nyugati szankciók és az ellenük válaszlépésként meghozott orosz importtilalmak együttesen elérték a közvetlen hatásukat, valóban csökkentették az orosz életszínvonalat is, de mégis nagyon sok esetben az orosz függetlenedésnek kedveztek, például a helyi mezőgazdaság, az önellátás képessége nagyon megerősödött. A mezőgazdaság esetében meglepő, de igaz: ami a világban átok, az Oroszországban áldás, vagyis a globális felmelegedés miatt a ma még csak 13 százaléknyi orosz mezőgazdasági művelésre alkalmas terület aránya nőhet.
Moszkva ráadásul nem is „teper”, tudja, hogy a nyugati szankciók huzamosabb ideig fennmaradnak, berendezkedett erre. Putyin talán már annyira nem is bánja azokat, mert ezekre hivatkozva könnyebben el tudja adni a megszorításokat.
Az orosz gazdaság szempontjából sokszor nagyon meghatározó Fehéroroszország, vagyis Minszk szerepe. Ez az egyetlen állam, amelyik érdemi pozíciót tudott felépíteni az oroszok felé irányuló élelmiszeripari reexportból. Nyílt titok, hogy az észak-európai lazac fehérorosz feldolgozott termékként jut az orosz polcokra, de könnyen fehérorosz lesz az eredetileg lengyel alma is.
Ebben a játékban nagy tapasztalata van az autoriter államnak. Amikor például a szerencsejátékot érdemben korlátozták Oroszországban, azonnal Minszk lett a közeli kaszinófőváros pazar, de természetesen államilag teljesen kontrollált kaszinóiparral. Alekszandr Lukasenko fehérorosz elnök ebben mindig is ügyes volt, amikor Fehéroroszország 2013-ban belépett az Euroázsiai Gazdasági Unióba (ez egy orosz, kazah, örmény, fehérorosz, kirgiz szövetség), vagyis egy 22 százalékos autóipari védővámokkal ellátott övezetbe, előtte egy évig minden fehérorosz teljesen vámmentesen hozhatott be egy nyugati autót.
Érdemes megfigyelni, hogy ráadásul, noha az oroszok valóban nagyon szigorúan ellenőrzik az élelmiszeripari árubehozatalt, az orosz gazdaságba a tőkeinvesztíció támogatott, így sok nyugati gépipari gyártócég, de még élelmiszeripari, mezőgazdasági társaságok is fektettek be mostanában nagyobb összegeket Oroszországban.
Az oroszok egyre jobb feltételeket biztosítanak a külföldi befektetőknek a profit kivitelére is (ez sokáig gyenge pont volt).
Az oroszok tehát válságra készülnek és Putyin most tud erre áldozni. 2018 márciusában Putyin 77 százalékot kapott, győzelme nyilván most sem lenne veszélyben, és legközelebb csak 2024-ben lesz elnökválasztás, így akár némi (vélhetően átmenetinek szánt) népszerűségvesztés is belefér.
Ez a „némi” nem is annyira kicsi, az elnök népszerűsége 82 százalékról tavaly egyetlen év alatt 66 százalékra apadt és a nyugdíjreform idején az Egységes Oroszország, vagyis Putyin pártja már csak 31 százalékkal kalkulálhatott volna.
Vélhetően a távol eső választás miatt ez most nem jelent gondot, ha cserébe éppen a későbbi jóléti intézkedésekhez teremt alapot az elnök, és azok meghozatala idején gyorsan feljavíthatóak a számok.
Putyin politikájába még az is belefér, és azért ez ritka az erősen autoriter vezetők esetében, hogy a nagy gazdasági akcióihoz, a jegybanki politikához, a nyugdíjreformhoz, a kereskedelmi bankok konszolidációjához kifejezetten jó minőségű technokrata menedzsmentet használ.
Martin Gilman közgazdász, aki 24 éven keresztül foglalkozott Oroszországgal az IMF színeiben, nemrégiben egyenesen azt nyilatkozta a Bloombergnek, hogy
az orosz közgazdasági technokrácia világszinten is kimagasló minőségű.
Név szerint is kiemelte Alekszej Kudrint, a számvevőszék vezetőjét, aki deklaráltan is amolyan belső ellenzéki, nyílt és hangos kritikus. Kudrin korábban volt pénzügyminiszter, illetve miniszterelnök-helyettes is, és állami pozíciója ellenére annyira harsányan fogalmaz meg negatív véleményeket, ami például Magyarországon most nem lenne elképzelhető egy kormányzati tisztviselőtől. Gilman szerint kimagasló munkát végez továbbá Elvira Nabiullina jegybankelnök, illetve German Gref, a Sberbank elnöke, aki az állami pénzügyekben is meghatározó szóval bír.
Egy olyan nagy tekintélyű vezetőnél, mint az orosz elnök, a nyílt vita, az elnöki döntések megkérdőjelezése nem férne bele, de Putyin ügyesen nevez ki szinte teljhatalommal, nagy önállósági faktorral rendelkező szakértő menedzsereket az adott szakterületekre.
Természetesen az elnök hatalompolitikus is, vagyis ez nem egy könnyű egyensúlyozási feladat, a szemét mindig rajta kell tartani az általa felemelt erős embereken vagy az oligarchiáin, de bizonyos szempontból a szankciók, amelyek sokszor kifejezetten egyes állami tisztviselők és oligarchiák ellen is irányulnak, segítenek is neki, hiszen az országban ragadt milliárdosok csak még kiszolgáltatottabbá váltak neki.
Meglepő módon, miközben Oroszország visszafoglalta a Krím félszigetet, Szíriában is harcol, illetve valami furcsa háborúszerűségben ott ragadt Kelet-Ukrajnában is, valójában az oroszok még a hadi kiadásaikat is visszafogják.
Oroszország ugyanis természetesen még mindig elég szegény ország. Abból a kevésből, amije van, igyekszik világszerte erőt mutatni, ezért szeret mindenhol beavatkozni a dolgokba, legyen szó a Közel-Keletről, Észak-Koreáról vagy éppen Venezueláról, de ha lehet, azért csak úgy próbál világpolitikai tényezőként mutatkozni, hogy az neki ne kerüljön sokba.
Ez elsősorban, de nem kizárólag, befelé fontos. Befelé azért, mert
a külső ellenség felmutatása mindig fenntartja a népszerűséget, még akkor is, ha az egyes harcok megítélése nagyon eltérő.
Orosz szemmel a vérontás nélkül „visszafoglalt” Krím, a dicsőséges fekete-tengeri flotta nagy siker, de például a kelet-ukrajnai aktivitás nem népszerű, a nép azt gondolja, hogy az orosz nemzetiségű felkelőket ugyan támogatni kell, de maga a terület még véletlenül sem vonzó, és senki nem szeretne sok pénzt elégetni erre a térségre.
Kifelé is van egyfajta marketingértékük a zavaros nemzetközi fellépéseknek. Ez természetesen alapvetően negatív, de mégis fontos Oroszországnak, és ebben a nyugati és az amerikai média nagy segítségére van Putyinnak.
Ugyanis előszeretettel lát mindenhol orosz veszélyt, amellyel olcsón támogatja azt az orosz marketingtörekvést, hogy
Oroszország igenis tényező, fontos vele alkudozni.
Ennek a fajta súlynövelésnek, félelemkeltésnek elsősorban Vladiszlav Szurkov, a nagy hatalmú Putyin-tanácsadó a mestere. A nyugati média pedig valahogy úgy működik, hogy bár mindenben fake newsként kezeli az orosz témafelvetéseket, de ha Szurkov arról elmélkedik, hogy mennyire erősen képes a Kreml a világot befolyásolni, akkor megszűnik a szkepszis, és a Nyugat mindent elhisz neki, és hajlandó félni.
Ez a félelem és ellenszenv az Egyesült Államokban különösen erős, egyszerűen megváltoztathatatlan most, mert az establishment, különösen a demokraták képtelenek lennének megbocsátani azt, hogy az „oroszok nyertek választást Donald Trumpnak”.
Természetesen pusztán spórolni, válságra készülni, Oroszországban sem lenne elegendő gazdaságpolitika. Oroszországban is vannak nagyon komoly fejlesztések. Ellentétben Magyarországgal, Moszkva ebben külső forrásra nem számíthat, így az intenzív városfejlesztések és a sok egészségügyi, parkosítási, sportlétesítmény felhúzására vonatkozó projekt hazai pénzből zajlik.
Jó sok munkát adtak az orosz építőiparnak és a büszkeséget is javította az a sikeresen megrendezett két nagy világverseny (a 2014-es téli olimpia Szocsiban és a tavalyi futball-vb), amely stimulálta a beruházásokat.
Moszkva tehát készül a nyugati eredetű válságra, hasonlóan jár el, mint a nagy vetélytárs Kína, amelytől bizonyos szempontból sokkal jobban tart, mint az Egyesült Államoktól, mert a hatalmas népességű és gazdasági erejű Kína bizonyos orosz térségekben már ma is túlságosan aktív.
A három nagyhatalom, az Egyesült Államok, Kína és Oroszország nagy szerencséje az, hogy mivel mindenki mindenkivel rosszban van,
így attól egyelőre senkinek sem kell tartania, hogy nagyon egyedül marad a pályán, amíg a többiek összefognak.
Közülük gazdasági erőben messze Oroszország a legkisebb, de még az oroszok és a kínaiak is veszélyesek lehetnének akár a dollár hegemóniájának megtörésére is, ha hatalmas dollárkitettségüket egyszerre építenék le. Igaz, ennek éppen maguk lennének rövid távon a legnagyobb vesztesei. Így lapos szemmel méregetik egymást a nagy hatalmak, és várják, olykor pedig, mint a kereskedelmi háborúval, generálják is a válságot. Ha pedig a krízis valóban eljön, annak jó eséllyel nem Oroszország lesz a legnagyobb kárvallottja.