Babaarcú, sokat mosolyog, de végtelenül cinikus. Vlagyiszlav Szurkov a Szovjetunió összeomlása utáni Oroszország talán legmeghatározóbb politikai szereplője, aki nemcsak hatalomra segítette Putyint, de az orosz elnök a leválthatatlannak tűnő pozícióját is neki köszönheti. Színházi rendezőnek készült, de egy verekedés miatt pályát módosított és forradalmasította a hatalomtechnikát. Legalábbis abban az értelemben, hogy az általa felépített rendszerben már egyáltalán nem számít, hogy mi valódi és mi hamis, csak a központilag folyamatosan újrateremtett látszat a fontos. Szurkov életének és módszereinek bemutatásán keresztül kézzelfoghatóvá válik, hogy mit is jelent pontosan Magyarország putyinizálódása.
A Kremlben és a kormányban hozzám tartozik az ideológia, a média, a politikai pártok, a vallás, az innováció, a modernizáció, a külpolitikai kapcsolatok és... a modern művészet
– sorolta mosolyogva Vlagyiszlav Szurkov egy újságírónak, hogy mikkel foglalkozik Vlagyimir Putyin oldalán. Ugyanezen a beszélgetésen a
Elsőre úgy tűnhet, hogy Szurkov enyhén szólva túlértékeli a saját jelentőségét, pedig valóban ő az elmúlt húsz év orosz politikai életének egyik, ha nem a legnagyobb hatású szereplője, aki 2013-ban egy rövid időre visszavonult. Az általa tökélyre fejlesztett, könyörtelen, posztmodern filozófiai alapokra épülő hatalomgyakorlási technikája pedig Oroszországon is túlmutat, és a Clinton–Trump elnökválasztási versenytől kezdve az Orbán-rendszer működéséig lényegében a teljes világpolitikát befolyásolja.
Cikkünkhöz elsősorban a The Atlantic, a Time, a London Review of Books, az Opendemocracy, a The Moscow Times, a Der Spiegel, a Foreign Policy, a The Daily Beast Szurkovról szóló írásait, és a napokban a BBC-n bemutatott Hipernormalizáció című dokumentumfilmet használtuk.
De ki ez a legtöbbek számára teljesen ismeretlen ember, és miben utánozza a Fidesz-kormány? Ezt mutatjuk most be.
Szurkov 1964-ben született, anyja orosz, apja csecsen – vezetéknevét azonban inkább édesanyjától vette, a csecsen háború okán kevésbé jól hangzó Dudajev helyett.
Lázadó tinédzserként vállig érő hajjal járt iskolába, ennek ellenére kitűnő, az irodalom iránt különösen fogékony tanuló volt: Majakovszkij hatására verseket írt, irodalmi esszéit kézről kézre adták egymásnak a tanárai. Felsőfokú tanulmányait egy fémipari főiskola kohász szakán kezdte, ahol csoporttársa volt Mihail Fridman, Oroszország hetedik leggazdagabb embere, akinek a bankjánál később dolgozott is.
A 80-as évek közepén két évig szolgált a szovjet hadseregben, nem megerősített források szerint Magyarországon volt katona. Szergej Ivanov egykori védelmi miniszter egy tévéinterjúban azt állította, hogy Szurkov a katonai hírszerzés felderítő csoportfőnökségénél (GRU) is szolgált, de ezt sem erősítették meg. A leszerelés után a Moszkvai Kulturális és Művészeti Egyetemen töltött három évet, rendezőnek készült, de egy verekedés miatt eltanácsolták. Évekkel később végül közgazdászdiplomát szerzett.
Személyiségének és politikai felfogásának megértéséhez az életrajzi adatokon túl fontos ismerni a kort, amelyben felnőtt. A 70-es, 80-as években stagnált a Szovjetunió, az akkori fiatalok közül sokan csalódtak a tervgazdaságra épülő kommunizmusban, és a nyugati kapitalizmust is elutasították. A nagy ideológiákból kiábrándulva sok fiatal a politikai eszméket meghaladni kívánó nyugati ellenkultúra irányzatai (punk, avantgárd) felé fordultak, közéjük tartozott Szurkov is.
Szurkov a 90-es évek elején a Menatep bankot alapító, majd a 90-es évek végére legnagyobb orosz olajvállalattá váló Jukoszt vezető Mihail Hodorkovszkijnál kezdett dolgozni, előbb testőrként, majd a bankja PR-vezetője lett. A marketing világába egy egész Oroszországot sokkoló reklámmal tört be:
Ha könnyű pénzt akarsz, csatlakozz a bankomhoz. Nekem sikerült, úgyhogy neked is sikerülhet
– állt a Menatep bank köztereket beterítő óriásplakátjain, amelyeken a szöveg mellett Hodorkovszkij is látható volt drága öltönyzakóban és széles mosollyal az arcán. Ez volt az első olyan reklám Oroszországban, amin egy cégvezető saját arcával hirdette a termékét, és az is kuriózumnak számított, hogy egy köztudottan gazdag ember nyilvános szerepet vállalt. Igaz, Hodorkovszkij előtte már politikai terepen is kipróbálta magát.
A Menatep után Szurkov az ORT nevű tévétársasághoz került társadalmi kapcsolatokért felelős vezetőnek. Az államtól lényegében lenyúlt csatorna a 90-es években mindenható spin doctor, Borisz Berezovszkij irányítása alatt állt, akit a Kreml keresztapjaként szoktak emlegetni. Ő volt az, aki a szovjet összeomlás utáni Oroszországban az elsők között értette meg, hogy mekkora hatalma van a televíziózásnak: a választások előtt az ORT-nél kamu szélsőjobboldali szervezetekről készítettek félelemkeltő riportokat, Borisz Jelcin ellenfelét, pedig sztálinizmussal vádolták, holott az még a később megválasztott Jelcinnél is szociáldemokratább volt.
Még Jelcin hivatalban volt, amikor 1999-ben Szurkov az elnöki adminisztráció helyettes vezetője lett. Állítólag itt fontos szerepe volt abban, hogy a posztjáról a nyilvánosság számára váratlanul, szilveszterkor lemondó elnököt békésen, belháború nélkül követhette ideiglenes elnökként Vlagyimir Putyin, aki előtte alig másfél évvel a viszonylagos ismeretlenségből az KGB-utód FSZB elnöke lett, majd 1999 augusztusában megkapta a kormányfői posztot. Jelcin lemondása után alig három hónappal Putyin magabiztosan megnyerte az elnökválasztást – ebben a megindított második csecsen háború mellett szerepet játszott a tanácsaival Szurkov és a tévéjével Berezovszkij.
Putyin hatalomra kerülése után az elnök megkezdte a leszámolást az oligarchákkal, Szurkov két korábbi munkaadója is célkeresztbe került. Berezovszkijt elűzték az országból, Hodorkovszkijt pedig őrizetbe vették, majd lecsukták. Szurkov ekkor villantotta meg először, hogy mennyire könnyen alkalmazkodik a megváltozott körülményekhez. Ő irányította a Hodorkovszkij-ellenes állami kampányt, amiben a háttérben machináló, minden bajért felelőssé tehető gonosz pénzemberként ábrázolták korábbi főnökét, akiről korábban egész más képet próbált kialakítani a Menatep plakátjain.
Az üzenet egyértelmű volt: csupán szándék kérdése, hogy ugyanazzal a fotóval a Forbes címlapján vagy börtönrácsokkal díszítve egy állami karaktergyilkosság közepén találja-e magát az ember. Szurkov megbízói és az eladni kívánt termék mögötti ideológia megváltozott, de a módszer és a kampányguru ugyanaz maradt. Ekkor derült ki az is, hogy a stratéga számára a „valóság” könnyedén alakítható az éppen elérni kívánt cél érdekében.
Jelcin alatt demokrata volt, Putyin alatt már autokrata
– mondta Szurkovról Borisz Nyemcov, aki a 90-es évek fiatal liberális generációjának képviselőjeként, miniszterhelyettesként Jelcin lehetséges utódjaként is szóba jött, majd Putyin legkomolyabb politikai ellenfelévé vált. Egészen addig, míg tavaly februárban a Kreml közelében agyonlőtték.
A megváltozott helyzetekről Szurkov is beszélt egy interjúban: „Azok között voltam, akik segítették Jelcint, hogy békésen átadja a hatalmát. Azok között is voltam, aki segítették Putyint, hogy stabilizálja a politikai rendszert, majd azon dolgoztunk, hogy Medvegyevnek sikerüljön azt liberalizálnia. Mindegyik csapat nagyszerű volt” – mondta ezt annak idején, amikor két putyini elnöki ciklus között Dmitrij Medvegyev kapta meg az elnöki széket, amíg az elnök átült a kormányfői székbe.
Erre a manőverre az alkotmány formális betartása miatt volt szükség. Putyin ugyanis nem akarta módosítani a rendelkezést, amely első ránézésre az amerikai példát követve megtiltja, hogy kettőnél több ciklust töltsön ki ugyanaz a személy – ám a mondat azzal folytatódik: egymás után.
A lojális átmeneti elnök utáni visszatérése Putyinnak az elnöki székbe jól jelzi a Kreml hatalomtechnikáját:
Medvegyev idején mégis változott az alkotmány, hat évre növelve a négyéves elnöki ciklust, a következő elnöktől kezdve: Putyin így végül 2012-ben úgy térhetett vissza kétszer hat évre, hogy saját maga betartotta ígéretét, elvégre nem ő módosított az alkotmányon.
1999 óta Szurkov lényegében megszakítás nélkül a politika csúcsa körül kering. 2011-ig az elnöki kabinet helyettes vezetője volt, majd 2013-ig miniszterelnök-helyettes is. Az egyetlen kis kilengés, hogy utóbbi posztról különösebb ok nélkül lemondott, de pár hónappal később hivatalosan is Putyin tanácsadójaként tért vissza a Kremlbe, és azóta is élvezi az elnök bizalmát.
Aki egyszer a demokrácia, másszor az autokrácia kiépülését segíti, arra könnyen rásüthetnénk, hogy elvtelen. Szurkov viszont valószínűleg inkább posztmodern személyiségként jellemezné magát. Már csak azért is, mert politikai filozófiájára sokak szerint nagy hatással volt Jean-Francois Lyotard A posztmodern állapot című műve. A könyvet eredeti nyelven 1979-ben adták ki, oroszra pedig akkoriban fordították le, amikor Szurkov politikai marketinggel kezdett foglalkozni.
Lyotard könyvének lényege, hogy a nagy ideológiai narratívák (mint a kommunizmus, kapitalizmus, liberális demokrácia) halottak, nincs már olyan, hogy objektív, mindenki által ugyanúgy elfogadott valóság, hanem végtelenül sok mikroigazság, mikronarratíva vetekszik egyszerre egymással. A posztmodern ember értelmezésében nincs olyan, hogy valódi, mert minden csak látszat, még az is, amit a saját szemével lát.
Átlátva a korábban stabilnak hitt világnézetek szétesését, Szurkov arra alapozta hatalomtechnikáját, hogy az amúgy is bizonytalan helyzetre ráerősítve egy olyan virtuális valóságot konstruál, amiben senki sem tudja eldönteni, hogy mi igaz, és mi hamis.
Szurkov a már kiépülőben lévő politikai berendezkedését 2006-ban el is nevezte szuverén demokráciának. Szerinte Oroszország demokráciáját az USA és az európai államok demokráciái között kell elképzelni. A szuverén pedig nála versenyképességet jelent. A rendszer legfontosabb tulajdonsága a rugalmasság, hogy bárminek bármikor megváltozhasson a színe, az embereknek pedig fogalmuk se legyen arról, hogy amit látnak, az milyen színű valójában. Csak annyit kell tudniuk, hogy a dolgok színét nem ők határozzák meg.
Szurkov ebben a zavaros világban rendkívül sikeres spin doctornak bizonyult. Nem véletlenül kapta a bábjátékos gúnynevet Mihail Prohorovtól, akire még később visszatérünk. A bábjátékos jelző azért is passzol Szurkovhoz, mert az első felesége gyűjtötte a bábszínházakban használt bábokat, amikből a tanácsadó később egy egész múzeumot berendezett.
Más hasonlattal élve, azt is mondták már Szurkovról, hogy úgy rendezi az orosz társadalmat, mintha az egy tévés valóságshow lenne. Legfontosabb eszközei ebben játékban a színlelt ellenzéki pártok, a nem létező társadalmi mozgalmak és a média.
Ő alapította a Nasit (Mieink), amely egy 50 ezer tagból álló putyinista ifjúsági szervezet. Bárhol, bárki ellen bevethetők, többször összecsaptak már a demokráciáért tüntető fiatalokkal a Vörös téren, akik között jó eséllyel szintén voltak beépített emberei a tanácsadónak. De neonáci szkinhedektől liberális jogvédőknek tűnő csoportokig széles a Szurkov által mozgatott szervezetek palettája.
Ha szükségünk van egy új pártra, és segítenünk kellene, hogy létrejöjjön, nem fogunk arra várni, hogy ez magától megtörténjen
– ismerte el Szurkov is. Hogy ez mit jelent, azt pontosan bemutatta 2006-ban, az Igazságos Oroszország (SZR) megalakításával. Ebbe beleolvasztottak a Kremlnek kényelmetlenül megerősödő nemzeti-radikális vagy épp nyugdíjasokat képviselő pártokat, abban a reményben, hogy elszívja a választókat a KPRF-től, és látszólagos alternatívát kínál az Egységes Oroszországgal (JeR) szemben, megteremtve a virtuális kétpártrendszert.
Az SZR azonban Szergej Mironov, az alsóház elnökének vezetésével nem váltotta be a reményeket, a KPRF Putyinnal sokszor ellenséges szavazói megmaradtak a pártnál, még úgy is, hogy Gennagyij Zjuganov pártelnök alapvetően lojális Putyinhoz, inkább a csinovnyikokat kritizálja, mint az államfőt.
De az SZR magját adó pártnál is nehéz megtalálni az „európai értelemben vett” ellenzékiséget: a nemzeti radikális Rogyina (Haza) vezetője a párt felszívódása után Brüsszelben a NATO-nál képviselhette Oroszországot, majd a párt újabb, 2012-es létrehozásakor az új pártelnök az JeR parlamenti frakciójából került ki. Természetesen sokan magát a több párt létrehozásából Putyin mögé állított JeR-t is Szurkov szüleményének tekintik.
De Szurkov keze gyakorlatilag minden ellenzéki párt vezetéséhez elérhet. Saját bevallása szerint Mihail Prohorov milliárdos – az ország öt leggazdagabbjának egyike, aki a 900 millió dollárt érő Brooklyn Nets kosárcsapat tulajdonosa is – azért lépett ki, és mondott le az Igaz ügy (PD) nevű párt vezetéséről, mert az elnökség többi tagja nem hagyta, hogy az eredményekhez szükséges változásokat eszközöljön.
Prohorov a kilépésekor nyilvánosan is a Kreml bábjának nevezte korábbi pártját. Miután Putyint 2012-ben újraválasztották, az elnök meghívta kormányába Prohorovot, aki nem élt a lehetőséggel.
Természetesen nem elég, hogy vannak kamu ellenzéki pártok és egymással viaskodó „civil” szervezetek, ezek létezéséről a választóknak is tudniuk kell. Az állam által totálisan leuralt orosz médiapiacon persze nincs nehéz dolga a hatalomnak, de azért nem mindegy, hogy milyen látszatot alakítanak ki, mert könnyen kilóghat a KGB-láb.
Az Oroszország külföldi képének formálására létrehozott angol nyelvű, orosz állami csatorna, a Russia Today műsorfolyamának elemzésekor meglepő eredményre jutott egy Szurkov munkásságát figyelemmel kísérő újságíró:
Ebben megfér egymás mellett az amerikai baloldali gondolkodó Noam Chomsky, EU-kritikus szabadpiacpárti pénzügyi elemző, a francia szélsőjobb, nyugati anarchisták és a vallásos konzervatívok is. Ezek a csoportok külön-külön egymással is vitázhatnak, de van egy közös nevezőjük: szapulják a Nyugatot.
Az orosz média minden létező narratívát felhasznál (ha kell újakat is teremt) és egymással ekvivalensként bemutat, hogy összezavarja az embereket. A lényeg, hogy ne tudják, mi is történik valójában. Azt akarják elérni, hogy ebben a zavaros, átláthatatlan, veszedelmes és számukra megfoghatatlan világban stabilitásra vágyjanak. Ezt a stabilitást pedig csak egy ember teremtheti meg: Putyin. Nem hiába, Szurkov egyik mantrája:
Putyin a stabilitás elnöke. Aki Putyin ellen van, a stabilitás ellen van.
Ha ehhez hozzávesszük az orosz médiát elöntő Oroszország-ellenes összeesküvéseket, akkor a stabilitásról szóló mantrával két legyet is lehet ütni egy csapásra. Putyin az az ember, aki képes megvédeni az országot a külső fenyegetések garmadájától, és Putyin a 90-es évek zavaros belpolitikai viszonyainak antitézise is.
Szurkov nem bízza véletlenre, hogy a Kremlben kitalált üzenetek célba is érjenek. Hetente egyszer meglátogatják a nagyobb tévétársaságok vezetői az irodájában, és megmondja, hogy kit kell megtámadni vagy épp megvédeni.
A látszatok világát folyamatosan újrateremtő hatalomtechnika mára egy egészen szürreális valóságot hozott létre Oroszországban. Az orosz tömegkultúra nyugatosodott, társadalmilag elfogadott Taylor Swiftet bömböltetni a BMW-ben, majd Nyugat-ellenes retorikára éljenezni és az USA hanyatlását ünnepelni. Ebben a világban könnyen megtörténhet, hogy Moszkva legfelkapottabb galériájának tulajdonosa propagandatanácsokat ad a Kremlnek, majd este a barátainak Kreml-ellenes műveket állít ki. A lényeg, hogy lojálisnak kell lenni a hatalomhoz.
Despotizmus és posztmodernizmus különös házassága ez, talán nem véletlen, hogy a cinikus hatalomgyakorlás éppen Szurkov személyében mutatja be legjobban önmagát. A tanácsadó például 2012–2013-ban
Mellesleg bármikor szívesen idéz a dekadens életmódját önfeledten hirdető Allen Ginsberg beatköltőtől, és nagy rajongója az absztrakt expresszionista festő Jackson Pollocknak is.
De Szurkovval kapcsolatban legalább ennyire ellentmondásos a Nulla körül című könyv, amelyben a szerző egy fiktív főhős történetén keresztül az orosz politikai korrupció mélyére hatol. A regény előszavát Szurkov írta, de sokan úgy gondolják, hogy az egész könyvet is. Azért hiszik ezt, mert a sztori központjában véletlenül egy PR-szakember áll, aki korábban avantgárd verseket is írt, és zavarba ejtően jól ismeri az aktuális politikai elit működését.
Szurkov többször nyilvánosan tagadta, hogy ő a szerző, és ennek ellenkezőjére nincs közvetlen bizonyíték. Csak a megkérdőjelezhetetlennek tűnő látszat: a könyv Natan Dubovickij álnéven jelent meg, Szurkov feleségét pedig Natalija Dubovickajának hívják. A regény bestseller lett, majd színpadra adaptálták, a nagyhírű Tabakerka színházban tartott premieren pedig Szurkov is megjelent. Mindez kiválóan összefoglalja a teljes szurkovi tömegmanipuláció lényegét: senki sem tudja, hogy mi a valóság, ami van, az csupán látszat.
A látszatvilágban labirintusában reménytelenül keresett igazság képe sejlik fel a lassan három éve tartó ukrán–orosz háborúban is. A konfliktusról – amely mögött nehezen elképzelhető, hogy nem az orosz állam áll – egyébként szintén a Natan Dubovickij álnevű szerző emlékezett meg a Ég nélkül című művében. A rövid kötetet a Krím hivatalos annektálása előtt néhány nappal publikálták.
Az írás szerzője a konfliktust a történelem első nemlineáris háborújának titulálta, az e mögötti gondolatmenet pedig kísértetiesen hasonló logikára épül, mint az orosz állami média műsorstruktúrája: nem lehet kibogozni a valóságot, csak a totális káosz látszik.
A 19–20. századi kezdetleges (primitív) háborúkban két fél állt egymással szemben. Két ország. Vagy két csoport. Most négy koalíció ütközött. Nem kettő a kettő ellen vagy három az egy ellen. Nem. Mindenki mindenki ellen
– írja a szerző, aki azt is hozzáteszi, hogy meg kell érteni, „a háború egy folyamat része, és nem feltétlenül a legfontosabb része”.
A Krím annektálása a szurkovi bábszínház tökéletes lenyomata is lehet: egymással is hadakozó, sokszor beazonosíthatatlan milíciák, előre lezsírozott helyi népszavazások, zsinóron mozgatott korrupt politikusok, akik között nincs főszereplő, vagy mindenki az.
A háborúk régi játékszabályait követő Nyugat nem is tudott hatásos választ adni a történésekre: befagyasztották két tucat orosz politikus és üzletember bankszámláit az USA-ban, kitiltották őket az államokból és az EU-ból, élükön Szurkovval.
Mert a megfejthetetlen látszat ellenére a Nyugat meg volt győződve, hogy Szurkov találta ki és vezényelte le Kelet-Ukrajna orosz megszállását. Az orosz állami médiában ezután megkérdezték tőle, hogy zavarja-e a kitiltás, mivel az ízléséből következtetve elég nyugati embernek tűnik. A tanácsadó az irodájában ülve mosolyogva azt mondta:
Washington döntése a munkám elismerése, nagy megtiszteltetés számomra. Nincsenek külföldi bankszámláim. Az Egyesült Államokból pedig csak Tupac Shakur, Allen Ginsberg és Jackson Pollock érdekel. Nincs szükségem külföldi bankkártyára, hogy hozzáférjek a munkáikhoz. Semmit sem veszítettem.
A legújabb fejlemény ezzel kapcsolatban, hogy a kiszivárgott emailek szerint a szakadárok Szurkov titkárának jelentettek Kelet-Ukrajna megszállásáról. Putyin jobbkezének helyzetén, nemzetközi megítélésén valószínűleg ez mit sem változtat.
Hogy Szurkov és az orosz hatalom számára mennyire nem számítanak a régi világ törvényei, arra jó példa, ami nemrég Görögországban történt: az Athosz hegyén a Kreml támogatásával sikerült felújítani az ortodox kereszténység egyik legnagyobb becsben tartott kolostorát.
Az átadó után Putyin egy orosz küldöttséggel elzarándokolt a szent hegyre, a delegáció tagja volt Szurkov is, akinek a hatályban lévő kitiltása miatt nem lenne szabad az EU területére lépnie. Több forrás névvel is megerősítette, hogy Szurkov ott volt, beszéltek is vele, a Kreml viszont szűkszavúan csak annyit közölt az esettel kapcsolatban, hogy „ez az információ nem felel meg a valóságnak”.
A görög külügyminiszter pedig nem válaszolt a kérdésre. Csak annyit mondott, hogy „a spirituális kapcsolatok Görögország és Oroszország között nagyon mélyek, de ettől függetlenül Putyin delegációjára ugyanazok a beutazási szabályok vonatkoznak, mint másokra”. Ez látszólag így van, hiszen amikor Alexandr Dugin, Putyin ideológiai tanácsadója orosz tévésekkel megérkezett a görög reptérre, megtagadták tőle az EU területére való belépést arra hivatkozva, hogy Magyarország sem engedte be 2014-ben, a Budapesten tervezett fajvédő konferenciára.
És ha már Dugin: a főideológus „szekuláris cinikusnak” nevezte Szurkovot, és megjegyezte, hogy Putyin spin doctorának csatlakozása egy ilyen delegációhoz azt mutatja, hogy az ortodox világnézet a politikai elit mélyebb szintjeire is behatolt. „És ez természetes folyamat” - jegyezte meg sejtelmesen.
Elemzők szerint egyébként Putyin a kolostor orosz támogatásával az Európában élő 200 millió ortodox keresztény támogatására pályázik. A jelenlegi elnök mindössze kétszer, 2005-ben és 2016-ban zarándokolt el az athoszi szentélyhez, ami jól mutatja, hogy a legutóbbi nemcsak egy rutinszerű látogatás volt.
A cikk készítésében Georgij Kulakov is segített.
(Címlap és borítókép: Fotó: Alexei Nikolsky / Ria Novosti / AFP - Illusztráció: szarvas / Index)