Ha a gazdasági egyenlőtlenségekről van szó, alig számít valamit, ki hol él, hány éves, vagy mit végzett. A pártszimpátia alapján ellenben rendesen széttartanak a vélemények: az ellenzékiek már-már harmadik világbeli állapotokat vizionálnak, a kormánypártiak szerint rózsás minden, de egyébként sem akkora baj, ha egyesek mégis lecsúsznak. A gazdagoknak viszont alig adna valaki jobb egészségügyi ellátást a pénzükért, és elméletben akár a többkulcsos adót is helyeselhetnénk (csak bele ne essünk a magasabb kulcsba).
Magyarországon az elmúlt években nőtt a különbség a társadalom teteje és alja között. A vagyoni egyenlőtlenség mérésére szolgáló Gini-index az utolsó elérhető évben, 2017-ben 4,4-en állt; ez ugyan még mindig alatta van az európai átlagnak, de 2010-hez képest 0,5 pontos emelkedésnek felel meg. A Magyar Nemzeti Bank legfrissebb kimutatása szerint a 2014 és 2017 között a háztartások alsó 50 százalékában a nettó vagyon növekedési üteme kicsit magasabb volt, mint a felső 50 százaléké, ugyanakkor a felső 10 százalék vagyona bőven az átlag felett, 56 százalékkal nőtt.
Az egyenlőtlenségek növekedése világjelenség, ahogy az erre adott egyre vehemensebb reakciók térnyerése – például a jobb- és baloldali populista pártok megerősödése – is. A Závecz Researchcsel és a Demnet Alapítvánnyal közösen végzett felmérésünkben arra voltunk kíváncsiak, mit gondolnak a témáról a magyarok.
Első körben azt akartuk tisztázni, hová sorolják saját magukat anyagi helyzet alapján az emberek, és hogy szubjektív megítélésük szerint hogyan változott a pozíciójuk az elmúlt években.
A besorolásnál erőteljes középre húzást látni, a teljes minta közel 80 százaléka átlagos helyzetűként írja le magát, és már itt megmutatkozott az az egész kérdéssort végigkísérő jelenség, hogy a szokásos demográfiai változók mentén alig-alig szóródtak a válaszok.
Ez azt jelenti, hogy nincsenek igazán jelentős, trendszerű különbségek aszerint, ki hány éves, milyen településtípuson, melyik országrészben lakik, vagy milyen nemű (éppen ezért ezeket a dimenziókat itt nem is ábrázoltuk külön). Ennél a kérdésnél az iskolai végzettség még elég jól működött választóvonalként – logikus módon a 8 általánost vagy kevesebbet végzetteknél 33 százalék az átlagnál rosszabb helyzetűnek érzi magát, az arány a végzettséggel fordítottan arányosan csökken–, de a későbbiekben ez sem nagyon szórta meg a mintát.
Markáns különbségeket láthatunk viszont szinte minden kategóriában akkor, ha pártállás alapján rendszerezzük a válaszadóinkat.
A helyzetértékelés esetében az ellenzékiek közül majdnem kétszer annyian (17 százalék) gondolják magukat rossz helyzetűnek, mint a kormánypártiak (9 százalék), a legelégedetlenebbek pedig a pártnélküliek (23 százalék). Az összevont ábrán nem látszik, de ha egyesével végigvesszük, némileg meglepő módon a főleg fiatal, városi, középosztálybeli szavazóbázisra lövő Momentum támogatói érzik magukat a legnagyobb arányban (30 százalék) depriváltnak. Igaz, közülük került ki a legtöbb (11 százalék), saját magát jó helyzetűnek besoroló is.
Azt is meg akartuk tudni, jó vagy rossz irányba alakult-e a magyar emberek helyzete általában, illetve a válaszadóink helyzete a saját megítélésük szerint. Itt is a pártállás alapján váltak el egymástól a legélesebben az eredmények. A fideszes szavazók több mint fele javulást érzékel, míg az ellenzékieknél csak 21 százalékról mondható el ez, romlást viszont közel nyolcszor akkora arányban látnak a maguk életében. Érdekesség, hogy jelentős arányeltolódásokat találunk akkor, ha nem a saját helyzetre, hanem másokéra kellett reflektálni.
Minden csoportban azt látni, hogy a válaszokban az eleve meglévő trend erősödött fel, amikor az emberek általános helyzetét kellett megítélni: a magukon nagyobb arányban lecsúszást érzékelő kormányellenesek több mint fele szerint az emberek átlagban is rosszabbul élnek, a fideszesek közül viszont többen vélnek felfedezni pozitív változást másokon, mint ahányan saját magukon.
Ha csak annyit látnánk, hogy pártpreferencia szerint szétválnak a jobban és rosszabbul élők, a lefelé és a felfelé mobilok, abból akár arra is következtethetnénk, hogy a magyarázó tényező az emberek anyagi valósága, vagyis a rendszer vesztesei, az állam által magukra hagyottak húznak az ellenzék felé.
Azonban a tavalyi választási eredményekből tudjuk, hogy a Fidesz egyáltalán nem szerepelt rosszul az ország legelmaradottabb, legrosszabb helyzetű régióiban, sőt. Az ellenzék erősebb bástyái pedig pont azok a nagyobb városok, amelyeket a legerőteljesebben érintett az elmúlt évek bérfelzárkózása.
Ezek alapján sokkal valószínűbbnek tűnik az a magyarázat, hogy a pártpreferencia meghatározza a valóságérzékelést.
Aki ellenzéki érzelmű, az szívesebben mondja – és vélhetően érzi is – azt magáról és másokról, hogy a helyzete romlik. Aki viszont fideszes, az adott esetben akkor is pozitívan nyilatkozhat, ha objektív tényezők alapján nem tűnik olyan rózsásnak a helyzete.
Pontosan ez a mintázat figyelhető meg a magyar gazdaság állapotának megítélésére vonatkozó kérdésnél is, ami megerősíti a fenti hipotézist. A teljes mintában 73 százalék szerint nem változott vagy javult a helyzet, a fideszeseknél ez az arány már 94 százalék, az ellenzékieknél viszont csak 53 százalék, miközben pontosan ugyanarról az egyébként mutatószámokkal egészen jól leírható, konkrét dologról beszélnek.
A felmérés 1000 fős országos reprezentatív mintán, telefonos megkérdezéssel készült március közepén az Index és a Demnet Alapítvány megbízásából, a maximális hibanagyság +/- 3 százalékos. A Závecz Research rendszeresen készít telefonos közvélemény-kutatásokat az Index megbízásából.
A következő kérdések részletesebben boncolgatják az egyenlőtlenségeket és a velük kapcsolatos attitűdöket. A válaszok alapján ismét beigazolódott a régóta ismert jelenség, hogy a magyarok (papíron legalábbis) nagy arányban egyenlőségpártiak, sokan kifejezetten igénylik, hogy az állam beavatkozzon a gazdaságba a túlzott különbségek mérséklése érdekében. Sőt, más szereplőktől is elvárná a többség – pártállásra való tekintet nélkül –, hogy a segítsen összébb húzni a gazdagok és a szegények közötti szakadékot.
A legnagyobb egyetértés abban van, hogy a kormánynak feladata beavatkozni ezen a fronton, de a nagyvállalatoktól a milliárdosokon és az EU-n át az átlagemberekig mindenféle aktoroknak nagy arányban szántak szerepet a válaszadók az egyenlőtlenségek mérséklésében. Itt még a pártállás sem szórta meg igazán a mintát, de néhány helyen azért szembeötlő a világnézeti különbség a fideszesek és a többiek között:
a jobboldali értékrend megnyilvánul abban, hogy a kormánypárti szavazók nagyobb része szerint van ezen a téren feladatuk az átlagembereknek és a maguknak a szegényeknek.
Amikor ezek után megkérdeztük, hogy mennyit tesz a magyar kormány azért, hogy csökkenjenek az egyenlőtlenségek, akkor még a Fidesz-szavazók is csak 3,2 pontosra értékelték a kormány tevékenységét az 5-ből. Ez kevésbé lesz meglepő, ha majd hozzánézzük a következő szekció eredményeit, amelyekből kijött, hogy sokuk szerint ez nem is annyira feladata az államnak – ami viszont különös inkonzisztenciára világít rá a vélekedésekben, hiszen egy korábbi kérdésnél még a fideszesek 92 százaléka azt vallotta, hogy az államnak feladata az egyenlőtlenségek csökkentése.
Az ellenzékiek és a párt nélküliek esetében tisztább a kép, szerintük fontos lenne a fellépés, de egészen lesújtó véleményt alkottak ezen a téren a kormány működéséről: 5-ből csak 1,7 pontot adtak, míg a pártnélküliek 2,1-et. A teljes mintán pedig így néztek ki az arányok:
Politikai szimpátia szerint szétválogattuk azt is, mit gondolnak az emberek bizonyos sarkosabb, társadalmi egyenlőtlenségekkel kapcsolatos állításokról. Itt is majdnem minden esetben jól elkülöníthetők a fideszes és az ellenzéki szavazók világnézeti különbségei, a bizonytalanoknál pedig az látszik, hogy legtöbbször a két pólus között, de az ellenzékiekhez közelebb helyezkednek el.
A fentebb vázolt eredményekkel összhangban a kormánypárti szavazók kevésbé egyenlőségpártiak a többieknél, kisebb gondnak és feszültségforrásnak tartják a nagy vagyoni különbségeket, és nem szánnak akkora szerepet az állami fellépésnek. Érdekes módon nagy volt a különbség egy olyan, inkább ténykérdésnek tűnő állítással való egyetértésben, mint a nők és a férfiak közti fizetésbeli különbség, a fideszesek közül kevesebben gondolják azt, hogy az igaz lenne. Az az állítás, amivel a legnagyobb arányban egyetértettek a fideszesek és nem fideszesek is, az egészségügyre vonatkozott:
a válaszadók átlaga alapján elképesztően nagy arányban gondolják azt az emberek, hogy igazságtalan, ha valaki jobb ellátást kaphat, ha van pénze ezt megfizetni.
Szintén egészen kicsi a különbség az arányos közteherviselésre vonatkozó állításnál, amivel ideológiai/párthovatartozástól függetlenül nagyon sokan egyetértenek. A teljes mintából 62 százalék értett nagyon egyet ezzel az állítással.
Ez abból a szempontból érdekes, hogy közben tudjuk: igen népszerű a kormány egykulcsos adórendszere és a jómódúakat aránytalanul jutalmazó adókedvezményei. A válasz valószínűleg ott keresendő, hogy azok, akik helyeselnék, hogy a „gazdagabbak” adózzanak többet, magukat többnyire nem sorolják ilyenkor ebbe a kategóriába, holott előfordulhat, hogy sokan közülük már magasabb adókulcs alá esnének, ha többsávossá alakítanák az adórendszert.
(Borítókép: A Magyar Szocialista Párt, a Jobbik és Kocsis Máté, a Fidesz-KDNP VIII. kerületi polgármesterjelöltjének választási plakátjai a Kerepesi úton. 2010-ben – fotó: Mohai Balázs / MTI)