Donald Trump a jelek szerint kibékült Kínával a G20-csúcson, de Pekingből már jelezték, hogy távol még a kereskedelmi háború vége. A néhány jó hír mellett a világ legnagyobb gazdaságainak találkozója azonban inkább az ellentétekről szólt: a klímaváltozás, a gazdasági ügyek és az intézményi reformok terén is gyengült az egység, és a mélyebb világpolitikai folyamatok alapján nem úgy tűnik, hogy egyhamar radikális változás lesz e téren.
Egy évvel ezelőtt, amikor Donald Trump amerikai elnök elkezdett súlyos, bár nem kifejezetten átgondoltnak tűnő gazdasági támadásokat indítani a fél világ,de különösen Kína ellen, azt írtuk, diliházat csináltak a – Magyarország gazdasági helyzete és jóléte szempontjából is kulcsfontosságú – világgazdasági és kereskedelmi rendből.
Egy évvel később, a világ tizenkilenc legnagyobb gazdaságát és az Európai Uniót tömörítő, ezáltal a globális GDP 85 százalékát és a lakosság kétharmadát képviselő G20 oszakai csúcstalálkozója után viszont úgy tűnik, nem diliházról van szó, hanem Trump és Hszi Csin-ping kínai elnök az Idétlen időkig című Bill Murray-film világpolitikai adaptációjával próbálkozik. Legalábbis erre utalnak az elmúlt másfél év történései:
Ebből a jó hír, hogy Trump a jelek szerint nem gyengébb pillanataiban mégis képes rá, hogy türtőztesse magát a világgazdasági rend erőszakos szétverésétől. A rossz hír, hogy amint a fenti eseménysorból is látszik, az amerikai kül(gazdaság)politika legalábbis nehezen kiismerhető, ami továbbra is rendszerszintű bizonytalanságot és kockázatokat jelent. Mindemellett pedig az időleges tűzszünet ellenére a mostani G20-on elég egyértelmű volt:
hiába van egyre nagyobb szükség a globális együttműködésre a klímaváltozástól kezdve a gazdasági villongásokon át egy sor ügyben, a jelenlegi politikai környezetben erre egyre kisebb az esély.
A bizonytalanságtól és az amerikai–kínai viszonyra jellemző bizalmatlanságtól függetlenül a G20 legfőbb eredménye a kereskedelmi háború lecsillapítása volt. Trump teljes hátraarcot mutatott be Kínával szemben: azt ígérte, feloldja a Huaweire kivetett szankciókat, korábbi fenyegetésével ellentétben nem vezet be újabb védővámokat Kínával szemben, és folytatják a májusban megszakadt kereskedelmi tárgyalásokat.
A Washington és Peking közti kereskedelmi villongások háttere, hogy az Egyesült Államok szerint Kína a hazai cégek támogatásával, a külföldi cégek piacáról való kizárásával, illetve a nyugati szellemi tulajdonok, elsősorban a fejlett technológiák államilag szponzorált lenyúlásával tisztességtelen gazdasági előnyökhöz jut. Ezért az amerikai kormány a kínai piac zártabb szektorainak amerikai cégek előtt való megnyitását, a kínai állami cégek és egyéb stratégiai nagyvállalatok támogatásának felfüggesztését és a kínai gazdasági jogi környezet „nyugatiasabbá” tételét akarja elérni.
Amint korábban részletesen is összefoglaltuk, az amerikai követelések nagyrészt nem alaptalanok, és ezeket az aggályokat az Európai Unió is egyre inkább osztja. Ugyanakkor a Trump-kormány nyomásgyakorlási eszközei eddig láthatóan nem vezettek eredményre, nagyrészt azért, mert nem veszik figyelembe a jelenkori világgazdasági rend összetettségét. Ennek a háborúnak az egyik járulékos áldozata volt a Huawei: már az előző elnök, Barack Obama is nemzetbiztonsági kockázatként tekintett rá, hogy a kínaiak egyre nagyobb piaci részesedést, és ezáltal befolyást szereznek a nemzetközi kommunikációs hálózatok felett, de Trump alatt csúnyán elmérgesedett a helyzet: májusban gyakorlatilag embargót vezettek be a céggel szemben. (A Huawei-ügyről részletesen itt írtunk, illetve egy podcastban is beszélgettünk róla).
Ebből a szempontból Trump a hét végén két fronton is kapitulált.
Az ügy azonban belpolitikai szempontból sem egyszerű: Trump 2016-ban azzal kampányolt, hogy keményen megleckézteti az Egyesült Államokon élősködő, „csaló” Kínát. Eddig azonban a kereskedelmi háborúzgatásnak nem sok eredménye lett, ha viszont ennél is keményebb eszközökhöz folyamodna, az az amerikai gazdaságnak, és ezáltal újraválasztási esélyeinek is ártana. Magyarul úgy kell megpróbálnia eladni a választóinak, hogy nyerésben van, hogy közben semmi előrelépést nem ért el.
Az ügy ugyanakkor legalább annyira szól a kínai és a nemzetközi politikáról, mint az amerikai kampányról. A pekingi propagandamédia máris jelezte, hogy azért nem lesz olyan egyszerű dűlőre jutni a vitás ügyekben. A két ország közötti nézeteltérések ugyanis a gazdaságszerkezetük és gazdaságpolitikai elveik inkompatibilitásából fakadnak, ezáltal eleve nem könnyű megoldani őket, ráadásul a belföldön egyszemélyi uralom kialakítását, külföldön a kínai globális hatalmi szerep megerősítését célzó Hszi Csin-ping eleve nem érdekelt nagyobb kompromisszumokban, hacsak a kínai gazdaság nem roppan bele Trump esetlen vagdalkozásába (a kínai hatásokról itt írtunk részletesebben).
Trump a G20-on egy másik kérdésben is kapitulált, bár csak részben: nagyon nem akarta, hogy a csúcs záródokumentumában szó essen a párizsi éghajlatvédelmi egyezményről (ebből korábban Trump kiléptette az Egyesült Államokat), de végül ez mégis belekerült, azzal a megjegyzéssel, hogy Washington nem ért egyet a dologgal.
Ennek mindazonáltal relatíve kevés gyakorlati haszna van, hiszen az egy főre eső szennyezést illetően messze világelső Egyesült Államok elnöke a szürrealitástól sem mentes sajtótájékoztatóján közölte,
nem hagyja figyelmen kívül a klímaváltozás veszélyeit, de „nem akarja csődbe vinni” az amerikai cégeket, és egyébként is, „a vizeink a valaha volt legtisztábbak, a levegő a valaha volt legtisztább”, ezért nem hajlandó „feláldozni” az amerikai gazdaságot, a többi ország elképzeléseivel pedig nem ért egyet, hiszen a szélerőművek nem működnek, amikor nem fúj a szél.
Trump egyébként is erős formában volt Oszakában. Vlagyimir Putyin orosz elnökkel, aki a találkozó előtt a Financial Timesnak adott interjúban a nyugati típusú demokráciát (egyébként az amerikai jobboldal érvrendszerétől nem idegen kriptokonzervatív érvekkel) szapulta, jót viccelődtek arról, hogy az oroszok beavatkoztak az amerikai választásokba. Egy közös reggelin ismét kiállt a Dzsamál Hasogdzsi amerikai-szaúdi újságíró megöletésével vádolt Mohamed bin Szalmán szaúdi trónörökös mellett, míg a japán kormányfő egy színes, elég primitív infografikával békítette meg kereskedelmi tirádái közben.
Majd amikor a sajtótájékoztatón az amerikai demokrata párti elnökjelölt-aspiránsok vitájáról, illetve a vitán főszerepet kapó kötelező buszoztatás rendszeréről kérdezték (ez egy 1970-es évekbeli intézkedés volt, amely az iskolarendszeren belüli faji szegregáció feloldását célozta azáltal, hogy az eltérő etnikumú és társadalmi státusú diákokat a lakhelyüktől távolabbi integrált iskolákba „buszoztatták”), annyit tudott hozzátenni a kérdéshez, hogy „nem sok más módja van a gyerekek iskolába szállításának, mint a buszoztatás”.
A G20 végeztével pedig a látszólag teljes kampánymódban lévő Trump fogta magát, és drámai hirtelenséggel találkozott Kim Dzsongun észak-koreai diktátorral is.
Hogy a világot egyre kevésbé hatják meg Trump tirádái, azt jelezte, hogy a G20 alatt más, egyébként nem túl szoros viszonyban lévő országok és régiók is közeledni kezdtek egymáshoz.
Az Európai Unió például a négy dél-amerikai országot, Brazíliát, Argentínát, Perut és Uruguayt tömörítő Mercosurral, majd pár napra rá Vietnammal is szabadkereskedelmi egyezményt kötött. Ez volt az unió harmadik nagyobb szerződése a közelmúltban, miután nemrég Japánnal is lepaktált Brüsszel.
Miközben tehát Trump próbálja szétverni a liberális világgazdasági rendet, mások azért toldozgatják-foltozgatják azt. Kérdés persze, hogy mennyire sikerül majd ratifikálni ezeket az egyezményeket, hiszen nemcsak Trump látja az ördögöt a kereskedelmi egyezményekben, hanem az európai baloldal is, és a zöldek közelmúltbeli nyugat-európai megerősödése és a szociáldemokraták identitásválsága megakaszthatják ezeket a törekvéseket.
A másik nagy közeledés Japán és Kína között volt: Hszi Csin-ping először látogatott elnökként a szigetországba, Abe Sinzó japán kormányfő pedig a két ország közti „új korszak” beköszöntéről beszélt kétoldalú találkozójuk alatt. Ez már csak azért is jelentős dolog, mert amúgy Peking és Tokió kölcsönösen militarizmussal, történelemhamisítással és a kelet-ázsiai térségbeli viszonyok erőszakos befolyásolásával vádolják egymást. Trump kereskedelmi háborújának árnyékában azonban közös gazdasági érdekeik védelme érdekében látszólag hajlandóak valamiféle (elég óvatos) enyhülésre.
Végső soron azonban ezek csak kozmetikai beavatkozások, amelyek egyre kevésbé tudják elfedni, hogy repedezik a világrend. Az enyhülés ellenére a mélyebb folyamatok nem ez irányba mutatnak.
Hiába békült ki időlegesen Trump és Hszi, az amerikai és kínai vezetés egyre inkább stratégiai riválisként tekint egymásra; az EU gazdasági téren egyszerre partnere és ellenfele az Egyesült Államoknak és Kínának, miközben energiái nagy részét eleve belső harcai kötik le; Kelet-Ázsia megosztott, de egyik fél mellett sem kötelezi el magát teljesen a kereskedelmi háborúban; Oroszország meg egyedül a rendszer gyengítésében érdekelt; másoknak meg nem nagyon osztottak lapot.
A mélyebb érdekellentéteket tükrözi a G20-csúcs után kiadott nyilatkozat is:
A G20 értelme az lenne, hogy a világ vezető országai legalább a közös, globális érdekek mentén próbáljanak együtt cselekedni, ám az utóbbi évek tendenciái alapján erre egyre kevésbé képes. Ennél már csak az lenne rosszabb, ha nem lenne: ha megoldások tekintetében nem is valami sikeres, a feszültségek kezelésének a jelek szerint nincs jobb eszköze.