Kevés olyan nemzetközi szervezet van, amely annyira erős célponttá vált volna egymással szögesen ellentétes politikai oldalak számára, mint a Kereskedelmi Világszervezet (WTO):
E hármas közül a legerősebb fél, a Trump-kormány a jelek szerint elérte célját. Washington az elmúlt két évben a szervezet szabályait felrúgva vámháborút indított, a héten pedig sikerült megbénítania a WTO legfontosabb szervét, a kereskedelmi viszályok rendezésére létrejött vitarendezési testületet - amely például azért is felelt volna, hogy kimondja, az amerikai vámháború illegális.
EZ A POLITIKAI, GAZDASÁGI ÉS ABSZTRAKT JOGI VITÁKKAL TŰZDELT BEFOLYÁSI HARC A FÉLELMEK SZERINT ALAPJAIBAN ÁSHATJA ALÁ A NEMZETKÖZI GAZDASÁGI RENDET, ÉS SÚLYOSBÍTHATJA AZ AMERIKA ÉS A VILÁG KÖZÖTT FOLYÓ KERESKEDELMI HÁBORÚT, AMELY MÁR EURÓPÁBAN IS ELKEZDTE ÉREZTETNI HATÁSAIT.
Az okok között szerepelnek régi amerikai sérelmek, a globalizáció valós problémái, Kína gazdasági megerősödése és Trump ideológiai beállítottsága is. A kompromisszum egyelőre nem látszik, miközben az Európai Unió jobb híján erősen aggódik a fejlemények miatt.
A WTO elődjét, az Általános Vám- és Kereskedelmi Egyezményt (GATT) 1947-ben kötötte meg a nyugati világ 23 országa, hogy csökkentsék a nemzetközi áruforgalmat terhelő vámokat, kereskedelmi kvótákat és egyéb jogi és adminisztratív akadályokat, más szóval liberalizálják a világ kereskedelmét.
Emögött több politikai és gazdasági motiváció állt:
Mindazonáltal a GATT egyre növekvő számú tagja csak mérsékelten akarta megnyitni a fontosabb, nagy belpolitikai lobbierővel bíró szektorait a külföldi konkurencia előtt. A helyzetet súlyosbította, hogy ahogy technológiai előnye csökkent és kereskedelmi mérlege negatívba fordult, az 1980-as évektől az Egyesült Államok egyre konfrontatívabbá vált a világkereskedelmet leuraló Japánnal és Nyugat-Európával szemben, és ahogy ma Kína ellen, akkor ellenük indított kisebb kereskedelmi háborút.
Részben ezen feszültségek megoldására, részben a hidegháború vége után a demokrácia és kapitalizmus visszafordíthatatlan globális győzelmébe vetett hit folyományaként jött létre a GATT alapjain a Kereskedelmi Világszervezet 1995-ben, ekkor már 123 taggal.
A WTO létrejötte azonban nem sok mindent oldott meg, sőt a szervezet a jobb- és balszélen is a globalizáció negatív hatásainak bűnbakjává vált.
A bírálatokat a közgazdasági fősodor legalábbis árnyalja. Az tény, hogy a szabadkereskedelem a nagy cégeknek kedvez, de ezt a kereskedelemgazdaságtan a termelékenység és így (a termékek árainak csökkenése által) a jólét növelésével kapcsolja össze. Az is tény, hogy nyugaton jelentősen visszaesett az ipari foglalkoztatottság, de egyes kutatások szerint ez inkább a technológiai fejlődés és az automatizáció következménye; annak negatív hatásait pedig nem a globalizáció visszacsinálásával, hanem a szociális, oktatási és adópolitikán keresztül lehet kezelni. (Erről korábban részletesen írtunk.)
A fejlődő országok kirablásának pedig ellentmond, hogy a globalizáció legnagyobb nyertesei a fejlődő országok szegényebb rétegei voltak – a nyugati legfelsőbb vagyoni rétegek mellett –, a kereskedelem pedig az utóbbi 70 évben a növekedés egyik legfontosabb forrása volt a világban. Ettől függetlenül viszont azt is nehéz tagadni, hogy a munkajogok vagy a környezetvédelem terén negatív a mérleg, miközben az egyes országok és jövedelmi csoportok nagyon eltérően részesedtek a dolog gyümölcseiből (az eltérő nemzeti gazdaságpolitikáktól sem függetlenül).
Ettől függetlenül Trump sérelmei nem feltétlenül újak, és a WTO működését kevésbé vérmesebb politikusok és közgazdászok is gyakran bírálják. A mostani feszültségek gyökerei már évtizedekkel ezelőtt előkerültek, részben a világgazdaság átalakulása, részben a WTO gyengeségei miatt.
Míg az ipari termelés Kelet-Ázsiába települt, a Nyugat egy sor új területen vált világvezetővé, mint a pénzügyi szolgáltatások, a szórakoztatóipar, tudásintenzív szektorok (szoftver- és gyógyszeripar) vagy a digitális kereskedelem. Amerika jó ideje próbálja ezeket behozni a WTO alá, a fejlődő világ ellenkezése miatt nem sok sikerrel (a WTO megalapításakor elfogadtak egy-egy egyezményt a szolgáltatáskereskedelemről és a szellemi tulajdonjogok védelméről, de ezek nem túl erősek).
Amerika és a nyugati világ számára is gondot okoz, hogy miközben a fejlődő országok gazdasági súlya jelentősen megnőtt, azok továbbra is külön elbírálást követelnek. (A WTO tagjainak kétharmada, a világ 20 legnagyobb gazdaságából tíz fejlődő országnak tekinti magát.)
Kiváltképp Kína esetében feszültségforrássá vált az állam nagy közvetlen gazdasági befolyása, az állami cégek jelentős súlya, egyes szektorok állami támogatása és a szellemi tulajdonjogok védelmének hiánya (más szóval a technológialopás), ami a Nyugat szerint torzítja a versenyt. (Ez részben annak a lenyomata, hogy a WTO létrehozásakor az gondolták, hamarosan az egész világot liberális piacgazdaságok fogják uralni, ami nem jött be.)
Az Egyesült Államok tehát egy csomó dologban szeretne változtatást, de a WTO szabályait csak egyhangúlag lehet módosítani, a jelenleg 164 tagállamot számláló szervezet így döntésképtelenné vált a viták miatt: legutóbbi tárgyalási fordulója 2001-ben indult, és sehova sem jutott. Washington eközben számos egyoldalú importkorlátozást vezetett be, értelmezése szerint azért, hogy ellensúlyozza Kína és más országok versenytorzító lépéseit (ez tehát nem Trump alatt kezdődött). A WTO vitarendező testülete viszont ezen lépések jelentős részét illegálisnak találta.
Emiatt Amerika az ezredforduló óta bírálja a WTO vitarendezési mechanizmusát: szerintük a testület gyakran túllép hatáskörén, döntéseivel olyan dolgokba is beleavatkozik, amelyekben nincs joga ítélkezni.
(Amerika panaszairól korábban részletesen is írtunk.)
A dolog iróniája, hogy a vitarendező testületet pont az Egyesült Államok 1980-as évekbeli követelései miatt hozták létre; a szerv pedig az esetek többségében az Egyesült Államok javára dönt a Kínával szembeni vitákban, de nemrég az Airbus támogatása miatt az EU-t is elítélte Washington panaszára. Ez azonban látszólag nem hatja meg Trumpot, aki háromfrontos támadást indított a szervezet ellen:
Ez utóbbi azért fontos, mert a WTO előtti kereskedelmi viták két fokon zajlanak: ha az elsőfokú döntést nem fogadja el valamelyik fél, másodfokon a fellebbviteli testület dönt. Ez hét tagból áll, akik közül legalább három kell egy ügy eldöntéséhez. A tagokat négy évre, egyhangúlag választja a WTO tagsága, viszont 2017 júniusa óta nem tudtak új tagokat kinevezni a lejárt mandátumú bírák helyére, mert az első esetben az EU, azóta az Egyesült Államok blokkolja a kinevezéseket.
Eddig a minimális létszámmal, három taggal működött a testület, de december 10-én két bíró megbízatása is véget ért, a maradék egy bíró pedig önmagában nem járhat el.
A vitarendezés tehát megbénult, hiszen a jelen esetben ha egy állam megfellebbezi az elsőfokú döntést, fellebbviteli bírók hiányában megoldatlan marad az ügy.
A gyakorlatban ez a félelmek szerint ahhoz vezethet, hogy még jobban eldurvulnak napjaink kereskedelmi háborúi. Globális vitarendezési mechanizmus nélkül jobb híján csak kétoldalú egyezkedés útján lehet rendezni a nézeteltéréseket, ez viszont kedvez az olyan, háborúzni vágyó országoknak, mint Donald Trump Amerikája, amely Kína mellett Dél-Koreát, Japán, Törökországot és legújabban Brazíliát és Argentínát is csuklóztatja, és párszor a németeket is megfenyegette már. A WTO-rendszer szétverésével közelebb kerül egy Amerika-EU kereskedelmi háború is, ami biztosan fájna a kontinensnek.
Egyesek szerint pont erre játszanak Trump tanácsadói:
a világ legnagyobb gazdaságaként Amerikának egyszerűbb egy-az-egyben lerendeznie vitás ügyeit más államokkal, mint egy független szervezet döntésében bízni.
Mindazonáltal ahogy mind az 1980-as évek kereskedelmi viaskodásai, mind a mostani amerikai-kínai viszály befagyása jelzi, ez nem feltétlenül nyerő taktika: Trump két évnyi izmozással nem sokkal került közelebb céljai eléréséhez, sőt az amerikai gazdaságnak pont azok a szektorai teljesítenek a legrosszabbul, amelyeket védeni akart lépéseivel.
Másfelől Washington régi panaszai ellenére az amerikai közgazdászok nagy része szerint az ország (kereskedelmi mérlegétől függetlenül) alapvetően jól járt azzal, hogy a WTO és a többi nemzetközi intézmény kiszámítható viszonyokat teremtett a világgazdaságban; ezek felrúgásával pedig ha kétoldalú ügyekben erősebbé is válik, rendszerszinten egy instabilabb, emiatt kedvezőtlenebb helyzettel találja szemben magát.
Hogy mi jön december 10. után, azt csak találgatni lehet, bár számos potenciális verzió kering.
Ezek néhány nagyobb gazdaságot felölelő szerződések, amelyek a WTO-nál jóval messzebb mennek a liberalizációban, mint például az EU által nemrég Kanadával, Japánnal és Latin-Amerikával kötött paktumok, vagy a csendes-óceáni térség tizenegy országát felölelő egyezmény. Ezekkel szemben ugyanakkor manapság ismét felszínre kerültek azok a bírálatok, amelyek az 1990-es években a WTO létrehozását kísérték, globális alternatívát pedig eleve nem jelentenek.
(Borítókép: Tüntető a 2002-es WTO találkozó idején Sidney-ben november 12-én. Fotó: Chris McGrath / Getty Images Hungary)