Szűk két évvel azután, hogy elindította, Donald Trump amerikai elnök a jelek szerint lezárta az amerikai-kínai kereskedelmi háború első szakaszát. A két ország szerdán kereskedelmi szerződést kötött, amelyben a 2018 óta bevezetett büntetővámok enyhítéséről, az amerikai kereskedelmi hiány csökkentéséről és a kínai technológialopással és a kínai piac zártságával kapcsolatos amerikai panaszok egy részének kezeléséről állapodtak meg.
A Trump által “nagy, gyönyörű szörnynek” nevezett, 86 oldalas paktum a két kormány retorikája szerint az amerikai–kínai feszültségek lecsillapításának kezdetét jelenti. Ez már csak azért is fontos, mert a világ két legnagyobb gazdaságáról, és a világ második legjelentősebb, éves szinten nagyságrendileg 600 milliárd dollárt felölelő kereskedelmi kapcsolatáról van szó.
Az amerikai-kínai viszály a Nemzetközi Valutaalap becslései szerint 700 milliárd dollárral, azaz a svájci gazdaság éves termelésének megfelelő összeggel csökkentette a globális GDP-t; és közvetlenül okolható azért, hogy a világgazdaság 2009-es válság óta tavaly nőtt a leggyengébb ütemben.
Ugyanakkor szkeptikusabb szakértők szerint a megállapodással nem ér véget a károkozás. A bírálatok szerint a paktumban tett vállalások irreálisak, miközben a feszültségek valódi forrását, az amerikai és kínai gazdaság közti súlyos szerkezeti különbségeket legfeljebb szőrmentén kezeli a dolog. Európa, és így a kereskedelemfüggő Magyarország pedig egyáltalán nem biztos, hogy ettől még fellélegezhet.
A viszály alapja, hogy az Egyesült Államok évről-évre jelentős kereskedelmi hiányt szenved Kínával szemben: míg 2018-ban Kína 540 milliárd dollár értékű árut exportált Amerikába, addig Amerika csupán 120 milliárdért értékesített Kínában. Mindez annak a lenyomata, hogy az utóbbi évtizedekben a világ ipari termelésének jelentős része Kínába települt.
A deficit hosszú ideje Donald Trump vesszőparipája, az elnök szerint Amerika kifosztásáról és az amerikai ipari munkahelyek ellopásáról van szó, amit Kína “csalás” árán ér el. (Közgazdászok vitatkoznak róla, hogy ez mennyire igaz.) A Trump-kormány szerint Peking állami támogatásokkal, nyugati technológiák ellopásával, valutája alulértékelésével, a külföldi cégek belpiacáról való kizárásával segíti a kínai vállalatok fejlődését és piacszerzését.
Mindez már Trump hatalomra jutása előtt is feszültségforrás volt (sőt Európában is egyre több bírálatot szül), bár a helyzet az ő elnöksége alatt mérgesedett el. Hogy leszorítsa a kereskedelmi deficitet, a Trump-kormány 2018 januárjától kezdve, több lépcsőben 250 milliárd dollár értékű kínai importra 25 százalékos, további 120 milliárdnyira 15 százalékos védővámot vetett ki. Erre Kína azonos vámemeléssel válaszolt. Míg két éve az Egyesült Államok átlagosan 3,1 százalékos vámot szedett a kínai importra, Kína pedig 8 százalékot az amerikaira, ma ez a szám mindkét irányban 21 százalék.
Trump lépése mögött az volt az elgondolás, hogy a vámemelés megdrágítja a kínai termékek árát, és ezzel helyzetbe hozza az otthon termelő cégeket; továbbá arra ösztönzi a Kínában termelő vállalatokat, hogy hazatelepítsék a gyártást az Egyesült Államokba.
A valóság ennél összetettebbnek bizonyult. A vámemelés hatására valóban csökkent az Egyesült Államok kínai importja, közel 15 százalékkal. Ám az Egyesült Államok teljes, világgal szembeni kereskedelmi hiánya változatlan maradt: 2018 első tizenegy hónapjában 806 milliárd dollár volt; 2019 azonos időszakában 787 milliárd dollár. Ezzel párhuzamosan Kína teljes exportja nemhogy nem omlott össze, még növekedett is 2019-ben.
Ez nagyrészt annak köszönhető, hogy sok cég szimplán megutaztatta Kínában gyártott termékeit, és egy harmadik országból exportálta azokat az Egyesült Államokba;
ez a vietnámi, mexikói és tajvani kereskedelmi adatokból is kitűnik.
Ettől függetlenül a dolog mégsem volt fájdalommentes. Kínában a növekedési ütem lassulása, a felgyülemlő adósság jelentette gondok és az ipar (részben az amerikai vámoktól független) gyengélkedése miatt láthatóan nőtt az igény a tűzszünetre.
Bár az amerikai gazdaság egésze csak mérsékelten érezte meg a viszályt, a békülés irányába mutatott, hogy Kína ellenlépései szándékosan az elnök szavazóbázisát érintették legkeményebben, és kínai gazdasági érdekeiket védendő az elnök egyes milliárdos támogatói is élénken lobbiztak a tűzszünetért. Trump pedig a 2020-as elnökválasztás közeledtével, az ellene folyó alkotmányos vádeljárás közepette vélhetően szeretett volna felmutatni egy nagy külpolitikai sikert (sajtóhírek szerint Kászim Szulejmáni iráni hadvezér likvidálása mögött is ez állt).
Bár Trump sokáig hangoztatta, hogy a vámok működnek, a mostani megállapodással új vizekre evez: rávette Kínát, a következő két évben mintegy 200 milliárd dollárral növelje az amerikai importját. Peking ígérete szerint 80 milliárd dollárral többet fog elkölteni amerikai ipari termékekre (nagyrészt repülőkre, autókra, mezőgazdasági gépekre és egészségügyi műszerekre); 50 milliárddal megdobja az Egyesült Államokból származó olaj- és földgáz-behozatalt; a szolgáltatások terén 35, a mezőgazdasági termékek terén 32 milliárdos pluszt vállalt.
Peking tett néhány fontos engedményt a “csalónak” bélyegzett praktikák ügyében is. Vállalta, hogy fellép az amerikai szellemi tulajdon védelmében; berekeszti a kényszerű technológiatranszfereket, azaz azt a gyakorlatot, hogy külföldi cégek csak akkor léphetnek be a kínai piac egyes szektoraiba, ha megosztják technológiájukat a helyi vállalatokkal; illetve megnyitja pénzügyi és biztosítási piacát az amerikai cégek előtt.
A vámok hatástalanságában szerepet játszott, hogy manapság a legtöbb terméket úgynevezett nemzetközi termelési láncokban gyártják le, azaz sok különböző ország különböző részfolyamatokra specializálódott, a maga területén kiemelkedően hatékony beszállítójának alkatrészei, szolgáltatásai, munkaereje van a végtermékben. Emiatt a kétoldalú lépések szükségszerűen kevéssé hatékony.
Ugyanemiatt a kétoldalú kereskedelmi adatok eleve nem adnak pontos képet két ország kereskedelmi viszonyáról. Például egy Kínában összerakott iPhone X készüléket 332 dollárért vámolnak el, miközben a kínai hozzáadott-érték a telefonban 104 dollár, azaz 228 dollárnyi deficit nem Kínából származik. De hasonló példa a visegrádi négyek és Németország kereskedelme: míg Orbán Viktor nemrég azzal példálózott, hogy a V4 többet kereskedik a németekkel, mint Franciaország, a valóságban a visegrádi országokban termelő német cégek kereskednek saját magukkal.
Ezzel kapcsolatban a pekingi kommentárok azt emelték ki , hogy a reformok Kínának is érdekében állnak. A szellemi tulajdonjogok védelme támogatja a belföldi innovációt is, a növekvő import a növekvő fogyasztás kielégítését, a pénzpiaci nyitás pedig a Peking által az utóbbi években megkezdett reformokat segíti. (Liberálisabb kínai közgazdászok már jó ideje hangoztatták ezt ; és az innováció serkentése céljából Peking magától is elkezdte jobban védeni a szellemi tulajdont .)
Más szóval Peking azt kommunikálja, csak olyan dolgokba ment bele, ami amúgy is érdekében állt. Washington mindenesetre elég keveset adott cserébe. Ugyan vállalta, hogy 120 milliárd dollárnyi kínai import esetében a jelenlegi 15 százalékról 7,5 százalékra mérsékli a vámot, és korábbi fenyegetésétől elállva nem sarcolja meg a kínai gyártású tartós fogyasztói cikkeket, így mobiltelefonokon, laptopokon, játékokon, amelyek éves kereskedelme 156 milliárd dollárra rúg. Azonban a kínai import kb. felére, 250 milliárd dollár értékű árura továbbra is megtartja a 25 százalékos büntetővámot, így az említett 21 százalékos átlagos vámteher csupán 19 százalékra csökken.
A kínai média mindenesetre nem verte nagy dobra a megállapodást, a politikai vezetés pedig visszafogottan fogalmazott a nézeteltérések távlati kezeléséről. Ez azonban még nem jelenti azt, hogy Amerika győzött. Közgazdászok szerint a kínai vállalások irreálisak: a szerződésben szereplő termékekből Kína 2017-ben 79 milliárd dollár értékben importált Amerikából, ezt kellene a következő két évben évi átlag 179 milliárdra emelni, ami piaci alapon szinte lehetetlen. Emiatt a piacok és a termelők is óvatosan fogadták a megállapodást.
A másik fő kérdőjel a betartatás. Peking már húsz éve, a Kereskedelmi Világszervezethez való csatlakozása idején is megígérte, hogy nem lop technológiákat és megnyitja piacát, ám Washington és az Európai Unió vádjai szerint ezt sokszor megszegte. Emiatt egyes amerikai elemzők nem különösebben bíznak a megállapodás sikerében és Kína felelősségre vonhatóságában.
Egy harmadik, tágabb bírálat a paktummal kapcsolatban, hogy a kínai gazdaságpolitika kifogásolt elemeinek csak egy kis részét érinti: szó sincs benne a kínai cégek állami pénzeléséről, a kiberkémkedésről, egy sor, külföldi cégek előtt zárt szektor megnyitásáról, ahogy a Huawei körüli feszültségekre sem kínál megoldást.
Ez nem meglepő: Washington kifogásainak többségét csak úgy lehetne feloldani, ha Kína egy csapásra angolszász típusú, liberális piacgazdasággá válna, és gyökeresen megváltoztatná a beruházásokat és az exporttermelést a fogyasztás elé helyező gazdaságpolitikáját.
Ám Pekingnek esze ágában sincs feladnia államkapitalista rendszerét és a pártállam gazdasági primátusát – tavaly májusban pont emiatt omlottak össze a tárgyalások a két ország között. Egyes elemzők szerint a feloldhatatlan gazdaságszerkezeti különbségek miatt nem is reális a viszály végleges rendezése.
A mostani paktum alapján a Trump-kormány rövid távon le is tett Kína megváltoztatásáról. Sőt, a fixen előírt kereskedelmi értékek kialkuvásával feladta az Egyesült Államok által évtizedeken át hirdetett (az utóbbi években balról sokat bírált) liberális elveket, és végső soron elfogadta a kínai államkapitalizmus működési elvét: a piacok és az elvben szabad versenyt biztosító szabályok helyett az állami tervezésre bízzák a viszály megoldását.
Ám a tervgazdasági rendszert idéző paktumnak a pesszimistább elemzők szerint akkor sincs értelme, ha Peking betartja a számokat. Kína vélhetően nem fog jövőre kétszer annyi szóját, marhát vagy repülőt fogyasztani, csak mert az állam előírja; ehelyett Brazília, Ausztrália vagy akár Németország helyett inkább Amerikából fog ugyanannyi (vagy kicsit több) szójababot, marhahúst és repülőt importálni. Az amerikai farmerek sem tudnak majd jövőre kétszer annyi szójababot termelni, mint most, így inkább Kanada helyett Kínába exportálnak majd, miközben a Kínából kiszorított brazil termelők átveszik a kanadai piacot.
Ez nemcsak gazdaságilag, politikailag sem tűnik túl bölcsnek. Ahogy egy cinikus politológus fogalmazott,
Trump válasza a káros kínai iparpolitikára, hogy növeli egyes kulcsfontosságú amerikai szektoroknak a központilag irányított kínai gazdaságtól való függését.
Az optimistább megközelítés szerint ez a furcsa megállapodás még mindig jobb, mint a semmi, és alapjául szolgálhat egy későbbi, átfogóbb szerződésnek. Mindennel együtt pozitív jel, hogy a világ két legnagyobb gazdasága legalább hajlandó asztalhoz ülni, és főleg Kína hajlandó a kompromisszumokra. A 2020 novemberi amerikai elnökválasztás kimenetelétől függően pedig elképzelhető, hogy egy év múlva értelmét veszti a mostani megállapodás – vagy csak más elvek és érdekek mentén folytatódik.
A világgazdaság azonban még nem lélegezhet fel: egyes régi spekulációk szerint a kínai békülés után Donald Trump következő célpontja Európa, különösen Németország lehet, amely már eddig is megszenvedte a kereskedelmi háború és a kínai lassulás járulékos hatásait – ami egyes félelmek szerint a német iparnak hagyományosan kitett magyar növekedést is lehúzhatja.
(Borítókép: Liu He kínai miniszterelnök-helyettes és Donald Trump kezet fog a Kínával kötendõ amerikai kereskedelmi egyezmény első szakaszának aláírási ünnepségén a washingtoni Fehér Házban 2020. január 15-én. / Fotó: Evan Vucci/MTI/AP)