Január 31-én Nagy Britannia 40 év tagság, egy botrányos népszavazás, három év nyűglődés és politikai káosz után kilépett az Európai Unióból. Ezzel még messze nincs vége a brexitnek, ugyanis arról az elmúlt három év alatt még egy szó nem esett az EU és a brit kormány között, hogy pontosan milyen is lenne a kapcsolat a két entitás között a kiválás után. És
alig telt el pár nap az elszakadt Egyesült Királyságban, hogy ki is éleződjön a vita Boris Johnson kormánya és az Európai Bizottság között arról, ki hogy képzeli el a jövőt, a tényleges elszakadást.
A brit kormánynak és az EU-nak rengeteg ügyet kellene rendeznie a következő 11 hónapban, vagyis 2020 végéig, a biztonsági együttműködéstől a bevándorlási kérdéseken át addig, hogy ki milyen feltételekkel és hol szedhet ki halakat a tengerből. Viszont talán a legfajsúlyosabb kérdés, ami alapjaiban határozza majd meg az unióban maradt 27 ország és a britek viszonyát, az az, hogy milyen kereskedelmi megállapodást sikerül kötni ennyi idő alatt. Pontosabban, hogy sikerül-e megállapodni, és mi lesz ennek az egésznek a vége.
Boris Johnson egész választási kampánya arra épült, hogy végigcsinálja a brexitet, és most, hogy ezt megtette, ezt nyilván mindennél nagyobb politikai sikernek igyekszik kommunikálni. És bár a 2016-os népszavazás előtt, amikor el kellett döntenie, hogy a kilépés- vagy a maradáspártiakat támogatja a konzervatív párton belül, állítólag írt két külön beszédet is, megérvelve mindkét álláspontot. Amióta eldöntötte, hogy ő brexitpárti lesz, azt hangoztatja mindenhol, hogy Nagy-Britanniának sokkal, de sokkal jobb lesz az unión kívül.
A független Britannia első hétfőjén Johnson sajtótájékoztatóján először egy vitorlát bontó hajóhoz, aztán egy kilövésre váró rakétához, aztán egy bábjából kibújó pillangóhoz hasonlította az Egyesült Királyságot, ezzel finoman jelezve, hogy véleménye szerint mennyire jó lesz a brit gazdaságnak, ha már nem lesz az EU tagja.
Johnson szerint annak, hogy a vitorlába belekapjon a szél és a pillangó hajtóművei végre beinduljanak, csak az kell, hogy Nagy-Britannia újra a globális szabadkereskedelem bajnokává váljon és számára előnyös kereskedelmi egyezményeket kössön mindenkivel, de elsősorban az Egyesült Államokkal és az Európai Unióval.
A baj csak az, hogy Johnson nagy barátja, Donald Trump amerikai elnök nemzetközi tevékenységének fontos részeként éppen megborítja a nemzetközi kereskedelem több évtizede beállt status quo-ját és Kínával, no meg az Európai Unióval is nekiállt protekcionista intézkedésekkel háborúzni. Éppen ezért Johnson szerint a britek nemcsak rakéták és pillangók lesznek, de a globális szabadkereskedelem Superman-je is, az ország, amely bátran kiáll az emberek jogaiért, hogy szabadon adjanak-vegyenek dolgokat az egész világon.
Ennek kapcsán pedig Johnson azt is kijelentette a brexit után, hogy
Nagy-Britannia nem akar olyan kereskedelmi egyezményt kötni az EU-val, amely alapján bármilyen EU-s előírásokat be kellene tartania.
Ez konkrétabban azt jelenti, hogy egy olyan megállapodást szeretne kötni az Európai Unióval, amelyben nem kell betartania az eddig rá is vonatkozó környezetvédelmi, munkaügyi, állami támogatásokra, versenyjogra és hasonlókra vonatkozó szabályait, és nem ismerné ez az Európai Bíróság hatáskörét kereskedelmi viták elbírálásában.
Mindezt annak ellenére, hogy, amint arra Michel Barnier brexitügyi EU-s főtárgyaló emlékeztetett mindenkit Johnson beszéde után, tavaly a brit kormány megígérte, hogy az elszakadás után is betartaná ezeket az előírásokat. Ráadásul Barnier kijelentette, hogy többek között ehhez is köti a kereskedelmi megállapodást az immár nem uniós britekkel.
Ennek már csak azért is lett volna/lenne értelme, mert egyszerűbb megállapodni a kereskedelmi kapcsolatokról, ha megtartják ezeket a szabályokat, és legalább ezeket nem kell újratárgyalni, és egyszerűbben lehetne a brit termékeket a 450 milliós európai piacon eladni. Plusz az EU-s fél attól is tart, hogy az uniós szabályoktól elszakadva Nagy-Britannia állami támogatásokkal tenné versenyképesebbé az iparát az európai versenytársakkal szemben.
Johnson azért szeretne ezekben a szabályokban is elszakadni az uniótól, hogy könnyebben tudjon kereskedelmi megállapodást kötni az Egyesült Államokkal, amelynek szabályozási rendszere meglehetősen eltér az európaitól. Mindez már akkor is komoly problémákat okozott, amikor az Egyesült Államok és az EU próbált kialkudni egy szabadkereskedelmi egyezményt, amely részben ezek miatt a problémák miatt már Trump hatalomra kerülése előtt zátonyra futott, Trump elnökként pedig teljesen ki is nyírta a projektet.
Viszont már egy ideje terjed a pletyka, hogy a brexit után ellepi majd a brit piacot a növekedési hormonnal nevelt amerikai marhahús, az amerikai klórban áztatott csirke és génmódosított kukorica, amiket az uniós szabályozások egyelőre nem engednek.
Johnson szerint viszont semmi szükség arra, hogy az EU továbbra is ilyen behatással legyen a brit ügyekre, a brit szabályozások az állategészségügy, környezetvédelem és munkajog területén vannak olyan szigorúak, mint az európaiak, senkinek nem kell izgulnia amiatt, hogy a kiválás után dickensi állapotok térnek majd vissza Angliába.
Johnson szerint abszurd karikatúra, hogy Nagy-Britannia vissza akarja nyesni a munkások jogait és a környezetvédelmi szabályokat.
Mintha csak a felvilágosult Európa tartana minket vissza attól, hogy gyerekeket küldjünk vissza dolgozni kéményekbe.
Pedig az egész brexit folyamat alatt elég elterjedt nézet volt, hogy ha a dickensi világot nem is szeretné visszahozni a konzervatív kormány, Johnsonék álmaikban úgy pozicionálnák újra Nagy-Britannia helyét a világgazdaságban, hogy a szabályozások lazításával és az adók csökkentésével tennék a magára maradt szigetországot vonzóvá a nemzetközi tőke számára.
Az elképzelésnek neve is van, az angolszász sajtóban ez a “Szingapúr a Temze partján” elnevezést kapta. Igaz, Johnson most tagadja, hogy így képzelnék el a brit gazdaság jövőjét. Kérdés, hogy ha nem így, akkor hogyan.
Ha Nagy-Britannia nem akarja elismerni az uniós szabályokat, azzal gyakorlatilag kizárja, hogy olyan szoros gazdasági kapcsolatban legyen a 450 milliós európai piaccal, mint mondjuk Norvégia vagy Svájc, amelyek nem EU tagállamok, de annyira együtt mozognak az EU-val minden szabályozási területen, amennyire csak lehet. Ha ezt nem akarják, akkor a közvélekedés szerint két modell áll a britek előtt: lehet olyan a viszonyuk az EU-val, mint Kanadának, vagy olyan, mint Ausztráliának. Ami kicsit leegyszerűsítve azt jelenti, hogy vagy kötnek egy kereskedelmi megállapodást, vagy nem, de barátok maradnak.
Kanada és az Európai Unió 2016-ban írta alá az Átfogó gazdasági és Kereskedelmi Megállapodást, vagyis angol rövidítése szerint CETA nevű egyezményt, ami egy valóban elég átfogó szabadkereskedelmi megállapodás. Sőt, akkoriban azt nyilatkozták a felek, hogy ez volt a legösszetettebb kereskedelmi egyezmény, amelyet az EU valaha kötött.
A CETA rengeteg termék vámterhét eltörli, így 98 százalékkal csökkennének a vámok a két fél között, összehangolja több területen az uniós és kanadai szabályozásokat, ezzel is olcsóbbá téve a kereskedelmet, és megnyitja a kanadai és európai cégek előtt egymás szolgáltató szektorát, mindezzel pedig az előrejelzések szerint 12 milliárd euróval növeli majd a kereskedelmet.
Egy ilyen fajta megállapodás nagyon szimpatikus lenne Johnsonéknak, szeretik is hangoztatni, hogy valami ilyesmit szeretnének elérni. Ezzel viszont van pár gond,
Pontosabban jöhet valami, ami egy fokkal talán rendezettebb, mint egy rendezetlen kilépés: az úgynevezett ausztrál modell.
Ausztrália nem írt alá szabadkereskedelmi megállapodást az Európai Unióval, úgyhogy a két fél közötti kereskedelem alapvetően a WTO szabályai szerint zajlik, és mindenki fizeti szépen a vámokat az export és import után. Viszont azért van egy EU-ausztrál keretegyezmény 2008 óta, ami ugyan vámokról nem szól, de arról például igen, hogy a két fél hangolja össze az élelmiszerek tanúsítványait, a légi közlekedés szabályozását és hasonlókat, hogy kicsit könnyítsék a kétoldalú kereskedelmet.
Nyilván ez az opció majdnem ugyanaz pepitában, mint amitől az egész brit gazdaság rettegett, vagyis hogy egyik pillanatról a másikra vámokat kell bevezetni az európai árukra és vica versa, csak az “ausztrál modell” jobban hangzik, mint az, hogy a britek tényleg megállapodás nélkül lépnek ki az EU-ból.
Akárhogy is, a kereskedelmi kapcsolat rendezéséhez még nagyon sok más kérdésben is meg kell állapodni.
Például a halakban. Amíg Nagy-Britannia az EU tagja volt, addig az unió már országainak halászai is foghattak ki halakat a brit fennhatóság alatti vizekből, és fordítva, 2021-től viszont ennek elvileg változnia kellene valahogy. Johnson jelezte, hogy mint szuverén part menti ország, Nagy-Britannia szeretné, hogy a saját vizein leginkább a saját halászai halászhassanak. Barnier viszont kikötötte, hogy a bármilyen kereskedelmi megállapodás a britek és az EU között részben attól is függ, hogy hogy tudnak megállapodni a halászati jogok kérdésében.
Akárhogy is, az biztos, hogy nehéz 11 hónap vár a Nagy-Britannia és az EU jövőjét letárgyalók előtt és úgy tűnik, hogy egyelőre mindkét fél a keménykedést választja. A tárgyalások március elején indulnak, kérdés, hogy addig finomodik-e valamennyit a hangnem, és hogy végül belekap-e a szél a brit szupermen vitorlájába.
(Borítókép: Banksy falfestménye az anglia Doverben egy épületen. Fotó: Glyn Kirk / AFP)