A koronavírus-járvány miatt a polgári repülés a világ nagy részén gyakorlatilag megszűnt, a gyárak jó része leállt, a közúti forgalom és ezáltal az olajfogyasztás összezuhant, a konténerszállítók és az óceánjáró luxushajók jelentős része a dokkban pihen, Kínától Amerikán át Európáig kismillió helyen kitisztult levegő, Indiában egyes helyeken évtizedek óta először lehetett látni a Himaláját, Budapesten harmadára esett a károsanyag-koncentráció.
Ennek köszönhetően a Nemzetközi Energia Ügynökség előrejelzése szerint idén a globális szén-dioxid-kibocsátás rekordmértékben csökken majd, azaz a járvány egy pozitív mellékhatása lehet a környezet és a klíma védelme, gondolhatná az ember a fentiekből.
Egy kevésbé optimista olvasatban ugyanakkor a járvány okozta gazdasági leállás pont azt jelzi, hogy a klímaváltozás megfékezése még a járványvédelmi intézkedéseknél is sokkal komolyabb lépéseket követel.
A rekordmértékű csökkenés ugyanis mindössze nyolc százalékot jelent az előző évhez képest. Amit segít kontextusba helyezni, hogy az ENSZ tavaly novemberi jelentése szerint a következő tíz évben évi átlagosan 7,6 százalékkal kell mérsékelni a kibocsátást ahhoz, hogy az ipari forradalom előtti átlaghoz viszonyítva csak másfél Celsius-fokkal nőjön a Föld légkörének átlaghőmérséklete 2100-ig. Azaz innentől kezdve minden évben annyit kellene faragni a kibocsátásból, amennyit idén a tavalyihoz képest.
A Nemzetközi Energia Ügynökség (IEA) április végén kiadott jelentése szerint 2020 január elejétől március végéig 5 százalékkal csökkent az energiahasználathoz köthető szén-dioxid-kibocsátás a világon a 2019-es év azonos időszakához képest. A jelenlegi tendenciák alapján az év egészét tekintve 8 százalékos, azaz nagyjából 2,6 gigatonnás visszaesésre lehet számítani.
Ez egy nagyon jelentős szám: ehhez fogható mértékű visszaesést legutóbb a második világháború vége hozott (1946-ban 8,1 százalékkal csökkent az energiaigény), de abszolút értéken az is elhanyagolható volt a mostanihoz képest, hiszen akkortájt a mainak töredéke volt a világ energiafelhasználása.
Tágabb kontextusban azonban az idei adatok még mindig elég szomorúak: ha bejönnek ezek a becslések, a 2020-as kibocsátási adat nagyjából a tíz évvel ezelőttivel lesz egyenértékű, tehát
repülés és munkába járás nélkül is sikerül annyi üvegházhatású gázt juttatni a levegőbe, mint 2010-ben repüléssel és munkába járással együtt.
Ráadásul az IEA csak az energetikához köthető szén-dioxid-kibocsátást számolja, és nem veszi figyelembe más üvegházhatású gázok kibocsátását, illetve a légkör üvegházgáz-koncentrációjára ható egyéb folyamatokat, például az erdőirtás hatásait. Az IEA terminológiája 2019-ben nagyjából 34 gigatonna kibocsátással számolt, miközben a klímaváltozás fő szakmai fórumának számító Éghajlat-változási Kormányközi Testület (IPCC) szerint 2018-ban közel 55 gigatonnányi szén-dioxid kibocsátással egyenértékű üvegházgáz jutott a légkörbe (az IPCC az IEA-nál valamivel magasabbra, 37,5 gigatonnára teszi az energetikai kibocsátást is).
További ok a pesszimizmusra, hogy az IPCC szerint ahhoz, hogy 1,5 Celsius-fok alatt tartsuk a felmelegedést, az utóbbi, 55 gigatonnás értéket 2030-ra 25 gigatonnára kellene csökkenteni (hogy a másfél fok miért fontos cél, arról itt írtunk bővebben). Más szóval az idei 2,6 gigatonnás csökkenést tíz éven keresztül minden évben meg kellene ismételni, raádásul egyre alacsonyabb bázisról, és lehetőleg úgy, hogy a járványtól eltérően mindez ne okozzon tömeges munkanélküliséget és elszegényedést.
Ez már csak azért is nehézkesnek ígérkezik, mert a 2020-as év sok, a klímaváltozás kapcsán kulcsfontosságúnak gondolt szektorban nagy felfordulást hozott. 2020 első negyedévében a globális repülőforgalom 60 százalékkal esett vissza, a közúti forgalom a felére csökkent 2019 első három hónapjához képest. A Nemzetközi Légi Szállítási Szövetség (IATA) úgy számol, hogy a globális légi forgalom a második negyedévben 65 százalékkal, a harmadikban 40 százalékkal, de a negyedikben is 10 százalékkal lesz alacsonyabb, mint tavaly volt, tehát tartós lesz a visszaesés.
A repülés ugyanakkor csak a globális kibocsátás 2,5 százalékáért felel, de a teljes közlekedési szektor részesedése is 20 százalék közül mozog, a közúti forgalom olyan 15 százalékot tesz ki. Ha tehát a közeledés 2030-ra teljesen kibocsátásmentessé válna, az sem lenne elég az IPCC által kihozott célszám eléréséhez.
Ezzel szemben a kibocsátás legnagyobb részéért felelős szektorokban jóval kisebb volt a visszaesés. A globális hő- és áramtermelés, amely az üvegházgáz-kibocsátás feléért felel, csak 2,5 százalékkal csökkent az első negyedévben, és ehhez nemcsak a járvány, hanem a szokásosnál enyhébb tél is hozzájárult. A kijárási korlátozások alá vont területeken (időjárási hatásokkal korrigálva) ennél nagyobb, 10-15 százalék körüli volt a visszaesés, a kijárási tilalom alá vont Olaszországban 25 százalék.
Bár áprilisban a fogyasztás 14 százalékkal, a szén-dioxid-kibocsátás 39 százalékkal esett Európában, Kínában közben már visszakúszott a tavalyi mértékre az áramigény, a világ nagyobb részén pedig eleve nem is zuhant be. Az európai zöldülés pedig nem a járvánnyal indult: Európában tavaly is 5 százalékot, Amerikában 2,9 százalékot esett az energiaszektor kibocsátása, ám globálisan csak 1,2 százalék volt a csökkenés, miután a fejlődő világ energiaigénye nőtt.
A tágabb folyamatokban tehát nem sok változást hozott az idei év, még ha a számok pozitívabbak is.
Szintén mérsékelt volt a visszaesés a kibocsátás ötödét adó iparban. Bár a szolgáltatószektor fogyasztása hatalmasat esett, és februárban a kínai, márciustól az európai ipar is nagy mínuszba került, ez csak néhány hétig tartott. Az ipari fogyasztáson az IEA szerint kevésbé látszik a járvány nyoma, a háztartási áramigény pedig értelemszerűen nőtt. Összességében a 2,6 gigatonnás csökkenés nagyrészt az amerikai olajfogyasztás és a kínai szénfogyasztás visszaeséséből jött össze.
Az IEA jelentésében van néhány mérsékelt optimizmusra okot adó adat is. A megújuló források részaránya nőtt az áramtermelésen belül, miközben a legszennyezőbb energiaforrásoké (szén, lignit, olaj) visszaesett. Ennek ellenére a szén részaránya a globális energiatermelésben még így is 34 százalék marad idén (tavaly 36 százalék volt), amihez hozzájárul a szénnagyhatalom Kína talpra állása.
A jelentés szerint minél gyorsabb a kilábalás, a szennyező erőművek annál nagyobb része éli túl a járványt: ha a karanténintézkedések feloldása után gyorsan visszatér a korábbi szintre az áramigény, gyorsan begyújtható forrásokra lesz szükség, amelyek jellemzően a hőerőművek. Ezek begyújtását az is segítheti, hogy bár a legszennyezőbb energiahordozók (olaj, szén) relatív költséghatékonysága az utóbbi években folyamatosan romlott az olcsóbbá váló megújuló forrásokkal szemben, a gyors keresletcsökkenés levitte az árukat.
"A koronavírus-járvány eredményeként lehetséges, hogy csökken az üvegházhatású-gázok kibocsátásának mértéke, ez azonban nem helyettesíti a fenntartható klímát célzó tetteket" –fogalmazott a napokban a Meteorológiai Világszervezet (WMO). Egy amerikai kutató pedig úgy nyilatkozott, szerinte
“az emberek túl sokat foglalkoznak az egyéni kibocsátásukkal, hogy repülnek-e vagy sem, de nem foglalkoznak azokkal a rendszerszintű dolgokkal, amelyek valójában felelősek a kibocsátás növekedéséért.”
Az utóbbi hetekben számos szakember hangsúlyozta, hogy a karantén után zöld újrakezdésre van szükség, azaz az átmeneti sokkot kihasználva alapjaiban kell újragondolni energiarendszereink fenntarthatóságát. Ám míg az optimistábbak szerint a világ már sosem lesz olyan a koronavírus után, mint előtte, az aktuális kínai vagy amerikai fejlemények inkább az irányba mutatnak, hogy a világ legnagyobb szennyezői a járvány okozta gazdasági és társadalmi károk fényében minél gyorsabban szeretnének visszatérni a szennyezéshez.
A karantén egyes pozitív hatásai pedig kifejezetten csalókák. Bár az emberek egészségének és a természetnek is jót tesz, hogy kitisztult a városok levegője, ez keveset mond a szén-dioxid-kibocsátásról, hiszen a szmogot nem a szén-dioxid, hanem a szállópornak is nevezett apró részecskék okozzák.
Másfelől az idei visszaesés nem jelenti azt sem, hogy ettől majd megtorpan a felmelegedés, ezt ugyanis nem az adott évben kibocsátott üvegházgázok mennyisége befolyásolja, hanem a légkör teljes üvegházgáz-koncentrációja, azaz az elmúlt sok-sok évben kipöfékelt és a légkörben felgyülemlett szén-dioxid és egyebek.
A légkörben lévő üvegház-gázok mennyisége pedig így is emelkedik majd idén– az első jelek alapján pedig a kibocsátáscsökkenés ellenére 2020 lehet az eddigi legmelegebb év azóta, hogy megbízható adatokkal rendelkezünk a Föld hőmérsékletéről. Ezt kissé ironikus módon részben a légszennyezés csökkenése is segíti: egy márciusi amerikai-német kutatás szerint bizonyos, jellemzően konténerszállító-hajók által kibocsátott káros anyagok világosabbá teszik a felhőket, amivel növelik azok fényvisszaverő képességét, és csökkentik az óceán felmelegedését. Ezek eltűnése (időlegesen) növelheti az óceánok hőmérsékletét (természetesen hosszabb távon jobbat tesz a Földnek, ha nem pöfékelnek a hajók).
Mindennel együtt tehát hiába tisztult ki a nagyvárosok levegője, a koronavírus-járvány közvetlen hatása a klímára elhanyagolható ahhoz képest, hogy mekkora mértékű kibocsátás-csökkenésre van szükség a klímaváltozás megfékezéséhez. E tekintetben a járvány nem változtatott semmin: szakértők eddig is azt hangoztatták, hogy radikális energetikai változásokra van szükség; a mostani adatok alapján pedig az is látszik, hogy ez jóval nagyobb és átfogóbb reformokat jelent annál, mint hogy nem száll repülőre az ember.
(Borítókép: A Thyssenkrupp acélgyár és a Steag hőerőmű Németországban. Fotó: Marcel Kusch /Getty Images)