Számos nézet kering azzal kapcsolatban, hogy miért is érdemes helyi élelmiszereket fogyasztani: például mert frissebbek, egészségesebbek, támogatjuk velük a helyi termelőket. De gyakori érv az is, hogy kevésbé gyötörjük így a bolygót, mint a messziről szállított, külföldi termékekkel, illetve hogy jót teszünk vele a hazai gazdaságnak. Egyesével végignéztük ezeket az érveket, és arra jutottunk, nincs egyértelműen üdvözítő megoldás: a környezet szempontjából végeredményben nem az számít, hogy honnan hozták azt, amit eszünk, hanem hogy mi az, és hogyan állították elő. A helyi gazdaság támogatása viszont bár a főáramú közgazdaságtan szerint értelmetlen, bőven lehet mellette felhozni érveket.
Ahogy a fejlett világban egyre népszerűbbekké válnak a környezettudatos nézetek, úgy terjednek különféle öko-bio fogyasztási trendek is. Mostanában rengeteg visszhangot kapott a csomagolásmentesség vagy a húsfogyasztás visszafogása, de divatos a piacozás, a hazai élelmiszerek előnyben részesítése is.
Az eredetileg az USA-ból indult locavore (kb. „egyél helyit”) mozgalom az utóbbi időben erősen felfutóban van, a koronavírus-járvány pedig még jobban felértékelt mindenféle helyi terméket a vásárlók szemében. A locavore lényege a helyi élelmiszerekre épülő étkezés, követői a táplálkozáshoz igyekeznek minél közelebbről (legfeljebb 100-200 km-es távolságból) beszerezni a hozzávalókat.
A közelben termelt ételekről szinte biztosan elmondható, hogy frissebbek, szezonálisak, ha pedig a vegyszermentességre is figyelünk, az egészségességnek is nagyobb az esélye, bár sajnos itt már előfordulhatnak rázós dolgok.
A helyi kajával kapcsolatos másik népszerű mondás az is, hogy a hosszú szállítási útvonalak kiiktatásával jóval klímabarátabbá tehetjük étkezésünket, de sajnos ez a hangzatos érv nem állja ki az igazság próbáját.
Az pedig, hogy egyéni vásárlói döntések szintjén a helyi gazdaság támogatása miatt érdemes-e a közelben termelt ételeket venni, szinte teljes egészében ideológiai kérdés – ami objektív mutatók szerint is számít, az élelmiszer típusa és termelési módja.
Az egyél helyit mozgalom hívei és hirdetői a termelő, az éttermek és a fogyasztó szempontjából is optimálisnak tartják, ha helyi alapanyagokkal dolgozunk, vagy azokat fogyasztjuk. A magas gasztronómiában is egyre népszerűbb (már itthon is) ez az irányzat, érthető okokból: a helyi élelmiszer általában frissebb és jobban ellenőrizhető, milyen körülmények között állítják elő. Legalábbis az étteremnek, ami hosszú távú kapcsolatot alakít ki a beszállítóival, adott esetben el is látogat hozzájuk körbenézni. Ha pedig a séf és a termelő hosszú távra tervez egymással, akkor a folyamatos visszajelzéseknek köszönhetően az alapanyagok minősége is javulhat.
Persze nem kell ahhoz Michelin-csillagos étterem séfjének lennünk, hogy érdekeljen minket, hogyan is készült, milyen beltartalmi értékkel bír az étel, amit meg fogunk enni. Az élelmiszerminőség- és biztonság azonban sokrétegű dolog, és általában egyáltalán nem vagyunk abban a helyzetben egyszerű vásárlóként, hogy fel tudjuk mérni, mit is vettünk.
Például a gyönyörű, hibátlan, élénkpiros héjú paradicsom, amit a szupermarket zöldségpultján látunk, minden elemében azt sugallja, hogy egészséges zöldséggel van dolgunk, de sajnos ebben az esetben a látványból hiába indulunk ki, nagyon könnyen előfordulhat, hogy beltartalmi érték alapján nagyjából paradicsom alakúra formázott vizet vásárolunk. Hogy miért? Kutatások szerint
a nagyüzemi mezőgazdasági termények átlagos ásványianyag-tartalma az elmúlt 60-70 évben jelentősen csökkent.
Ez egyrészt annak tudható be, hogy a vegyszeres gazdálkodás kimossa a termőföldből a legfontosabb ásványi anyagokat, másrészt a növénynemesítés során sem feltétlen a beltartalmi érték a szempont, hanem az, hogy a paradicsom szép és nagy legyen, sokáig elálljon, jól lehessen szállítani.
A másik oldalon viszont ott van a termelői piacon a fejkendős, rakott szoknyás őstermelő néni gusztusos szalámija, amiről a körítésből kiindulva könnyen készpénznek vehetjük, hogy itt egy igazi jó házi termékről van szó, a disznót maguk tartják az udvarban, nagy gonddal táplálják, a késztermékhez nem kevernek mindenféle mesterséges adalékanyagokat, stb. De mi van, ha a néni és családja igazából a nagyüzemi menzáról hozott, félig rohadó moslékkal eteti a disznóit? Vagy ha azért vágták le az állatot, mert gyengének, betegnek tűnt, esetleg már lappangott benne valami kór? Ha a helyiséget, ahol a szalámi készül, azonnal vesztegzár alá vonná a Nébih, ha meglátnák az ellenőrök, mert tele van egérürülékkel és csótánnyal? Simán előfordulhat ez is,
egyáltalán nem alaptalan azt gondolni, hogy a nagyüzemi kaja élelmiszer-biztonsági szempontból kisebb kockázat, mint a kistermelői.
(Persze az állati eredetű termékeknél azt sem árt mellétenni a másik oldalon, hogy a nagyüzemi tartásban gyakran jellemző az állomány gyógyszerezése a betegségek elkerülése végett, ami szintén nem biztos, hogy a legegészségesebb végeredményt hozza, ráadásul hozzájárul az antibiotikum-rezisztens kórokozók kialakulásához).
Vagyis városi körülmények között (hacsak nincs otthon egy spéci laborunk)
bele kell nyugodnunk abba, hogy többnyire fogalmunk sincs, mit eszünk, valószínűleg az esetek túlnyomó részében érzelmek, homályos benyomások alapján fogjuk eldönteni, megbízunk-e annyira az adott beszerzőhelyben, termékben, hogy az asztalra rakjuk.
Itt jöhet be a szempontjaink közé döntő érvként a környezetbarátság: ha városi vásárlóként azt nem tudjuk feltétlenül megmondani, biztonságosabb, egészségesebb-e, amit veszünk, törekedjünk legalább arra, hogy a bolygónak (vagy az embereknek) kevésbé ártsunk. Ezen a téren segíthetnek nekünk a különféle (pl. öko, bio, fair trade) minősítési rendszerek.
Ennek széles körű elterjedésével van egy aprócska probléma, nevezetesen hogy
az öko/bio módon előállított termékek általában sokkal drágábbak, mint a nem biók,
mert az ökológiai gazdálkodásban magasabb a kockázat és átlagosan kisebbek a terméshozamok (éppen azért, mert a kártevők elleni vegyszeres védekezést kizárja a bio- és ökominősítés).
És persze azért is, mert a bio termékeket általában a módosabb rétegek keresik, akik meg is tudják fizetni a magasabb árat a biopiacon; ettől függetlenül lehet, hogy a sima piacon is könnyen beszerezhetünk olcsóbban, a – minősítés hiányától függetlenül valójában bio – termékeket háztájiban gazdálkodó bácsiktól-néniktől, akik nem permetezik a szőlőjüket vagy a cseresznyéjüket. Csak ha nem szerezték meg a bio plecsnit, akkor erre nem kapunk semmiféle hivatalos garanciát, szóval megint visszajutunk az információhiány és a bizalom kérdéséhez.
Azzal mondjuk valószínűleg nem lövünk nagyon mellé, ha feltételezzük, hogy a vegyszerezés, műtrágyázás miatt az intenzíven művelt, nagyüzemi termékek többsége károsabb a környezetre (üvegházgáz-kibocsátás és talajrongálás szempontjából), mint a háztájiak, de egy-egy konkrét termékre garanciát tényleg csak a személyes tapasztalat, vagy a megbízható minősítés jelent.
A legszilárdabb pontnak az egész bizonytalan területen az tűnik, hogy arra figyeljünk oda, milyen távolságból jön a kaja, amit eszünk. Nagyon is logikus elgondolás, hogy minél messzebbről, annál többet árt, hiszen a teherszállítmányozásnak jókora ökológiai lábnyoma van, becslések szerint a teljes üvegházgáz-kibocsátás mintegy 7 százalékáért és az összes utazáshoz kapcsolódó kibocsátás 30 százalékáért felel.
Ezek az értékek azonban csak addig tűnnek soknak, amíg melléjük nem tesszük a mezőgazdaság, erdészet és egyéb földhasználat karbonlábnyomát,
ami viszont nagyjából az energiaszektorral egyenértékű, a globális kibocsátás negyedét adja. Ebből sajnos az következik, hogy hiába szeretnénk az egyél helyit elköteleződés keretében csökkenteni a ránk jutó kibocsátást, ezzel nem sokra megyünk. Ha klímatudatosságra törekszünk, érdemesebb inkább arra figyelni, mit eszünk.
Az ábra azt mutatja, átlagosan egy kiló megtermelt élelmiszer teljes üvegházgáz-kibocsátásához a lánc mely pontján mennyi üvegházgáz-termelés kapcsolódik. Figyelem, annyiban azért tartalmaz torzítást ez a felbontás, hogy nem ugyanannyi kalória van az egyes élelmiszerekben: 10 dekagramm marhahátszínben 154 kilokalória van, 10 deka főtt kukoricában pedig 97. A húsok és állati termékek esetében a gazdálkodás és a földhasználat akkora túlsúlyban van minden máshoz képest (elsősorban a legeltetés miatt kivágott erdők és az állatokkal megetetett, gyakran szintén erdőirtás nyomán, műtrágyázással megtermelt takarmány miatt), hogy a szállítást szinte már észrevenni is nehéz a grafikonon.
De bizonyos egzotikus tájakon termő növények, amikből napi szinten rengeteget fogyasztunk (akár akaratlanul, pl. pálmaolaj) szintén sokkolóan nagy kibocsátással járnak, és korántsem azért, mert messziről jönnek. A klímabarátabbá válást fontolgató hamburgerimádóknak tehát van egy rossz hírünk:
ha magyar marhahúst vesznek, azzal alig lesz jobb a bolygónak, mint ha brazilt.
Ha részben átállnak növényi alapú álhúsoból készült hamburgerpogácsára, akkor már annál inkább. A növényi táplálékoknak nagyságrendekkel kisebb az ökolábnyomuk, ettől függetlenül ezeknél sem számottevő arányaiban a szállításhoz kapcsolódó üvegházgáz-kibocsátás, a fő tényezőt mindenhol a gazdálkodás mikéntje jelenti. Az ábra nem erről szól, de így van akkor is, ha nem kizárólag a klímát, hanem az adott élelmiszer teljes környezetterhelését nézzük meg. Ha helyben állítanak elő egy alapanyagot, de azt intenzív, vegyszeres, műtrágyás műveléssel teszik, annak fogyasztása nem lesz kedvezőbb ökológiai szempontból, mint ha esetleg messzebbről hozott, de környezetbarát gazdálkodással megtermelt ételt ennénk.
Az utolsó, gyakran előkerülő szempont a közelben (vagy legalábbis az országban) termelt ételek mellett a helyi gazdaság erősítése. Ha minden más szempontot kizárva az elsőéves közgáztankönyv felől közelítjük a kérdést, akkor a helyi dolgok vásárlásának erőltetésével a fő probléma az, hogy ellentétes a komparatív előnyök elvével.
Ennek a 19. században David Ricardo közgazdász által leírt összefüggésnek az a lényege, hogy a szabad kereskedelem arra készteti a gazdasági szereplőket, hogy olyan termékeket vagy szolgáltatásokat állítsanak elő, amelyekben ők a leghatékonyabbak. Vagyis például ha A ország kétszer olyan drágán és kétszer annyi idő alatt termeli meg ugyanazt a gyümölcsöt – például az éghajlati különbségek miatt –, mint B ország, akkor érdemes az adott gyümölcs termesztését inkább B országra bízni, és A országnak tőle vásárolni, saját magának meg azt termelni és értékesíteni, amiben ő a jobb.
Ha pedig mindenki azzal foglalkozik, amiben a legjobb, akkor tulajdonképpen mindenki gazdagabb lesz, hiszen olyan cserearányok alakulhatnak ki, amelyek minden résztvevő számára kedvezőek, minden terméket a lehető legolcsóbban állítunk elő világviszonylatban.
Ez papíron nagyon logikusnak hat, de a valóságban (ahol a világ nem egy minden nemzeti érdektől, állami törekvésektől mentes, homogén, korlátozások nélküli, globális piac, ahol egyenlő helyzetből indulnak a szereplők) számos dolog utal arra, hogy országok szintjén nem feltétlenül előnyös az, ha a gazdaság (illetve az export) teljes egészében specializálódik, azaz rááll egy-egy termékre, amiben a leghatékonyabb (azaz komparatív előnye van).
Különösen igaz ez az alacsony feldolgozottsági fokú mezőgazdasági termékekre vagy olcsóbb nyersanyagokra, amiket csak kis haszonkulccsal lehet értékesíteni a piacon.
Ha egy ország kizárólag ilyesmire specializálódik, akkor rendkívül kitetté válik az adott termény világpiaci árváltozásainak és olyan tényezőknek is, mint az időjárás vagy kártevők megjelenése.
Az ilyen országok csak alacsony szinten tudnak bekapcsolódni a globális kereskedelembe, aminek végső soron nem annyira haszonélvezői, inkább elszenvedői lesznek: a tőkét és a drága technológiát külföldről kell behozniuk, míg kifelé csak olcsó, alacsony hozzáadott értékű termékeket visznek, és a gyakorlatban (még direkt állami beavatkozás mellett is) nagyon kevés példa van arra, hogy ebből a szerepből sikerül elmozdulniuk.
A nagy mértékű specializáció hasznosságát empirikus adatok is megkérdőjelezik. Ha összevetjük az országok jövedelmi szintjét azzal, mennyire változatos az exportkosaruk, azt látjuk, hogy a többféle terméket exportáló országok összességében gazdagabbak, mint az erősen specializáltak. A nagyon magas jövedelmi szintű országok között aztán megint látszik egyfajta tevékenység-koncentráció, ez azonban egyrészt annak tudható be, hogy keresett nyersanyagokkal jól ellátott, gazdag országok (pl. az olajmonarchiák) torzítják a mintát, másrészt annak, hogy a specializáció nagyon magas szintjén már egy-egy nagy ágazaton belül mutatható ki óriási változatosság az exportkínálatban.
Az adatok alapján a változatos kereskedelmi kosár egyszerre lehet oka és okozata egy ország fejlődésének és növekedésének, amiből arra következtethetünk, hogy adott esetben eredményes állami fejlesztőpolitika lehet a gazdaság célzott diverzifikálása.
De vissza a helyi élelmiszerekhez, milyen következtetést vonhatunk le mindebből a termelői piacozásra, a magyar termékek vásárlására nézve?
Hát annyit biztosan, hogy nem érdemes Magyarországon ananászt termeszteni (vagy a vásárlásunkkal olyan termelőket támogatni, akik ilyen őrült projektbe fognának), viszont azt sem állíthatjuk határozottan, hogy mindenki hülye, aki szerint fontos életben tartani egy-egy hazai ágazatot akkor is, ha az éppen nem itthon a leghatékonyabb.
A mezőgazdaság esetében ráadásul a kereskedelmi érvrendszer mellé odatehetünk olyan tényezőket is, mint a vidék népességmegtartó erejének fontossága, a helyi közösség építése, vagy a gazdálkodás, mint a szegénységből kivezető utak egyik lehetséges első lépése. Nem beszélve arról, hogy
az élelmiszer-termesztés stratégiai ágazat is;
ahogy súlyosbodik a klímaváltozás, mindenki felkészül a koronavírus utáni világra (amelyben bármikor jöhet egy újabb, lezárásokkal járó járvány), és párhuzamosan a kereskedelmi háborúzással egyre beljebb csúszunk egy protekcionista világgazdasági spirálba, egyre inkább érdekes lesz, melyik ország képes legalább bizonyos alapcikkekből önellátásra.
A körülmények komplex értékelése után arra a következtetésre juthatunk, hogy a
helyi (hazai) élelmiszerek választása nagyobb részben érzelmi alapon meghozott vásárlói döntés, amelyet maximum eseti jelleggel lehet közgazdasági és környezetvédelmi szempontból alátámasztani.
Ha jobban félünk az antibiotikumoktól, tartósítószerektől és a növekedési hormonoktól, mint mondjuk egy valamivel nagyobb eséllyel összeszedhető gyomorrontástól, akkor szupermarket helyett menjünk a piacra kajáért (ugyanez igaz a sarki kifőzde vs. nemzetközi gyorsétteremlánc viszonylatban). Ha szeretnénk egy adott közösséget támogatni a vásárlásunkkal, szezonális terményeket enni, akkor a legjobb, amit tehetünk, ha csatlakozunk egy bevásárlóközösséghez, vagy eljárunk a legközelebbi termelői piacra. A különféle doboz- és kosárrendszerek, közösségileg támogatott mezőgazdasági projektek egyébként abból a szempontból is jók, hogy
ha ilyenekből étkezünk, szinte biztos, hogy nem fogjuk túltolni egyes környezetterhelő kaják fogyasztását,
hiszen mindig az adott termelői kör vagy ökofalu szezonális termékeit kapjuk, ezekre pedig nem jellemző, hogy túltengenének bennük az állati eredetű ételek.
Ha megengedhetjük magunknak, akkor igyekezzünk mindenből az ökológiai gazdaságból származót választani, az biztosan kevésbé árt a bolygónak, mint a nagyüzemi termékek, ám annak is legyünk tudatában, hogy kizárólag szigorúan vett
ökológiai gazdálkodással csak úgy tudnánk az emberiség várható maximális létszámának elegendő kalóriát előállítani, ha radikálisan megváltoztatnánk az étrendünket, és alig ennénk húst.
Ha fontosnak tartjuk, hogy a magyar mezőgazdaság minél több ágazata fennmaradjon, akkor vegyük a boltban a hazai terményeket, de legyünk rá felkészülve, hogy ez nem feltétlenül környezetbarátabb, akár jelentős pluszkiadással is járhat, és nem biztos, hogy minden esetben van értelme. Ha viszont igazán szeretnénk odafigyelni az ökológiai lábnyomunkra, a hozzánk köthető üvegházgáz-kibocsátásra (ami jelenleg a legsürgetőbb problémának tűnik globálisan), akkor
a legfontosabb, hogy odafigyeljünk arra, mi is az, amit eszünk, és a leginkább környezetterhelő ételeket visszaszorítsuk az étrendünkben.
(Borítókép: Oláh Tibor / MTI)