Batthyányék a múltból okulva tartottak a karantén elrendelésétől 1848-ban, amikor az orvosok még azt sem tudták, hogyan terjed a kolera. Fazekas Csaba történészt a megelőző intézkedésekről, a „kolerapropagandáról” és a korabeli operatív törzsről is kérdeztük.
Az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc politikai és harci mozzanatai olyan jelentőséggel vésődtek be a magyar történeti emlékezetbe, hogy egy szintúgy fontos eseménysorozat némi túlzással csak „lábjegyzetként” bújt meg mögöttük a forrásokban. Ez az 1848–49-ben pusztító kolerajárvány. Az akkori pandémiát a témában publikáló Fazekas Csabával, a Miskolci Egyetem történész docensével jártuk körül.
A mosatlan élelmiszerrel, széklettel, szennyvízzel terjedő kolera nem 1848–1849-ben okozott világméretű pandémiát először. A mai tudásunk szerint a bakteriális fertőzés Bengália és India mocsaras vidékeiről indult ki valamikor a XIX. század elején. 1817-ben már pusztított járványos méretű kolera, de az első ismert világjárványt 1830–31-ben okozta a baktérium, így amikor 1848-ban felütötte a fejét Magyarországon, már tisztában voltak vele az emberek, hogy mivel állnak szemben.
A fertőzés ugyanazon az útvonalon érkezett 1848-ban, mint 17 évvel korábban: Ázsia felől, Oroszországon át terjedt el Magyarországon, majd Európában, onnan pedig „átkelt” Észak-Amerikába is.
A magyar sajtóban 1847 végén, 1848 elején már találni tudósításokat az Al-Duna vidékéről, a román fejedelemségek területéről: az újságírók a kolera gyors terjedéséről számoltak be. Májusban a frissen beiktatott Batthyány-kormány minisztere, Klauzál Gábor kiküldött egy háromtagú orvoscsoportot az Al-Dunához, hogy mérjék fel a helyzetet. Ők megerősítették, hogy az utazók révén folyamatosan fennáll a veszély, hogy a fertőzés előbb-utóbb idehaza is fel fogja ütni a fejét.
A korabeli híradásokban tapintható a kormány dilemmája, hogy mit tegyen egy forradalmi helyzetben a közelgő pandémiás veszély ellen
– mondja a Miskolci Egyetem történésze. 1848. július 9-én a kormány kiadta a kolera elleni védekezésről szóló hirdetményét, amelyben a különböző intézkedések mellett hangsúlyozták, hogy nem fognak vesztegzárat bevezetni, mint 1831-ben. Ezzel a közvéleményt próbálták megnyugtatni, hiszen Batthyányék még emlékeztek rá, hogy a 17 évvel korábbi vesztegzár inkább visszafelé sült el, és jelentősen hozzájárult az úgynevezett „koleralázadás” kialakulásához. A kormány a forradalom miatt amúgy is felizgatott állapotban élő lakosság körében nem akarta tovább gerjeszteni a feszültséget.
A kor ismert orvosai, Sauer Ignác vagy Eckstein Frigyes próbáltak óvintézkedéseket megfogalmazni – a saját tájékozottsági szintjükön. Ezekben kiemelték, hogy folyamatosan kell szellőztetni a szobákat, alaposan meg kell mosni az élelmiszereket. A köztisztasági, megelőző célú tanácsok mellett azoknak is adtak útmutatást, akik elkapnák a fertőzést. A kolera egyik fő tünetének számító hasmenés ellen például széntartalmú orvosságot, illóolajokkal való bedörzsölést javasoltak.
Nem szabad elfelejteni, hogy a 19. század közepén még az orvosok sem tudták, hogyan terjed a betegség
– hívta fel a figyelmet Fazekas Csaba. Érdekesség, hogy a sajtószabadságnak köszönhetően megjelentek „csodadoktorok” cikkei is a lapokban, ők biztos gyógymódokkal jelentkeztek a kolera ellen. A kutató hozzátette, koleratagadók viszont biztos, hogy nem voltak ebben az időszakban.
Fazekas Csaba biztos benne, hogy a Batthyány-kormány, majd az ősztől a végrehajtó hatalom szerepét betöltő Országos Honvédelmi Bizottmány a lehetőségeihez mérten mindent megtett, amit a kor színvonalán és az adott körülmények közepette megtehetett. Pest-Budán igyekezett felállítani külön kórházi részlegeket a betegek kezelésére, bár azt tudni kell, hogy ekkoriban a kórházba általában nem gyógyulni jártak az emberek, hanem meghalni. A kórházakban és persze azon kívül is megpróbálták elkülöníteni a fertőzötteket: a karantén intézményét már a középkor óta ismeri az emberiség.
Ahogy ma Orbán Viktor, úgy 1848 októberétől Kossuth Lajos mellett is működött egy orvosok alkotta „operatív törzs” (Országos Choleraügyi Választmány), mely igyekezett járványügyi adatokhoz jutni, s azokat elemezve megjósolni a járvány terjedését és súlyosságát.
A csapatot Pólya József vezette, aki másik két orvossal dolgozott együtt. Jórészt Pest-Budára korlátozódott a működésük, de ott folyamatosan gyűjtötték és közölték a halálozási statisztikákat.
Az 1848 őszétől zajló hadi cselekmények egyszerre gyakoroltak negatív és pozitív hatást. Bár a kereskedelem és a gazdaság egy részének leállása megviselte az embereket, a járvány terebélyesedését viszont visszafogta, hiszen a lakosság a fegyveres konfliktusok miatt nem mert utazni. A hadseregek mozgása egyfajta karanténhelyzetet idézett elő a civilek körében, ám ha a kolera felütötte a fejét a katonák körében, akkor nagy pusztítást végzett.
Az egészségügyi hatóságok célzott intézkedéseit korlátozta, hogy ekkoriban nem volt egységes államigazgatás Magyarországon. A nyugati területek egy részét 1848 végétől az osztrák császári-királyi csapatok ellenőrizték, a Tiszántúlt pedig a magyar állam. A tavaszi hadjárat során 1849 első felében a magyar állam visszafoglalta az ország területének jelentős részét, tehát a „határok” folyamatosan mozogtak, így az egészségügyi szervek nem tudtak egységesen fellépni a pandémia ellen, s a kolera áldozatainak számát sem lehet emiatt pontosan rögzíteni.
Hogy mégis hányan halhattak bele Magyarországon a kolerajárványba? Az említett megosztott államigazgatás miatt ugyan csak megbecsülni lehet, ám Fazekas Csaba az anyakönyvek alapján készített egy kimutatást arról, hogy mekkora volt a „túlhalálozás” az 1848 előtti 5 év átlagához képest.
1848-ban mintegy 30, 1849-ben pedig 70 százalékos túlhalálozásról beszélhetünk, vagyis ennyivel többen haltak meg, mint a korábbi, koleramentes években. E mögött minden valószínűség szerint jórészt a kolerafertőzés állhat. Ez alapján az 1848. október–novemberi első és az 1849. június–júliusi két hullám megközelítheti az 1831-es járvány emberveszteségét, vagyis a 200-250 ezret.
A kolera a szabadságharc propagandájában is megjelent. Ahol felütötte a fejét, az oroszokkal hozták összefüggésbe, olyan nézetek is elterjedtek, hogy a cári csapatok hurcolták be Magyarországra. Az állításból annyi igaz, hogy az orosz seregben nagyon durva pusztítást vitt véghez a pandémia, ám ők csak 1849 júniusában lépték át a magyar határt, a járvány pedig már 1848 őszén tombolt az országban. 1849-ben pedig az ő felvonulási területeiken túl is terjedt a kór, tehát nem köthető kizárólag hozzájuk, legfeljebb ott, ahol érintkeztek a polgári lakossággal. Kossuth Lajos próbálta meglovagolni a helyzetet, és az oroszok körében pusztító járványról mint egyfajta égi jelről beszélt, mely felcsillantja a katonai győzelem lehetőségét.
A kolera a pestishez hasonlóan nem tűnt el, visszatérően, hullámokban támadt később is, például az 1850-es évek közepén, és több tízezer ember életét követelte. Utoljára 1872–73-ban lángolt fel. Eltűnéséhez hozzájárult a köztisztasági viszonyok javulása, a csatornázás, a sűrűbb kézmosás és a vízöblítéses mosdó hétköznapi használata.
A témáról Hermann Róbert történész véleménycikket írt az Indexnek, amely március 15-én jelenik meg.
(Borítókép: Kolera Párizsban 1832-ben. Fotó: Photo12 / UIG / Getty Images)