Az elmúlt napokban 2008 után ismét megremegett a világ bankszektora. Ez új aspektust adhat a kötelező jegybanki tartalékráta küszöbön álló magyarországi emelésének a szakemberek szerint.
Szokatlanul erős nyilatkozatpárbaj zajlott a napokban a Magyar Nemzeti Bank (MNB) és a Magyar Bankszövetség között a kötelező tartalékrátával kapcsolatban. A bankok korábban kénytelen-kelletlen elfogadták, hogy az őszi 2-ről 5 százalékra emelést követően 2023 áprilisától 10 százalékra emeli az MNB a kötelező tartalékrátát, ám az már kiverte a biztosítékot náluk, hogy a jegybank Monetáris Tanácsa február végén úgy határozott, hogy a kötelezően a jegybankba érkező új pénzek felére – a tartalék 2,5 százalékára – nem fizet kamatot a bankoknak.
A kötelező tartalék egy monetáris politikai eszköz. Az MNB érvelése szerint a kötelező tartalékráta 5-ről 10 százalékra emelése az infláció letörését, a likviditás csökkentését szolgáló lépés, azaz nincs köze a bankrendszer biztonságához, az továbbra is stabil.
A kötelező tartalékrendszer átalakításának célja – miként arról Kolozsi Pál Péter, az MNB jegybanki eszköztár, devizatartalék és kockázatkezelési igazgatóságának vezetője az Indexen megjelent szakmai cikkében írja – a monetáris transzmisszió erősítése volt, ami kritikus fontosságú az árstabilitási (inflációs) cél elérése szempontjából. A bejelentett lépések az igazgató szerint ezt támogatják, hiszen növelik a tartósan lekötött likviditást, és mérséklik a kamatok likviditásbővítő hatását.
A jegybank a kötelező tartalékrendszer átalakítása kapcsán megjelent tájékoztatásában egyértelműsítette, hogy a likviditásfedezeti mutató (LCR – Liquidity Coverage Ratio) számítása szempontjából a kötelező tartalék a MNB döntése alapján teljes mértékben likvid eszköznek tekinthető. Ha pedig ez így van, abban az esetben a tartalékráta emelése likviditásszűkítő hatását nem vagy nem teljes mértékben tudja kifejteni. Így viszont sokkal inkább a tartalékrátára fizetett kamat kerül előtérbe. A jegybank számára – ezt az MNB igazgatójának anyaga is áttételesen elismeri – jelenleg a legnagyobb gondot az okozza, hogy a likviditásszűkítés, a 13 százalékos alapkamat, de még inkább a 18 százalékos szinten ragadt irányadó kamat hatalmas, havi több tíz milliárdos veszteséget okoz. A mostani döntéssel áprilistól a tartalékba került 4000 milliárd forintnyi eszközre – hangsúlyozva, hogy a jelenlegi kamatszintekkel számolunk –
az MNB 390 milliárd forintnyi kamatot fizet majd éves szinten, szemben azzal az 520 milliárd forinttal, amit a tartalékráta kamatozásának érintetlenül hagyása jelentett volna.
Ezenfelül a tartalékráta emelésének hatása – az, hogy 2000 milliárd forintnyi pénzt nem a legoptimálisabb kamatot nyújtó instrumentumban (egynapos betét) tudják elhelyezni a bankok – éves szinten további 100 milliárdos tételt jelent. Összességében éves extraprofitadónak megfelelő összeget buknak a bankok, miközben ennyivel csökken az MNB vesztesége.
A likviditási többlet kötelező tartalékszint-emeléssel történő elvonásának különös pikantériát ad az, hogy az amerikai Silicon Valley Bank csődje nyomán a napokban felerősödtek a turbulens folyamatok a pénzpiacokon, a bankokkal szembeni bizalom megingása nemcsak a pénzintézetek tőzsdei árazásában, de a forrásállományuk komoly változásában is tetten érhető.
A szakértők szerint a jelenlegi piaci helyzet akár kimerítheti a stresszhelyzet fogalmát, amikor – immár az Európai Központi Bank Magyarországon is átvett útmutatásai alapján – a kötelező tartalék teljes összege kivonható a likviditás fenntartása érdekében.
Ha körbenézünk a tartalékok terén, akkor azt láthatjuk, hogy az Európai Unió tagállamaiban áprilistól Bulgária mellett Magyarországon kell majd forrásaik legnagyobb részét – 10 százalékát – kötelezően a jegybankban tartaniuk a bankoknak.
A világon nagyon eltérők a tartalékrendszerek: az Egyesült Államokban és Nagy-Britanniában például nem írnak elő kötelező tartalékképzést a bankoknak. A másik oldalt Moldova és Nigéria képviseli, ahol a bankoknak a rendelkezésre álló forrásaiknak 32,5, illetve 34 százalékát kell kötelezően jegybanki számlán parkoltatniuk, Brazíliában 21, Angolában 22 százalékos a kötelező tartalékráta. A magyarországi 10 százalékos szint nem számít tehát kiugróan magasnak, ám kétségtelen, hogy az EU-n belül csúcstartók leszünk.
Ugyancsak rendkívül eltérő képet kapunk, ha azt vizsgáljuk, hogy a kötelező tartalékokra milyen kamatot fizetnek a jegybankok. Törökországban például a bankok nem kapnak kamatot a Török Nemzeti Bankban tartott pénzek után, miközben az irányadó kamat 8,5 százalékon áll. A sor másik felén Svájcot találjuk, ahol a felesleges likviditás elvonását az irányadó kamatszint feletti kamattal honorálják.
Magyarország esetében a legproblémásabb az, hogy a tartalékon képzett kamatszint alig haladja meg a más piaci szereplők által is elérhető jegybanki kamatszint 50 százalékát. Csehországban és Lengyelországban – lényegesen kisebb tartalékszint mellett – a bankok nem veszítenek azon, hogy a pénzük a jegybanki tartalékban van, de az eurózónában is csak 20 százalékos a – szintén kisebb tartalékon elszámolt – kamatveszteség.
Az MNB érvelése szerint a bankoknak április 1. után is a hitelezésből adódó igény többszörösét kitevő szabad likviditás áll majd a rendelkezésükre. Ezzel az érvvel utasították vissza a Magyar Bankszövetség a tartalékráta emelésének felülvizsgálatára vonatkozó kérését. Ezzel a megállapítással annak fényében nehéz vitatkozni, hogy a hitelezés lényegében földbe állt: lakáshitelből az egy évvel korábbi szint 40 százalékát sem tudják kihelyezni az ügyfeleknek a bankok, a vállalati hiteleknél 2016-ig kell visszamenni, hogy az idén januári 105 milliárd forintnál kisebb havi kihelyezéssel tudjunk találkozni. Vagyis egyelőre valóban nem kell sok pénz a hitelezéshez. Ennek oka ugyanakkor jórészt épp a tartósan magasan ragadt kamatszint – sem a háztartások, sem a vállalatok nem tudják, nem akarják kigazdálkodni a jelenlegi kamatokat.
Az, hogy az MNB a tartalék egy részére nem biztosítja a piacon egyébként eddig elérhető kamatszintet, tovább szűkíti a pénzintézetek lehetőségét, hogy a magas szinten megdermedt jegybanki kamatok hatását a piaci hitelezésben legalább részben ellensúlyozni tudják. Idén januárban a piacon legelterjedtebb, 10 évre fixált törlesztéssel bíró lakáshitelek átlagos kamata 8,9 százalék volt, miközben a bankközi pénzpiacon a referenciakamat (a 10 éves BIRS) 8,05 százalék volt január végén.
Ez azt jelenti, hogy a bankok által alkalmazott kamatfelár (amelynek a hitelnyújtás banki költségét, a kölcsönnyújtás kockázatát és elvben a banki nyereséget kell biztosítania) mindössze 85 bázispont volt. Korábban maga az MNB jelezte, hogy stabilitási szempontok alapján legalább 100-150 bázispontos felárat tart elfogadhatónak. Azaz a bankok igencsak szűkre húzzák a nadrágszíjat azért, hogy a piacon eladható, az ügyfélnek még kigazdálkodható kölcsönt nyújtsanak. A tartalékráta változtatása ezt a képességüket szűkíti.
emiatt könnyen lehet, hogy búcsút mondhatunk a lakáshitelpiacon az elmúlt hónapokban elindul hitelkamat-csökkentéseknek.
Makrogazdasági szempontból pedig ez azt jelenti, hogy sokkal nehezebb lesz a piaci hitelezés visszaépítése.
A vitát új szemszögből értékelte Bencsik László, az OTP Bank vezérigazgató-helyettese a bank 2022. évi teljesítményét értékelő tájékoztatóján. A szakember emlékeztetett: az extraprofitadó és a kamatstop hitelezési vesztesége miatt a lakossági oldalon már nincs mozgástere a bankoknak, hiszen a hitelezés döntő része fix kamatok mellett bonyolódik. Így viszont a vállalati oldalon komoly, akár rendszerszintű problémát okozhat, ha a tartalékráta módosítása nyomán a bankok nem tudnának megfelelően magas betéti kamatot kínálni a cégeknek. Merthogy emiatt a cégek egyetlen döntéssel milliárdos összegeket vonhatnak ki egyik pénzintézetből, hogy azt egy másik hitelintézetnél helyezzék el.
Ez korántsem egyetlen bank gondja lehet: több nagybetét elmozdulása nem csupán az adott pénzintézetnek jelent majd likviditási problémát, de a fellépő likviditási igény az egész hazai bankszektort nyomás alá helyezheti.
(Borítókép: Stiller Ákos / Bloomberg / Getty Images)