Az Orbán-kormány folyamatosan hangoztatja, hogy komolyan számol a külföldi közvetlentőke-befektetésekkel (FDI). Ezt pusztán egy adat is kiválóan alátámasztja: az uniós támogatások a gazdaság 11 százalékát adják, ám 20 százalék FDI érkezik, ebből Ázsia súlya korábban kevesebb mint 20 százalék volt, mára 23 százalékra kúszott fel (és a CATL még nem látszik), hamarosan pedig meghaladja a 30 százalékos szintet.

Bár sűrűn szokták azt feltételezni az elemzésekben, hogy a meglehetősen nehezen érkező uniós forrásokat szeretné a kormány kiváltani, ezt soha egy kormánytag sem állította. Ennél sokkal fontosabb tisztázni, hogy ezeknek a forrásoknak mik az előnyei. 

Az FDI nem kérdez

Pásztor Szabolcs, az Oeconomus Gazdaságkutató Alapítvány vezető elemzője úgy véli, a külföldi tőkebefektetés a gazdasági növekedéshez a következő csatornákon keresztül járul hozzá:

1. Növeli a humán és a fizikai tőke állományát, új munkahelyek létrejöttét segíti, és növeli a termelés színvonalát. Ez reáljövedelem-növekedéshez vezet, amely a hazai vállalatok termékei iránt növeli a keresletet.
2. Technológiai transzfer valósul meg, melynek segítségével a hazai gazdaság fontos technológiai fejlesztésekhez férhet hozzá.
3. A külföldi tőkebefektetések növelik a termelékenységet, így megvalósulhat a multinacionális vállalatok egymás közötti technológiaátadása, amely más körülmények között nem történhetne meg.
4. Jelentkezik a tőkebefektetések struktúraalakító hatása, ami azt jelenti, hogy vállalati, iparági vagy éppen nemzetgazdasági szinten átalakulhat és modernizálódhat a termelési struktúra.
5. Megvalósulhat a méretgazdaságos termelés, illetve a tőkebefektetések jellemzően növelik a piaci versenyt az iparági szereplők között.
6. A nemzetközi vállalatok a hazai szereplők technológiaváltását is elő tudják mozdítani.
7. A külföldi tőkebefektetések hozzájárulnak a specializációs mintázat megváltozásához és a strukturális változások előmozdításához.
8. Végül, a tőkebefektetések ösztönzik a nemzetközi kereskedelmet.

Pásztor Szabolcs az Indexnek hangsúlyozta, hogy ezek a befektetések piaci alapokon nyugszanak, tehát a nemzetközi befektető az ország adottságai alapján hoz hosszabb távra piaci döntést, és az érintettek az említett nyolc-tíz hatás alapján transzformációs erőt képviselnek.

„Jelenleg az látható, a politikai véleménykülönbségek miatt nem érkeznek uniós források, ami alapvetően felülírja a gazdasági racionalitásokat. A nemzetközi fejlesztéspolitika alapvetései közé tartozik, hogy sokszor a donorország politikai döntést hoz, amikor segítséget és támogatás nyújt a recipiensnek” – mondta.

Nagyjából ennek a megvalósulását láthatjuk, ami mindkét oldalon káros. Az uniós források esetében az adófizetők befizetéseit csoportosítják át, de nagy a bizonytalanság. Pásztor Szabolcs rávilágított, a források gyakran címkézettek, a donorország orientálja annak felhasználóját a felhasználás alatt, így nem biztos, hogy azokon a területeken hasznosul a forrás, ahol az a legnagyobb termelékenységnövekedést váltaná ki. Ezzel szemben az FDI piaci alapokon működik.

Nem kell dönteni, az uniós pénzek járnak

Alapvetően nehéz összehasonlítani az uniós forrásokat például az Ázsiából érkező tőkebefektetésekkel, az egyik adminisztratív újraelosztás eredménye, a másik piaci alapokon zajlik. Az viszont mindenhol megfigyelhető, hogy a kívülről bevitt források és fejlesztési pénzek esetén nagyobb lehet a korrupció mindkét oldalon (a feladónál és a küldőnél is), mint például a tisztán piaci alapokon nyugvó tőkebefektetéseknél – ezzel az Index által megkérdezett összes szakértő egyetértett.

A munkahelyteremtést, a foglalkoztatottságot, az újraelosztásra felhasználható adóbevételeket lehet kiemelni, ha az FDI-ról esik szó. Valóban célzottabb lehet az uniós pénz néhány, piac által nem preferált területen, de erre például a liberális gazdaságpolitika azt mondja, hogy ez csak torzulást okoz, és semmi keresnivalója nincs az uniós állampolgárok adóbefizetéseinek mások pénztárcájában. 

Pásztor Szabolcs emlékeztetett, a fejlesztési források esetében kialakulhat egyfajta sajátos mentalitás, amely leginkább abban érhető tetten, hogy a támogatott olyan helyzetet teremt, hogy további támogatást kapjon. Így nem feltétlenül elemi érdek a tényleges szociális értelemben vett felzárkózás, sokkal inkább a korábbi állapot fenntartása lehet motiváló. A gyakorlat összességében azt mutatja, a fejlesztési források körül mindig számos kérdőjel van.

Az uniós fejlesztési pénzek leginkább úgy definiálhatóak, hogy a már fejlett országokban élő adófizetőktől csoportosítanak át jövedelmet a kevésbé fejlett országok tehetősebb rétegeinek. Az FDI piaci alapú, verseny alapján dől el, és mindenképpen szervesebb hatást gyakorol a fogadó országra.

„Ha a korrupciómentesség szerint kellene választani, akkor mindenképpen az FDI-ra esne a választás. Ennek komoly szakirodalma van, és számos országban megfigyelték már a világgazdaságban” – tette hozzá Pásztor Szabolcs. Mindent egybevetve és kiegészítve elmondható:

Pásztor Szabolcs szerint ezért lenne fontos a szélsőségek elkerülése és egyfajta egyensúly megtalálása. Ehhez az ország tőkevonzó képességének növelése mindenképpen közelebb vinne.

Ez már régi játszma

A kormány 2012 áprilisában, a Széll Kálmán terv 2.0 keretében fogadta el az új külgazdasági stratégiát, amelynek egyik kiemelt célkitűzése az exportunk földrajzi diverzifikációja – foglalta össze Bernek Ágnes a Külügyi Szemle tizenhetedik évfolyam 2. számában, még 2018-ban.

A szerző akkor úgy összegzett, ennek az úgynevezett „keleti nyitás” stratégiának az a fő feladata, hogy a kivitel minél nagyobb mértékben bővüljön a feltörekvő, gyors növekedési ütemet elérő ázsiai országok irányába. A kormány akkori stratégiája külön felhívja a figyelmet a kínai és az orosz reláció jelentőségére.

Szerepel benne, hogy tovább kell fejleszteni a nyugat-európai országokhoz és az uniós tagállamokhoz fűződő hagyományos gazdasági-kereskedelmi kapcsolatokat. A keleti nyitás 2015-től az úgynevezett „déli nyitás” külgazdasági stratégiával egészült ki, amely főleg az afrikai és a latin-amerikai gazdasági kapcsolatokra fókuszált. A tanulmány leszögezi, ez a stratégia felfogható a hagyományos geopolitikai gondolkodásmód 21. századi adaptációjaként.

A szerző már 2018-ban felhívta a figyelmet: tény, hogy az Egyesült Államok a világpolitikai és világgazdasági hegemón szerepén alapuló egypólusú világ után formálódik egy többpólusú. És erre ezzel a tervvel reagált az Orbán-kormány.

Bernek Ágnes leszögezte, hogy a 21. század világgazdaságának súlypontja az atlanti erőtérről kezd áttevődni a csendes-óceánira. „Így az Európai Unió reformja jövője kulcskérdés a tekintetben is, hogy milyen lesz Európa jövendő szerepköre.”

Érdekesség, a tanulmány úgy zárul, a hosszú távú és sikeres jövő szempontjából mindenképpen arra kell törekednünk, hogy az évszázad többpólusú világának stratégiai földrajzi helyévé – geopolitikai szóval élve: „hídállamává” – váljunk. Nagy Márton gazdaságfejlesztési miniszter pedig a minap azt mondta: „a magyar gazdaság továbbra is híd marad”. Így tehát kijelenthető: az Orbán-kormány stratégiája nem változott, ám Brüsszel még mindig nem találja a helyét.

(Borítókép: Orbán Viktor 2023. május 23-án. Fotó: Christopher Pike / Bloomberg / Getty Images)