Átható lábszag, gyanús zajok, közös papucsok – tudósítónk Japánban kipróbálta a hírhedt kapszulahotelt, és egyszer elég volt neki. Az országban mégis virágzik a világhírű építész tervezte hoteltípus, a társadalom peremére szorultak is használják.
Tokió őrült jó hely, csak nehéz kijutni oda; a magyar keresethez képest elég drága már a repülőjegy is, a szállást pedig aranyárban mérik ott, ahol amúgy is jut ember minden négyzetméterre. A helyi olcsó szállást a kapszulahotelek jelentik – nekem régi tervem volt kipróbálni egyet, és most végre sikerült, mert az Ericsson által állt mostani zsíroskenyértúrámra munkautamra rádobtam még pár napot. Azon túl, hogy a Hilton után elég nagy váltás volt az élmény, kevés japánabb dolgot tudok elképzelni a lakókapszulánál.
A kapszulahotelek története Kurokava Kiso japán metabolista építésszel kezdődik. A metabolizmus a hatvanas évek legelején indult mozgalom az építészetben, követői szerint az épületek nem merev szerkezetek, hanem folyamatosan átalakíthatók, alkalmazkodhatnak a változó világhoz. A mozgalom, amelynek nevét a metaforaként használt anyagcsere adta, Japánban szökkent szárba, új épület- és várostervezési elveket hozott, és olyan furcsa épületeket, mint Kurokava leghíresebb alkotása, a tokiói Ginza negyedben 1972-ben épült Nakagin Kapszulatorony. A 13 emeletes épületet kis lakóblokkok, kapszulák alkotják, Kurokava eredeti elképzelése szerint könnyedén lehetett volna a házat újabb kapszulákkal bővíteni vagy levenni róla régieket. Erre nem került sor, és mára a Kapszulatorony állapota leromlott, azbesztet is találtak benne. 2007-ben lebontásra ítélték, ami ellen több építészszervezet is tiltakozott. Egyelőre még áll, de 140 kapszulájának nagy része ma lakatlan vagy raktárként használják.
Nem kellett sokáig várni, hogy a kapszulákból összerakott élettér gondolata a lakóházaktól eljusson a vendéglátásig: 1979-ben már megnyílt Oszakában az első kapszulahotel, amit szintén Kurokava tervezett. A Kapszulatoronyhoz hasonló elvek mentén épült: gazdaságos, könnyen átalakítható lakóhely, alapvető szükségletekkel. A tornyot sokat dolgozó, magányos irodai alkalmazottaknak szánta Kurokava, a kapszulahoteleket kispénzű turistáknak, akik épp csak álomra akarták hajtani a fejüket valahol. Ma a kapszulahotelek már nem csak ezt a célt szolgálják, mint látni fogjuk.
Az Ericsson a város egyik legforgalmasabb negyedében, Sindzsukuban szállásolt el, ezért itt kerestem kapszulahotelt. Nem volt nehéz, mert amúgy is itt tömörülnek, a leghíresebb, a Shinjuku 510 is itt található. Első ötletem ez volt, de a Tripadvisor értékeléseit olvasva lebeszéltem magam róla: azon túl, hogy többen is koszosnak írták le, a hotelben dél a kijelentkezési határidő, ami azt jelenti, hogy elég népszerű az éjszakába nyúlóan bulizók körében. Vagyis hangos és zűrös: nem ritka, hogy tokiói férfiak, akik részegen szégyellnek a családjuk szeme elé kerülni, kihúznak egy éjszakát a Shinjuku 510-ben. Így végül a Kuyakushomae hotel lett a befutó, amit ugyan délelőtt tízig el kell hagyni, de a Tripadvisor szerint tiszta. Igaz, Sindzsuku Kabukicso nevű részében van, ami a piros lámpás negyed, de ez csak akkor állt össze nekem, amikor egymás után három úr szólított le egyre meredekebb szövegekkel, hogy esti szórakozást ajánljon („barátom, ha nem jönnek be a japán csajok, vannak orosz lányaim is”).
A hotelben az első sokk rögtön a recepciónál ért: le kellett venni a cipőt, bezárni egy postafiókhoz hasonló szekrénykébe, és a kulccsal a recepcióhoz járulni. Ott a kulcsért cserébe lehetett bejelentkezni és megkapni a saját ruhásszekrényünk kulcsát. Gondolom, elzárt cipőkkel könnyebb megőrizni a tisztaságot, illetve nehezebb fizetés nélkül lelépni (illetve csak akkor érdemes, ha a cipőnk kevesebbe került, mint a szoba). A második sokk a szag volt: a cipőcserére használt előtérben a padlószőnyeg olyan átható lábszagot árasztott, hogy az a genfi egyezménybe ütközik.
A ruhásszekrénybe legfeljebb csak kézipoggyász fér, abból sem túl nagy, ezért a nagyobbik bőröndömet le kellett adnom a recepción (és ha később kellett valami belőle, lerohangálni a recepcióra). A szekrényben a hotel egyenpizsamája várt (kicsi), valamint egy arctörlő (tiszta) és egy törölköző (kicsi, de tiszta). Piperecuccokkal és a prevenció jegyében egy gombaölő krémmel felszerelkezve betámadtam a közös helyiségeket.
Ott szintén közös papucsok vártak rám (szia, krém, jó ötlet voltál), tükrök előtt egy sor öltözködő/szépítkező szék, és a giccses szobrokkal túlcsicsázott fürdő. A fürdő nagyjából a wellness és a tornaöltöző keveréke, amennyiben van benne jacuzzi és szauna, de ezek nem feledtetik a tényt, hogy túl sok meztelen férfi szorong egy túl kicsi helyiségben, és próbálja tisztára mosni magát. Ez zuhanysámlikon történik: egy alacsony, lyukas műanyag sámliszerűséget kell elképzelni, amire az ember ráül, a szemközti falról leemel egy zuhanyrózsát, és szép kényelmesen mindenhol megmossa magát. Kivéve azt a részét, amin ül, pedig azt sem ártana, mert a sámlik is közösek. Így végül mindenki állva fejezi be a tusolást, aztán ha akar, mehet a jacuzziba (előírás, hogy csak egy kiadós zuhany után lehet). Én nem mentem, egyrészt a szombat esti tömeg miatt, másrészt nagyon kíváncsi voltam már a híres-hírhedt kapszulára. Így fellifteztem a „szobámhoz” (három emeleten csak férfiak laknak, egy emeleten csak nők).
Az emeletenként több mint száz kapszula két sorban sorakozik a falak mentén, akár egy veszélyes kísérlet alanyait elzáró cellák (bár a neten volt, akit a kapszula óriási mikróra, mást üvegszálas anyaméhre emlékeztetett). A szoba első blikkre meglepően tágas volt, aztán gyakorlatban kiderült, hogy nem annyira az. Amikor az elvileg két méter hosszú helyiségben a fejem a falhoz nyomtam és kinyújtóztattam a lábam, a sarkam éppen a kapszula másik végéig ért (185 centi vagyok). Még szerencse, hogy az ember nem kinyújtózva alszik, viszont én alvás közben szeretem teljes hosszában végiglógatni a karom magam mellett – ez a mutatvány itt nem sikerült. Egy jól megtermett ember felülni sem tud rendesen, hanyatt fekvésben kezem előrenyújtva már a plafont érintettem. Minél több időt töltöttem a kapszulában, annál inkább tűnt koporsónak.
De legalább jól felszerelt koporsónak: a Kuyakushomae szobáiban van tűzoltóegység és segélyhívó baj esetére, ébresztőfunkciós óra, tükör, wifi (elég gyenge, és folyton szakad), konnektor, fényerő-szabályozó, tévé, az elektronikát rejtő kiugrás pedig egy kis polcot képez (és ez még nem a csúcs, más kapszulahotelekben gyakran videojáték is jár a szobához). A szűkös teret leszámítva a kapszulám csupán két dologban mutatott komoly hiányosságot, sajnos mindkettő alapszolgáltatás egy hotelszoba esetében: a matrac és az ajtó.
A matrac ugyanis nagyon vékony volt, fekvés közben éreztem, ahogy a bordáim a kemény üvegszálas padlónak nyomódnak. (Mondom ezt úgy, hogy én egyébként a kemény ágyakat szeretem, évekig egy földre terített takarón aludtam, és van némi zsírréteg a bordáim előtt.) Az ajtó pedig... nem létezett, egy lehúzható, vékonyka faliszőnyeg helyettesítette. Ebből következően privátszféra nuku, és nem feltétlenül érzi magát az ember biztonságban, ha odakint settenkedő, motozó neszeket hall – pedig valószínűleg nem rablógyilkosok lendülnek éppen akcióba, csak a többi vendég próbál csendben mászkálni. Aztán van olyan állat is, aki nem törődik azzal, hogy csendes legyen: amikor úgy éjjel fél kettő felé végre elaludtam, megjött a szembeszomszédom, és akkorákat krákogott, hogy Kiotóig elhallatszott, aztán horkolni kezdett. Reggel jött el a bosszúm, amikor 6:30-kor megszólalt az ébresztőm, és nem csak engem vert fel.
A kapszula ára 4200 jen, azaz nagyjából 9200 forint volt egy éjszakára. Ez a nyújtott szolgáltatásért persze elég sok tűnik, de Tokióban egy kicsike, saját fürdőszobás hotelszobát 8-10 ezer jen alatt nem nagyon kapni. A 4200 jen viszont így sem kevés, mert a kapszulahotelekben általában 2-4 ezer között mozog egy éjszaka ára, így a Kuyakushomae kategóriája csúcsát ostromolja (a Shinjuku 510-ben már 2700 jen körül lehet szobát kapni). Talán a szaunát kell megfizetni, talán azt, hogy, a vigalmi negyed közepén van, de ennyi pénzért egy kurva ajtót tehettek volna a szobára. Összességében annyi kényelmetlenséggel járt a kaland, hogy még egy éjszakát nem vállalnék be, inkább jöjjön a drágább hotel.
Nem csoda, hogy a kapszulahotelek Japánon kívül kevés országban népszerűek. Van ugyan egy-kettő Kínában, mutatóban egy Varsóban, és nemrég nyílt egy Szingapúrban is, de nem igazán terjedt el a koncepció (hasonló trend a kicsi, kompakt hotelkabinoké, de ezek a kapszulákhoz képest elnöki lakosztályok). Japánban viszont sikeresek a kapszulák, annyira, hogy a gazdasági válságban is furcsa szerep jutott nekik. A New York Times 2010 elején publikált cikkében a Shinjuku 510 állandó japán lakóiról írt, akik munkanélküliség vagy alulfoglalkoztatottság miatt kapszulába költöztek. Egész hónapra lefoglalva egy-egy kapszulát, jobban kijöttek, mintha lakbére költöttek volna. A hotel 30 százalékát ilyen, társadalom peremére szorult lakók töltötték meg.