A devizahitelezés felelőseit kereső vitában egy igen fontos aspektus rendre figyelmen kívül marad: az Európai Unió egységes piacán egyátalán nem olyan könnyű a devizahitelezést – vagy bármi mást - korlátozni. Hogy ez mennyire így van, azt jól mutatja, hogy tavaly brüsszeli nyomásra az Orbán-kormány formailag vissza is vonta – és egy valamelyest puhább szabállyal helyettesítette - a 2010 augusztusában bevezetett totális tilalmat a deviza-jelzáloghitelezésben. Mindez persze nem menti a hazai szereplőket a felelősség alól, hogy a korlátozást érdemben meg se próbálták, de ha lett is volna ilyen kísérlet, az a válság előtti intézményi környezetben viszonylag nagy eséllyel bukhatott volna el.

Ennek az írásnak határozottan nem az a célja, hogy a devizahitelezés miatti felelősséget az Európai Unióra kenje. Ez az egész problémakör azonban jól érzékelteti, hogy a Közös Piachoz való csatlakozás milyen jelentősen megváltoztatta a hazai szabályozók mozgásterét. De ettől még a hazai döntéshozók felelőssége marad, hogy az adott mozgástérben kihasználják-e a rendelkezésükre álló lehetőségeket vagy esetleg megpróbálják bővíteni ezt a mozgásteret. Azt is hangsúlyozni kell, hogy a Közös Piac szabályai is – reakcióként az egyes tagországokban bekövetkező problémákra – változnak idővel: ma például a devizahitelezéshez is jóval szigorúbban viszonyulnak maguk az európai intézmények is, mint tették még a válság előtt.

A devizahitelezés korlátozására szolgáló eszközökkel a Közös Piacon két probléma van: könnyű őket kijátszani vagy ellentétesek az európai joggal. Nézzük ezeket sorjában.

A puha szabályok kijátszhatók...

Ami a kijátszhatóságot illeti: a gyakorlatban a hazai szabályozóknak alapvetően csak az olyan hitelviszonyokra lehet ráhatásuk, amelyekben mind az adós, mind a hitelező szintén hazaiak. Ha az adós átmegy a szomszéd országba és egy ottani banktól kér hitelt, és az hajlandó is adni neki, akkor ez ellen a magyar felügyeletek szinte semmit nem tehetnek. Az ilyen határon átnyúló devizahitelek – leginkább „osztrák hitel” név alatt futtatva - a válság előtt Magyarországon is előfordultak, annak ellenére is, hogy a magyar bankoktól sem volt nehéz devizahitelhez jutni. (Ebben a személyek és szolgáltatások szabad mozgásán kívül nyilván az is közrejátszott, hogy az EU-n belül a szerződések kikényszerítése külföldiek számára is könnyebbé vált). Az ilyen típusú hitelezést legfeljebb a külföldi – jelen esetben az osztrák - hatóságoknak lett volna lehetőségük korlátozni, míg a magyar szabályozó egy esetleges tiltással azt kockáztatta volna, hogy a hazai hitelezés nagyobb része válik határon átnyúlóvá és ezáltal olyan szürkezónába kerül, amikről idehaza még statisztikai információ sem áll rendelkezésre.

A devizahitelezés nemzeti hatáskörben kidolgozott szabályainak megkerülésére a gyakorlat is több példát szolgáltatott. Így például a román jegybank már viszonylag korán, 2006-ban büntető mértékű tartalékráta kivetésével próbálta meg drágítani a bankok számára a devizahitelezést (a hozzáértők kedvéért: pontosabban azok finanszírozását, de ez a végeredmény szempontjából mindegy). Ezt egyes bankcsoportok azonban könnyűszerrel kijátszották: a román leánybank mérlegéből az anyabank egyszerűen saját mérlegre vette a Romániában kihelyezett hiteleket, ezzel pedig a hitelnyújtó lényegében a nem-román anyabank lett, amire nem vonatkoztak a román jogszabályok. Bármely, a devizahitel nyújtását a hitelnyújtó banknál korlátozó vagy drágító megoldás – a tartalékráta mellett ideértve a tőkekövetelmény-emelést vagy a adminisztratív tiltást - ezen a módon kikerülhető volt, ha azokat nem az anyabanki felügyeletekkel összehangoltan hozták (amire viszont egyetlen példa sem volt).

...az erősek az uniós jogba ütköznek?

A magyar kormány azonban úgy tűnt, megtalálta erre a problémára a megoldást: 2010 augusztusában ugyanis nem magát a devizahitelezést, hanem az ingatlan-zálogjog bejegyzését tiltotta be devizahitel-szerződések esetében. Ezt elvileg nem lehetett kijátszani határon átnyúló ügyletekkel sem, hiszen ebben az esetben a hitelező elesett volna a zálogjog jelentette biztosítéktól (persze ez a tiltás a nem-lakásfedezetű devizahitelekre nem vonatkozott, sőt az ingatlanhitelekre is megkerülhető lett volna egy lízingszerződéssel). Csakhogy ez a tiltás meg a Európai Bizottság szerint az uniós jogba ütközött, így – a háttérben kifejtett brüsszeli nyomásra - a kormányzat tavaly nyáron kénytelen is volt visszavonni és egy puhábbal helyettesíteni (eszerint azok újra felvehettek devizaalapú jelzáloghitelt, akiknek a jövedelme devizában keletkezik és a minimálbér 15-szörösét meghaladja).

Az Európai Bizottság problémája a devizahitelezés tiltásával az volt, hogy az a brüsszeli álláspont szerint korlátozta a tőke szabad áramlását, tehát uniós jogot sért. Ennek a kifogásnak a jogi precedens-alapja egy, az Európai Bíróság által 1999-ben meghozott ítélet volt, amiben egy hasonló tartalmú osztrák törvényt marasztaltak el. A mögöttes logika nagyjából a következő: ha egy hitelkövetelésre nem lehet zálogjogot devizában bejegyezni, akkor ez csökkenti a zálogjog hatékonyságát és vonzerejét, ami végső soron el is tántoríthatja a feleket a devizahitel-ügylet megkötésétől. Ez pedig akadályozza a tőke szabad áramlását.

Persze ennek az ítéletnek a relevanciája a magyar esetre több szempontból is bizonytalan. Egyrészt az érvelése közgazdaságilag sem kikezdhetetlen, mivel a hitelnyújtás és a devizapozíció felvétele pénzügyileg szétválaszthatók egymástól (a devizahitel szintetikusan előállítható egy forinthitel+devizaswap kombinációval – még ha ennek lehetnek is költségei és nehézségei). De a nagyobb probléma, hogy nem tér ki a devizahitelezés tömeges elterjedésének társadalmi kockázataira és költségeire. Ez persze érthető is az ítélet megszületésének a körülményeiből. Maga az ügy ugyanis úgy pattant ki, hogy egy osztrák és egy német úriember 1995-ben kötött egymással egy hitelszerződést, és az ebből keletkezett zálogjogot mindenképpen német márkában szeretették volna bejegyeztetni egy ausztriai ingatlanra. Ezt viszont egy ősrégi osztrák törvény nem engedte, és mivel az érintettek vélhetően szerettek pereskedni, az eset egészen az Európai Bíróságig került. Vagyis a bíróság alapvetően egy kuriózumszámba menő jogi esetben hozott elvi döntést, nagyjából 5-6 évvel a devizahitelezés – az EU-ban addig soha nem látott mértékű – kelet-európai elterjedése előtt. Egyébként azt az ítélet szövege is elismeri, hogy a tőke szabad mozgása nem mindenek felett álló jog, így a köz megfelelő érdekére hivatkozva korlátozható. A magyar kormányzat tavaly azonban úgy tűnik, inkább engedett és egy alapvetően formai módosítással – abszolút tiltás helyett szigorú, szinte mindenkit kizáró feltételek – próbálta elejét venni a vita folytatásának.

Mostanra azért jobbak az esélyek

Látható tehát, hogy egy, a devizahitelezés generális tiltását előíró jogszabály még 2010-ben is ellenállásra talált Brüsszelben, pedig ekkoriban azért már elég jól látszódtak a devizahitelezés kockázatai. (Legalább is Magyarországon, hiszen egyetlen más EU-tagállam sincsen, ahol ennyire komoly problémát okozna a devizahitelezés – ennek sok oka van: árfolyamrendszer, kamatozás, maga a hitelek denominációja, stb.). De maga a devizahitelezés időközbeni visszaesése sem feltétlenül az új restriktív szabályok kijátszhatatlanságának köszönhető, hanem annak is, hogy maguknak a bankoknak is jóidőre elment ettől a kedvük Magyarországon.

A mostani helyzetben azonban már sokkal jobbak az esélyei a magyar szabályozóknak, hogy képesek legyenek elejét venni egy esetleges jövőbeli (deviza)-hitelboomnak. Ennek kulcsa, hogy a felügyeleti szervek közötti kommunikáció sokat javult a válság hatására: új intézmények és fórumok jöttek létre. Ezek közül a legfontosabb a tavaly felállt Európai Rendszerkockázati Tanács (ESRB), amely épp a devizahitelezés kockázatainak szentelte első ajánlásait. Ezek egyik meghatározó eleme az is, hogy a nemzeti szinten meghozott szabályoknak a Közös Piacon való kijátszhatóságát megnehezítse. Így a nemzeti felügyeleti szervek hatékonyabban tudnak a jövőben fellépni az újonnan felépülő kockázatok ellen.