Az idén elkezdődik az „ingyenpénz”, a bankópréssel finanszírozott kormányzati költekezés korszaka. De ez még elméletben is egyedül a Jupiterek számára járható út. A kicsi, kevésbé fejlett országok csak öngyilkosságra használhatnák ezt a fegyvert, Magyarországot valószínűleg mégis meg fogja kísérteni az ingyen pénz gondolata. De bármennyire szeretnénk, nem vagyunk Jupiterek. Ellen kell állni a kísértésnek.

A fejlett világ immáron ötödik éve képtelen kilábalni az átfogó gazdasági válságból. Szinte valamennyi fejlett ország az adósságteher és a munkanélküliség problémáival küszködik. Nem véletlen, hogy az elmúlt években, Barack Obamát kivéve, egyetlen állam- és kormányfőjüket sem választották újra és mindenütt jelentősen megerősödtek az elitellenes politikai mozgalmak. Az igazán rossz hír azonban nem ez.

A rossz hír az, hogy mindeközben bevetették a teljes konvencionális gazdaságpolitikai arzenált, ami elbukott. Sőt számos országban kipróbáltak már több, korábban elképzelhetetlennek tartott, hívjuk így, unortodox megoldást is. Volt köztük biztató és volt sok borzasztó. De a legsikeresebb is legfeljebb időnyerésre volt elég.

Ha nem sikerül kitalálni valamit, akkor legjobb esetben is több évtizedes paralízissel kell számolnunk – munkanélküliséggel, kilátástalansággal és egyre hangosabban ketyegő nyugdíjbombával. Aki kíváncsi erre a jövőre, az pillantson Japánra. Ők húsz éve görgetik maguk előtt mindazt, amitől a fejlett világ többi része még „csak” öt éve szenved.

Japán, a világ harmadik legnagyobb és egyik legfejlettebb gazdasága ugyanis két évtizede képtelen növekedni. Hiába a sok egykor kiváló vállalat és az óriási megtakarított vagyon, nem jutnak egyről a kettőre. Közben pedig az ország gyorsan öregszik, és egyre kézzelfoghatóbban érződik a japán jóléti állam fenntarthatatlansága. A választók pedig ott is nagyon elégedetlenek: az elmúlt öt évben hat miniszterelnök bukott meg, de ami még ijesztőbb, a japán politika korábban megbízhatóan homályos világát mindenféle korrupciós vizsgálatok sokasága tartja felfordulásban. Egy ilyen helyzetben a társadalom még a rendkívül nyugodt szigetországban is „vért” akar látni.

Nincs az a politikai elit, amelyik ilyen jövőt szeretne.

A jegybanki függetlenség vége

Ezért aztán nem meglepő, hogy a gazdasági nagyhatalmak egyre nyitottabbak arra, hogy utolsó szalmaszálként a Nagy Tabu megszegésébe kapaszkodjanak. A Nagy Tabu nem más, mint a jegybanki függetlenség: a szabály, ami garantálja, hogy a kormányok nem tehetik rá a kezüket a pénzcsapra.

Erre a tabura a világban honos ún. „fiat money” pénzrendszer miatt van szükség. Eszerint az egységnyi pénz nem azért éri az értékét, mert valami kézzelfogható értékű dolog áll mögötte (például arany), hanem pusztán azért, mert elhisszük az államnak, hogy tényleg annyit ér. Ennek alapja persze az a még alapvetőbb hit, hogy az állam a pénz mennyiségét valamifajta egyensúlyban tartja mindazokkal az eszközökkel és szolgáltatásokkal, amelyek az adott devizában elérhetőek. Ha azonban az állam józanságával kapcsolatos bizalom megrendül, akkor nincs semmi, ami megtámasztaná a pénz értékét. Ezért volt és van szükség a független jegybankra, ami ellen tud állni a kormányzatok egyébként rendszerint korlátlan pénzigényének.

Az elmúlt hónapokban viszont egyre nagyobb teret kezdett el nyerni az a meggyőződés, hogy a helyzet annyira rossz, hogy csak a pénznyomtatással finanszírozott állami beruházások és állami juttatások jelenthetnek kiutat. Ez az úgynevezett „helikopterpénz”, amikor az állam az égből szórja a pénzt az embereknek és a vállalatoknak. Ebben az esetben nem egyszerűen új pénz nyomtatásáról van szó, mint például amikor a Fed és az EKB saját hatáskörében bankmentés céljából beindította a bankóprést, hanem a jegybanki függetlenség megszüntetéséről, a fiskális és a monetáris politika közti folyamatos kooperációról.

Arról, hogy a kormány megszerzi a kontrollt a pénzcsap felett.

A fiskális-monetáris kooperáció

Őrült beszéd, őrült beszéd, de van benne rendszer.

Őrült, mert ennek rossz vége szokott lenni. A gazdaságtörténet tele van hiperinflációba, bankpánikba vagy éppen forradalomba torkolló állami pénznyomtatási lázzal. Van példa az ellenkezőjére is (USA, 1933-1937), de eddig ez volt a kivétel.

Botorság volna azonban tagadni, hogy a módszer elméletileg működhet – a nagy, fejlett gazdaságokban. A jelenleg a háztartások és a vállalatok nagyfokú eladósodottságuk miatt egyszerűen nem hajlandóak pénzt költeni vagy kölcsönvenni, még akkor sem, ha annak extrém alacsony kamata van, azaz a pénz nagyon olcsó. Fogyasztás és beruházás nélkül azonban nemcsak hogy nincs kilábalás, hanem könnyen egy önmagát erősítő negatív spirálba kerülhet a gazdaság – mint ahogyan az a harmincas évek elején történt.

A pénznyomtatás mögötti legfontosabb meglátás, hogy a fenti veszélyt csak akkor lehet elkerülni, ha az állam kezd el költeni. Ha ennek finanszírozásához az egyébként is rossz helyzetben lévő gazdasági szereplőktől veszi el a pénzt, akkor súlyosbítja a rövid távú növekedési problémákat és előbb-utóbb politikailag fenntarthatatlan helyzetbe kerül – mindkét jelenségre kiváló példát szolgáltat az egyelőre sehova nem vezető európai válságkezelés.

Így jutunk el a „pénznyomtatással”, pontosabban a jegybank felé történő eladósodással finanszírozott növekedéshez. Az ezzel finanszírozott állami beruházások előmozdíthatják a vállalati beruházásokat, miközben a lakosság felé történő jövedelem-juttatások pénzköltésre ösztökélik a háztartásokat. Ebbe az irányba hat az is, hogy a pénznyomtatás ténye az inflációs veszélyen (erről később) keresztül csökkenti a megtakarítások vonzerejét.

A jegybank által finanszírozott államadósság gyakorlatilag ingyen van, hisz az azon beszedett kamatot a jegybank profitként (ez az ún. seigniorage profit) visszafizeti az államkincstárba. Ha pedig beindult a gazdasági növekedés, akkor vissza lehet lépni a pénznyomtatás további alkalmazásától: a gazdaság esélyt kap a normális működésre és az adóssághegyek hosszú távú leépítésére.

A helikopterpénz persze még az elméletben sem csodaszer: nyilvánvalóan nem oldja meg a jóléti állam megannyi problémáját, sőt az ingyen pénz még csökkenti is a változtatási eltökéltséget. Ráadásul félő, hogy a politikai elit nem lesz képes időben abbahagyni a pénznyomtatást: ebben az esetben az infláció sokkal nagyobb pusztítást végezhet, mint a jelenlegi válság.

A fiskális-monetáris kooperáció legjobb esetben is csak egy válságkezelési eszköz, amelyik beindítja a motorokat, de semmi esetre sem javítja meg azok strukturális hibáit.

De még az ígéret is sokkal vonzóbb politikailag, mint az alternatívák. Míg ugyanis az utóbbiak elnyújtott spórolást írnának elő, a pénznyomtatás azt sugallja, hogy igenis van egy relatíve könnyű út. Függetlenül tehát az esetleges kockázatoktól, a fiskális-monetáris kooperáció nagy valószínűséggel túl vonzónak fog tűnni ahhoz, hogy kipróbálatlanul maradjon.

Azt pedig senki nem tudja, hogy végül sikeres lesz-e.

Amit szabad a Jupiternek...

Annyi viszont már most egyértelmű, hogy a sikerre csak a nagy, fejlett gazdaságok esetében van esély.

A nagyok egyik legfontosabb jellemzője, hogy gazdaságuk szereplői elsősorban saját devizájukban adósodnak el. Ezért aztán a devizaárfolyamok ingadozása, például a hazai deviza leértékelődése, nem befolyásolja lényegesen az adósságszolgálatukat. Ha tehát beindul a pénznyomda, nem kell attól félniük, hogy a devizájuk valószínűsíthető leértékelődése megroggyantja az adósokat és ezen keresztül a bankrendszert is.

Az ilyen országok másik fontos jellemzője, hogy van egy stabilan magas külföldi kereslet az adott deviza iránt. Részben azért, mert jelentős kereskedelmi partnernek számítanak. Részben pedig azért, mert fontos nemzetközi érték-megőrző funkcióval is bírnak, azaz számos befektető (magánszemély és intézmény) gondolja azt, hogy megéri pénzügyi eszközeit az adott valutában tárolni. A magyar ember például hagyományosan német márkába/euróba vagy svájci frankba próbálja tenni a pénzét, ha biztonságot keres. Amíg az adott ország reálgazdasága kellően nagy és erős, a devizája iránti külföldi kereslet akkor is számottevő lesz, ha az utóbbi egyébként úgymond gyenge (viszonylag alacsony az értéke).

A fentiek miatt aztán úgy nyomtathatnak pénzt, hogy az nem vezet a befektetők meneküléséhez, drámai leértékelődéshez vagy azonnali hiperinflációhoz. Egy ideig legalábbis, azután pedig minden a politikai elit józanságán múlik.

Úgy tűnik, hogy a nagy országok egy része 2013-ban ki fogja próbálni a helikopterpénzt.

Először Japán. A karácsony előtti héten megválasztott Abe Shinzo miniszterelnök kampánya központi témájává tette a fiskális-monetáris kooperáció kérdését, és kijelentette, hogy végső esetben a jegybanktörvény megváltoztatásától sem riad vissza, hogy kierőszakolja azt. 2013-ban az Egyesült Királyságban és az Egyesült Államokban is megérhet a helyzet arra, hogy formálisan is felkarolják, de legalábbis politikailag előkészítsék a helikopterpénz valamilyen formáját.

Az eurózóna esetében mindez nem lehetséges, ott ugyanis elválik egymástól a monetáris és a fiskális (költségvetési) politika szintje. Előbbiért az Európai Központi Bank, utóbbiért a tagállamok kormányai felelősek. Amíg nem jön létre egy, a jelenleginél lényegesen föderálisabb eurózóna, addig a közösség gazdasága valószínűleg Japán elmúlt húsz éves sorsát lesz kénytelen járni – ha egyben marad egyáltalán.

... azt nem szabad a kisökörnek

A kicsi és kevésbé fejlett országokban azonban még elméletben sem működik a trükk.

Ott, ahol az állampolgárok kormányzati józanságba és kompetenciába vetett hite könnyen aláásható, a helyiek is gyorsan pánikba eshetnek, amikor a pénz elkezd hullani az égből. Ők ugyanis feltételezik, hogy a kormányzat felelőtlen és nem tudja, mit csinál, ezért aztán gyorsan szabadulnak a helyi devizától. Ez eredményezhet tőkemeneküléstől tartósan magas infláción át bankpánikig sok mindent.

Az esetek többségében azonban rövid távon nem ez, hanem a külföld: a devizaárfolyam és a külföldi devizában lévő adósság jelenti a problémát. Ezeknek az országoknak állandó, relatíve magas deviza igénye van, miközben nincs jelentős külföldi kereslet a saját devizájukra. Ezért ha ők nyomtatnak, akkor az árfolyamuk gyorsan gyengülni kezd. Ez rálőcsöl az inflációra, ami a helikopterpénz-politika folyatatása esetén tartósan tönkreteheti növekedési esélyeket – azaz pont azt a célt ássa alá, ami miatt elindították ezt az egyébként rettentő veszélyes kalandot.

Még ennél is rosszabb a helyzet, ha az ország jelentős mennyiségű devizaadósággal rendelkezik. Ilyenkor ugyanis már egy közepes leértékelődés is az adósság gyors GDP-arányos emelkedését, illetve a közvetlen kamatterhek megugrását eredményezi. Ezek a folyamatok pedig akár hónapokon belül is államcsődhöz vagy bankpánikhoz vezethetnek.

Magyarul a kis országok, különösen a devizában eladósodottak, ezt a gazdasági fegyvert csak öngyilkosságra használhatják.

Magyarország: a kísértés éve

Magyarország esetében különösen nagy a kísértés, hogy megpróbálkozzon a fiskális-monetáris koordinációval.

Egyrészt az ország növekedési teljesítménye mind abszolút értékben, mind a régió többi országához viszonyítva lehangoló. A probléma különösen akut lehet a magyar kormány számára, mert az idei évben már a 2014-es választásokra kell gondolniuk.

Másrészt a jelenlegi jegybank elnök mandátuma hamarosan lejár és utódját a kormány választja ki. Ez pedig márciussal kezdődően minden bizonnyal meg fogja alapozni az összhangot a kormány és a jegybank közt.

Ahogyan a nyugati gazdasági közgondolkodás elmozdulása a helikopterpénz irányába egyre nyilvánvalóbb lesz, úgy nő majd a kísértés, hogy hazánk is megpróbáljon nagy és fejlett országként viselkedni és fiskális-monetáris kooperációt megvalósítani. Magyarul, hogy a kormány megpróbálja a jegybank eszközeit felhasználni a gazdaság élénkítésére.

Mivel azonban nálunk az állam, a vállalatok és a háztartások is jelentős részben devizában vannak eladósodva (állam 39%, vállalatok 53%, háztartások 55%), ezért egy ilyen lépés harakirit jelentene a magyar gazdaság számára. Abban a pillanatban ugyanis, amikor devizahitelezőink ráébrednek arra, hogy mi is történik (és ezt azért maximum pár hónapig lehetne titkolni előlük), a forint árfolyama nagy valószínűséggel be fog szakadni. Aki emlékszik még, hogy milyen pánikhelyzetet teremtett már a 315 körüli forint/euró árfolyam is, az tudja, hogy ezt nem szabad megkockáztatni.

Bár a kísértés óriási, a kockázatok még ennél is sokkal nagyobbak. Nem szabad engedni neki.