Az illiberalizmus gondolatvilága a mai magyar gazdaságpolitika számos elemében fellelhető, és látszólag hihető és csábító alternatívát kínál a jól bejáratott, nyugatos – nevezzük liberális – gazdaságpolitikával szemben. Ebben a rövid írásban szeretnénk azonban rávilágítani arra, hogy ez a megközelítés jobb esetben is féligazságokra épül, és kicsit hasonlatos a – bár kellemes, de sehová se vezető – végletekig leegyszerűsítő kocsmai viták érveléséhez. Nézzünk erre néhány példát!

Az illiberális gazdaságpolitikát alátámasztó egyik leggyakrabban elhangzó gondolat, hogy állami beavatkozás nélkül egy modern gazdaságban a piac nem képes önmagát szabályozni, ami nagyfokú hatékonytalanságokhoz, torzulásokhoz és gyakori válságokhoz vezet. Ezt az alapigazságot azonban már a liberális (neoklasszikus) közgazdaságtan is felismerte évtizedekkel ezelőtt, így akik a liberális közgazdaságtannal ilyen érvek mentén vitatkoznak, gyakorlatilag annak félreértelmezett karikatúráját, legjobb esetben is egy féligazságot vesznek célba.

A liberális és illiberális megközelítés között van azonban egy hatalmas különbség. Míg a liberális gazdaságpolitikában a piaci szabályozás, az állami beavatkozás a verseny növelésére, az egyenlő versenyfeltételek megteremtésére, valamint a fogyasztók védelmére irányul elsősorban, addig az illiberális gazdaságpolitikában éppen hogy a verseny korlátozására, egyes piaci szereplők előnybehozására másokkal szemben. A verseny ilyenformán való korlátozása járhat, rövid távon, bizonyos előnyökkel, mint például munkahelyek időleges megőrzésével, közép- és hosszú távon azonban a gazdasági hatékonyság és így a termelékenység ellenében hat, hiszen nem a legjobbat, nem a legkisebb költséggel termelőt, nem a legversenyképesebbet támogatja, hanem éppen hogy hátrányba hozza. Ez pedig végső soron a gazdasági teljesítményt csökkenti, és így – az előbbi példánál maradva – a munkahelyteremtést akadályozza.

Már nem a munka számít

Az illiberális gazdaságpolitika érvrendszerének egyik további fontos eleme, hogy az a munkára épül. Ez így jól is hangzik, annak ellenére hogy (vagy éppen azért, mert) ez a szocializmus politikai gazdaságtanának is egy központi eleme volt. De sajnos ez már féligazságnak is csak nagy jóindulattal nevezhető.

Éppen ezért nevezik – ma már közhely – a modern gazdaságokat tudásalapú (és nem munkaalapú) gazdaságoknak, éppen ezért van kiemelt jelentősége a kutatásnak és fejlesztésnek, az oktatásnak, stb.

És igen (talán sajnos), éppen ezért figyelhető meg a modern gazdaságokban a tőke jellegű jövedelmek növekedése és a bér jellegű jövedelmek stagnálása.

Bár mindez csak elméleti fejtegetésnek tűnhet, igencsak gyakorlati következményei vannak. Vegyünk megint csak egy egyszerű példát. Jól hangzik, hogy a munkanélkülieket tereljük közmunkára, hiszen legalább valami hasznosat csinálnak, megdolgoznak a pénzükért. De sajnos az ilyen munkáknak az értéktermelő képessége igencsak kicsi, és ezzel egyidejűleg megfosztja a közmunkásokat attól, hogy a munkaerőpiacon nagyobb értéket előállító munkát keressenek, illetve ennek lehetőségét megteremtsék maguknak. A munkanélkülieket ehelyett oktatással, használható továbbképzéssel, a mobilitásuk segítésével kellene, lehetne támogatni.

A jó és a rossz tőke illúziója 

Az illiberális közgazdasági gondolkodás egy másik fontos eleme a tőke újra- (és félre-) értelmezése és felosztása. Ennek alapján van jó és rossz tőke. A rossz tőke kizárólag a megtérülést, illetve a profitot tekinti motivációjának, ezek határozzák meg allokációját, a befektetéseket, továbbá túlságosan mozgékony. Alapvetően oda megy, ahol magasabb megtérülést remél, és kivonják onnan, ahol a megtérülési (a profit) kilátások alacsonyak, illetve bizonytalanok. A jó tőke viszont egyéb olyan tényezőkre is tekintettel van, mind a nemzeti, területi, stb. hovatartozás, avagy a tágabban értelmezett politikai esetleg vélt vagy valós társadalmi érdekek.

Jó tőke például a nemzeti (magyar) tőke, mert ez az országban tartja a profitot, míg a külföldi (multinacionális) kiviszi. Bár ezt sem a statisztikai adatok, sem az egyszerű logika nem támasztják alá, tetszetősen kihasználható gondolatmenet. Ha belegondolunk: ugyan miért vinné el a tőkéjét a külföldi, ha itthon is profitot termel, és miért ne menne külföldre a magyar tőke, ha itthon nem képes profitot termelni? Már az sem egészen világos, hogy miért káros, ha valaki a megtermelt (leadózott) profitot kiviszi az országból, hacsak nem feltételezzük, hogy a magyar tőke többet, jobban adózik, mint a külföldi, ami megint csak nem támasztható alá adatokkal.

Ennél azonban komolyabb gondokat okoz a tőke végletekig leegyszerűsített pénzként való (félre)értelmezése. Egyes, megfelelő kapcsolatokkal rendelkező egyének vagy csoportok „helyzetbehozása” ugyan lehetővé teszi ezek meggazdagodását, azonban valódi tőkét gyakran nem hoz létre, hiszen a pénz sokszor nem oda áramlik, ahol ezt valóban eredményesen felhasználni tudó ismeret és tudás rejlik. Ez a pénz a nemzetgazdaság szempontjából nagyobb valószínűséggel kis hatékonysággal kerül felhasználásra, ezzel veszteséget okozva az egész gazdaság számára. A tőke valójában az értékteremtésre képes pénz és tudás összekapcsolódása.

Továbbá, a fentiekben említett versenykorlátozó állami beavatkozás, a jó és rossz tőkében való hiedelemmel összepárosítva vezet el az irányított közbeszerzésekhez és pályázatokhoz, és ahhoz, hogy ki és mit tekint korrupciónak.

Lényege, hogy korrupt

A liberális és illiberális közgazdaságtan alapvetően különbözik a korrupció értelmezésében. Míg a liberális gazdaságfelfogás szerint a központi-állami tőkeelosztás versenysemlegessége alapvető érték, addig az illiberális felfogás szerint a tőke (támogatások, EU-s pályázatok, adózás stb.) elosztásának figyelembe kell venni a jó és rossz tőke párosítást.

A pálya „lejtését” a liberális megközelítés nemcsak a korrupció melegágyának tekinti, hanem magára a „lejtőre” is korrupcióként tekint, míg ez az illiberális felfogás természetes és kívánatos következménye, a közérdeket szolgálja, és semmiképpen sem tekinthető korrupciónak. Annak ellenére nem, hogy a bíró részlehajlását még a fociban sem tekintik, értékelik pozitívan, általában azok sem, akik javára fúj, mert mindenki tudja, hogy ez a játék kárára megy.

A liberális felfogás szerint a tulajdonjog szinte sérthetetlen. Ha ez nem így lenne, szigorúan csak közgazdasági szempontból, ez nagyban befolyásolná a tőkeallokációt, illetve minden olyan befektetést, ami csak hosszabb távon térül meg. Ki kockáztatná meg, hogy olyanba fektessen pénzt, időt és energiát, ami felett elvesztheti a tulajdonjogot. Az illiberális gazdaságfelfogás szerint azonban számos olyan eset és körülmény lehetséges, amikor a tulajdon korlátozásra kerülhet, természetesen a vélt vagy tényleges közjó érdekében. Ez viszont olyan bizonytalanságot és így mesterségesen generált kockázatokat visz a gazdaságba, melyek óhatatlanul csökkentik a tőkebevonást, vagyis a beruházásokat. Minél nagyobb a kockázat, annál nagyobb megtérülés mellett érheti csak meg beruházni. Összességében, a tulajdonjogba vetett bizalom megingása sokkal nagyobb veszteségekkel járhat, mint azok az esetleges nyereségek melyekkel ezeket indokolni szokták.

Tudjuk, hogy rosszra vezet

Az illiberális gazdaságpolitika nemzetközi kudarcai, katasztrófái ismertek A-tól Z-ig (Argentínától Zimbabwéig). Gyakran esik szó látszólagos sikereiről is, elsősorban az ázsiai „tigriseket” emlegetve.

Itt azonban kicsit összemosódik a gazdaságpolitika és a politika. A tigrisek többnyire liberális gazdaságpolitikát folytatnak egy gyakran illiberális politikai környezetben, tanulságokkal szolgálva arra, hogy hogyan lehetséges a kettő összeegyeztetése, illetve hogy ez a dualitás fenntartható-e egyáltalán.

Ezen országok tapasztalatait azonban csak nagyon korlátozottan lehet hasznosítani egy európai környezetben.

Itt az illiberális gazdaságpolitika járhat átmeneti, néha látszólagos előnyökkel, hosszabb távon azonban szükségszerűen a versenyképesség és a gazdasági teljesítmény hanyatlását vonja maga után.