Az elmúlt napok hírei alapján egyértelmű, hogy az orosz és a szaúdi vezetés között zajló alkufolyamat minden korábbinál intenzívebb szakaszához érkezett. A Kreml szóvivőjének nyilatkozatai, az orosz olajipari vezetők válságtanácskozása, a szaúdiakkal és más OPEC-tagokkal kezdeményezett tárgyalásokról való nyilvános beszéd, az iráni olajipari miniszter Moszkvába rendelése mind arra mutat, hogy Putyin ezúttal gyors megoldást akar.

Erre pedig a kitermelés kölcsönös csökkentéséről - és végre csak erről az egy témáról szóló - tárgyalások megkezdése valódi esélyt kínál, legalábbis rövid távon. A hosszú ideje húzódó szaúdi-orosz tárgyalási folyamatban ugyanis az olajár mindezidáig nem önálló téma volt, hanem a szaúdiak által a tárgyalóasztalra kitett töltött pisztoly szerepét kellett volna játszania.

Csakhogy hamar kiderült, hogy az olajár agresszív leengedése nem pisztolyhoz, hanem egy kibiztosított kézigránáthoz hasonlít leginkább – hiszen legalább olyan veszélyes a szaúdi királyi család hatalmára, mint Vlagyimir Putyin rendszerének fenntarthatóságára. Rijád régóta fenntartja a Moszkvának tett ajánlatát: álljatok ki Asszad mögül, engedjétek el a kezét, és másnap visszavágjuk az OPEC kitermelési kvótáit.

Oroszország nem fogadhatta el ezt az ajánlatot, hiszen Asszad kidőlésével egy időre biztosan elveszítené az alkupozícióit Szaúd-Arábiával szemben. Ráadásul bármilyen, orosz befolyás nélkül alakított szíriai konszolidáció új, régóta tervezett gázvezetékeknek nyit utat az európai piac felé. Egy a szunnita szövetség által pacifikált Szíria a katari, egy Teherán által kikényszerített béke pedig értelemszerűen az iráni mezőket az európai piaccal összekötő vezeték rohamtempóban való megépítését eredményezné. Moszkvából nézve mindkettő megengedhetetlen.

Az álláspontok szerényen szólva sem közeledtek az elmúlt fél évben: az orosz fegyveres erők szíriai bevetése és a szaúdiak által a vevőiknek adott újabb és újabb árkedvezmények tovább eszkalálták a problémát. Közben azonban lezajlott az a folyamat, melynek során az Egyesült Államok nagy belső vitákat követően kiengedte Iránt a szankciók ketrecéből, így az visszatért a legfontosabb olajexportőrök közé, amit Oroszország - Irán pártfogójának szerepében - csak támogathatott.

Mindez megfejelve az amerikai olajexport liberalizálásával, a palaolaj kitermelésében látható döbbenetes hatékonyságjavulással, a kínai gazdaság fenyegető lassulásával, a csordultig töltött tárolókapacitásokkal, az árak csökkenésétől szenvedő kitermelők kínjukban csúcsra járatott kitermelési rekordjaival olyan olajárakat hozott, amelytől a szaúdi és az orosz vezetés is megrémült.

A legfrissebb hírek alapján körvonalazódik a megoldás: a bécsi béketárgyalás folyamata, leánykori nevén a szír háború folytatódik, ahogy eddig: ki-ki harcol, ahogy tud, de az olajkitermelés kvótáit és az arról való kommunikációt kiemelik ebből a konfliktushalmazból, és külön megállapodást kötnek rá, azaz közösen felbeszélik az árakat, amint lehet.

Nem lesz könnyű. Szaúd-Arábia egyelőre ragaszkodik ahhoz, hogy csak minden érdekelt féllel összehangoltan, azaz Iránt is bevonva hajlandó az OPEC kitermelését visszafogni, Teherán pedig erről hallani sem akar. Alighanem ezért kellett Moszkvába látogatnia az iráni olajminiszternek. Elérkezett ugyanis az a pont, amikor az oroszok kénytelenek kijelölni az együttműködés korlátait Iránnal. Nehéz megoldani azt is, hogy a szaúdiak úgy adják fel az Oroszország ellen bevetett olajár-fegyver alkalmazását, hogy az a szövetségeseik szemében ne tűnjön visszavonulásnak vagy az ellenséggel való önző lepaktálásnak.

A leszűkített témájú tárgyalásokról érdemben semmit nem tudhatunk, a kimenetelük is rendkívül bizonytalan. Két, az olajár alakulásától függő autokrácia vezetőinek politikai életösztöne van a mérleg egyik serpenyőjében, a közel-keleti háborúk kibogozhatatlanul összetett érdekviszonyai a másik oldalon. Az olajár további esésére fogadni ezzel a híráramlással a háttérben már vakmerőséget követel.