Kínaiak veszik az AC Milant. A Milant, aminek Berlusconi által fémjelzett időszaka 30 évvel ezelőtt a Gullit–Rijkaard–Van Basten-trióval kezdődött és most a kínai Sino-Europe Sports-nak való eladással fejeződik be. Illetve fejeződne be, ha a titokzatos vásárlókról nem az lenne a legmarkánsabb információnk, hogy fizetni azt nem tudnak.

És nem azért, mert ne lenne a márciusban esedékes részletre elegendő 100 millió eurójuk. Vélhetően van. Csak nem euróban, hanem jüanban. Amit mostanában a tőkemenekülés és jüangyengülés ellen küzdő kínai kormány nem nagyon akar kiengedni az országból. Így jelenleg az ügylet bürokratikus akadályok miatt úgy áll, hogy Berlusconi a 200 millió eurós „előleggel” a zsebében akár fel is állhatna a tárgyalóasztaltól másik vevőt keresni.

Japán vs. USA

Erről az esetről a kedvenc karácsonyi filmem, a Die Hard jut eszembe, amiről nem lesz könnyű visszakanyarodni a Milanig, de megpróbálom. A karácsonyi ünnepségre készülődő, később terrortámadás áldozatává váló Nakatomi toronyház ekkor még békés liftjében lett Bruce Willis a fültanúja a következő beszélgetésnek:

– Van egyáltalán Karácsony Japánban?!

– Nincs, de már vásárolják.

Ez a film 1988-ban készült. A japán gazdasági csoda csúcsán, amikor az amerikaiak a leginkább kétségbe voltak esve, hogy a japánok felvásárolják Amerikát. Volt azonban ennek a csodának az előnyös (?) japán jellemzői (Karōshi, fn., japán, jelentése: halál túlzott munka által) mellett néhány gyenge lába is. Az egyik leggyengébb talán az állam szerepe volt. Van. A világháború után meseszerűen talpra álló és a világon a második legnagyobbá váló gazdaságban a legdominánsabb szerepet a Külkereskedelmi és Ipari Minisztérium játszotta. Ha ott kitalálták, hogy az acéltermelést meg kell duplázni, akkor az acéltermelés meg lett duplázva.

Ha meg azt találták ki, hogy a bankoknak hitelezniük kell, akkor a bankok hiteleztek. Fűnek és fának. Ennek azonban – ahogy várható – a vége alaposan eltért a tervezettől. A féktelen és szükségszerűen egyre rosszabb minőségű hitelezés óriási buborékokhoz vezetett, legyen szó az ábrán látható részvény- vagy az ingatlanpiacról. Az időszak talán legsokatmondóbb és legtöbbet emlegetett párhuzama: a japán császári palota telekként többet ért, mint egész Kalifornia.

A japán Nikkei tőzsdeindex alakulása

A Die Hard után három éven belül jött tehát a japán gazdasági összeomlás, amit (részben mivel az állam ekkor is „tette dolgát”, például a „too big to fail” cégekből zombi bankokat és vállalatokat kreálva tömítette el a gazdasági megtisztulás útját) pár év recesszió helyett az „Elveszett évtized” követett. Aztán még egy. Ennek a stagnálásnak a végét jelentheti talán az Abenomics, bár ezt még korai lenne kijelenteni, csak mert sikerült a jent gyengíteni.

Amit viszont határozottan nem korai kijelenteni, hogy e két évtized állami szerepvállalása a japán adósságot a Die Hard korabeli 70 százalékról a GDP 230 százalékáig röpítette, miközben az egy főre eső GDP-ben (ez húsz év alatt nem nőtt!) és termelékenységben az 1990-es években egyaránt éllovas ország jelenleg a középmezőnyben szerepel.

Szóval a tengerentúlon gyorsan megnyugodhattak, Japán mégse vásárolja fel Amerikát. De azért, hogy nem múlt el teljesen nyom nélkül a csoda, azt az amerikai autópiacon jól követhetjük. Az alábbi ábrán az amerikai autógyártók (a kék oszlopok együttese) részesedéserózióját ábrázoltuk a saját piacukon.

Érdekes módon ennek felgyorsulása éppen a japán buborék kipukkanásával esik egybe és csak részben magyarázza az emelkedő olajár (1999-ig például drasztikusan zuhant az olaj ára, miközben a kisebb fogyasztású japán autók térnyerése már bőszen zajlott). Nagyobb részt inkább az oligopol helyzetben levő amerikai gyártók protekcionizmuson elkényelmesedett mentalitása okolható. Egészen a 2008-09-es válságig. Ekkor végérvényesen kiderült, hogy nem lehet továbbra is megúszni a versenyt: a GM és a Chrysler ugyanis csődbe ment. Illetve ment volna, ha nem mentik meg őket az amerikai adófizetők pénzén. Ezután pedig újra az amerikai kultúrába sokkal jobban illő piaci verseny útjára lépett a három nagy gyártó (a Chrysler közben kényszerből egyesült a Fiattal) és a piaci részesedésvesztésük azóta megállt.

Kína vs. USA

És akkor egy folyami uszály hirtelenségével visszakanyarodhatunk oda, amit az AC Milan ügylet a maga sajátosságaival számomra jelképez. Harminc év után megint van egy „felemelkedő hatalom”, amely sajátos adottságainak (Kína esetében ez leginkább a végtelen, olcsó munkaerő) köszönhetően eljutott a világ gazdasági élbolyába.

Azonban itt már kezdenek kiütközni a liberális demokrácia és/vagy kapitalista piaci verseny deficit hátrányai. A központi döntések teljesen rugalmatlanná tették a kínai gazdaságot is. A gyülekező felhőkről (tőkemenekülés, gyengülő jüan, félelmetes adóssághalmaz, ingatlan buborék – nagyon hasonlóan a 30 évvel ezelőtti Japánhoz) már mi is sokat írtunk.

Ezek, az AC Milan vevők fizetésképtelenségének jelenségével együtt, arra utalnak, hogy – ahogy az olcsó munkaerő már nem olcsó, sőt, egészen elképesztő módon még egy demográfiai válságot is sikerült „össze-kézivezérelni” – Kína is túl van annak határán, amit a központi irányítással el lehet érni és ők is készülődhetnek az elvesztegetett évtizedekre.

USA vs. USA

A fenti, alaposan leegyszerűsített példák számomra mind annak a triviális jelenségnek a megerősítései, hogy nem véletlenül alkotják a gazdaságilag legfejlettebb országok csoportját szinte kivétel nélkül a társadalmilag és politikailag is legfejlettebb országok. Egy-egy gazdasági erőforrás kiaknázása, vagy pláne a protekcionizmus (lásd amerikai autógyártók) nem elég a tartós jólét megalapozására, annak széles gazdasági-politikai-társadalmi bázison kell alapulnia.

Ezért aztán az amerikaiak (európaiak, a fejlett világ általában) helyében most sem amiatt aggódnék, hogy a kínaiak felvásárolják a glóbuszt. Néhány év és már nem fogják. Sokkal inkább amiatt, hogy immár e fejlett gazdaságokban is kialakul egyfajta kézi vezérléstől (pl. jegybanki tevékenységek, too big to fail) függés, valamint amiatt, hogy már a szabadpiaci kapitalizmus sem a régi. Akár az egyre nagyobb szerepet játszó államra, akár a kapitalizmus negatív mellékhatásai (pl. jövedelmi egyenlőtlenség) nyomán fokozódó társadalmi elégedetlenségre gondolunk.

A cikk írója rendszeres szerzője az Alapblog.hu oldalnak.