Örvendetesen emelkednek a magyar bérek, a magyar bruttó átlagbér lassan eléri a német és a francia bruttó minimálbér 65 százalékát. Utoljára 2007-ben volt a magyar átlagbér a francia minimálbér értékének 60 százaléka felett (akkor még nem volt hivatalos német minimálbér, de amióta van, 2015-től, lényegében a franciával azonos).

Azonban a német átlagbérhez az idei masszív béremelkedéssel sem tudunk közeledni. A magyar átlagbér stabilan a német negyede-ötöde. Egész Közép-Európára igazak a fenti számok – vajon mi indokolja a régiós munkavállalók drasztikus alulfizetettségét?

A bérek vásárlóereje

Egy drágább környéken ugyanaz a jövedelem kevesebbet ér. A vásárlóerő-paritáson számított jövedelem az árszínvonal különbségének kiszűrésével teszi összehasonlíthatóvá az egyes országok átlagos jövedelmeit. A magyar bérek vásárlóerő-paritáson számított értéke azért magasabb európai összevetésben, mint az abszolút értéke, mert nálunk az árak az uniós átlag háromnegyedét teszik ki.

A jövedelmek árkülönbségeket kiszűrő összehasonlítása azonban csalóka lehet. Ha egy országban minden pont kétszer annyi – a bérek is meg az árak is – mint a másikban, akkor elméletileg a két ország vásárlóerőt tekintve egyenlő, mindkét országban a bér azonos százalékát lehet megtakarítani. Csakhogy a drágább országban abszolút értékét tekintve dupla annyit lehet félretenni, mint az olcsóbb országban. Emiatt megéri elmenni a drágább országba és ott megkeresni a hazai lakásra, gyerekre, nyugdíjra valót – hiszen otthon dupla annyit ér majd a megtakarított pénz.

Emellett mindenki a magasabb árszínvonalú országba akarja exportálni a termékeit, hiszen ott többet fizetnek érte. Ez a drágább országokban magasabb életminőséghez vezet, hiszen ide koncentrálódnak a jobb minőségű áruk és szolgáltatások.

A bérek (és árak) abszolút szintje tehát önmagában is fontos kérdés. Ez az egyik legfontosabb oka annak, hogy Magyarország (és más régióbeli országok) munkavállalói külföldre mennek dolgozni.

Nem azért van, mert elmaradottak, lusták és buták vagyunk

Sokan a jövedelmek elmaradását azzal magyarázzák, hogy ez a régió infrastrukturálisan, szervezeti kultúrában, szabályozási környezetben messze elmarad Nyugat-Európától csakúgy, mint a vállalatok hatékonyságában, illetve az egyéni képességekben és képzettségben. Azaz azért keresünk kevesebbet, mert nem vagyunk elég jók, nem vagyunk elég versenyképesek.

Ez azonban vitatható. Az európai piacokon az áruk, az emberek és a szolgáltatások szabadon mozoghatnak. Gazdaságunk nagy része nemzetközi tulajdonosi háttér mellett, azonos technológia alkalmazásával működik. Nálunk gyakran alacsonyabb a létszám, azonos vagy gyakran magasabb az elvárt munkaidő, azonos vagy gyakran magasabb az elvárt képzettség – és eközben ugyanazért a munkáért az osztrák, a német vagy akár az olasz bérek töredékét fizetik. Sőt, miközben az egy főre jutó nemzeti jövedelem az árkülönbségeket kiszűrt szintje Magyarországon már elérte a görög szintet, ott a bérek nominálisan és vásárlóerő-paritáson is messze magasabbak, mint nálunk. Pedig az nehezen elképzelhető, hogy ott versenyképesség dolgában jobban állnának.

az autópályák itt is elkészültek, víz, villany, internet meg közbiztonság itt is van, sokszor jobb, mint máshol. Nehezen értelmezhető, mitől lehetne stabil a versenyképesség elmaradása egy kis nyitott energiaimportra szoruló gazdaságban, miközben az olaj és az áram ára évek óta csökken, az államadósság finanszírozása egyre olcsóbb, a gazdasági növekedés meghaladja az EU átlagát, a gazdaság egyensúlyi mutatói (például infláció, külkereskedelmi mérleg, államháztartási hiány) javulnak.

Állam, multik, kis cégek

A magyar gazdaságot négy részre bonthatjuk. Ezek az állami szektor (egészségügy, oktatás, szociális szféra, állami vállalatok), a magántulajdonú nagyvállalati szektor (ideértve a bankokat, biztosítókat is) a nagyoknak beszállító kisebb cégek, illetve a helyi szolgáltató szektor hasonlóan kisebb vállalkozásai.

Az állami szektorokban elérhető jövedelmek szintje elsősorban a fenntartható költségvetési helyzet függvénye, ebben, amint az Összkép korábban bemutatta, jelenleg komoly lehetőségek rejlenek. A kisvállalkozások termelékenysége elmarad a visegrádi országok átlagától (ahogy erről itt írtunk). Mintha túl lennénk a depresszión, de az adminisztráció bonyolult, a világ változékony, a nagyokkal való alkuk kemények. A helyi szolgáltatók pedig annyit tudnak kérni a vendégeiktől, ügyfeleiktől, amennyit a többi szektorban keresett jövedelmek lehetővé tesznek. A gazdaság ezen részeiben érthető, miért nehezebb jó pénzt keresni.

A magyar gazdaság legnagyobb súlyú szegmense azonban a magántulajdonú és jórészt külföldi tulajdonban levő termelő és szolgáltató szektor. Ezeket a cégeket nem húzza vissza a gazdaság többi része, hiszen erősen kapcsolódnak a világgazdasághoz (ahogy ezt az Összkép korábban bemutatta). Az sem magyarázat, hogy túl egyszerű, kevés tudást igénylő termékeket gyártunk. Az adatok szerint a magyar a világ egyik legkomplexebb gazdasága. Amikor a magyar gazdaságot kis nyitott gazdaságként definiáljuk, akkor lényegében erről a nagyvállalati körről beszélünk. Az alulfizetettség is itt a legszembetűnőbb, hiszen jól összehasonlítható a magyar és a német autófényező a magyar és az olasz banki dolgozó, a magyar és az osztrák benzinkutas munkássága.

Az érdekérvényesítés gyengesége és a felhalmozás hiánya

A magyar gazdaság döntő részét kitevő nagyvállalati kör esetén a versenyképesség problémái nem magyarázzák meg a bérek elmaradását. Akkor mi lehet a háttérben?

A globális piacokon működő vállalatok esetében az egyetlen magyar input a munkaerő: az infrastruktúra használata, az energia hasonló költséggel érhető el máshol is, nyersanyagainkat importáljuk, a finanszírozást jellemzően az anyavállalat biztosítja. E vállalatok körében a belső elszámoló árakon keresztül szokták a profitot a központba irányítani, ebből következik a helyben mesterségesen kimutatott alacsony hozzáadott érték (haszon), mellyel indokolható az alacsony bér. E tényezőt az érdekérvényesítés gyengeségeként azonosíthatjuk.

Ez sok tekintetben a kapitalista gazdaság kialakulásának közép-európai történetéből következik. Így vagy úgy, a nemzetközileg versenyképes gazdasági kapacitások és kultúrák nagy része nyugati nagyvállalatok fiókegységévé vált, és emellett nem erősödött meg egy, a nagyvállalati alkalmazottaknak kiugrási lehetőségeket kínáló hazai vállalkozói szektor.

Ebből a szempontból érdemes újragondolni a magyar privatizáció annak idején sikerként beállított történetét. A magánosítás sikerét nem az jelzi, hogy a magánszektor súlya mekkora lett a folyamat végén a nemzetgazdaság egészében, hanem az, hogy mekkora ellenértéket kapott érte a magyar költségvetés és milyen stratégiai lehetőségek jöttek létre a magyar gazdaságban. Ehhez legalább nagyjából tudni kellett volna az akkori állami eszközállomány elemeinek piaci értékét. (Ez nem utólagos okoskodás, ez az álláspont ismert volt a rendszerváltás éveiben is.)

Azonban ez feladat meghaladta az akkori gazdasági kormányzat képességeit (tegyük hozzá, ekkora privatizáció minden gazdasági kormányzat képességeit meghaladta volna), vagyis a vevői oldal eleve előnyből indult (tudta mekkora piacot, mekkora eszközértéket vesz és az neki mennyiért éri meg). Ráadásul az eladói oldal rettenetes nyomás alatt állt, hiszen a zsugorodó gazdasági teljesítmény mellett folyamatosan helyt kellett állni az adósságszolgálat terhei alatt. Ne feledjük, a magyar állam akkoriban több tucat százalékos, kizárólag rövid lejáratú kötvényekkel tudta finanszírozni magát.

Bármilyen privatizáció során nagyon nehéz fair értéket pontosan meghatározni, de az biztos, hogy ha a felek nem egyenrangúak (az egyik ugyanis bajban van és a másik ezt pontosan tudja) akkor az ár a bajban levő kárára határozódik meg. Az eszközeit és piacait nyilvánvalóan ár alatt értékesítő magyar államnak így aztán nem is sokat segített a készpénzes privatizációnak hívott folyamat, ugyanis az államadósság folyamatosan emelkedett. A versenyképtelenségre és elavultságra hivatkozva bezárt és leépített kapacitások komplett megyéket tettek munkanélkülivé és máig tartó regionális problémákat okoznak. Ebben a környezetben munkaerő túlkínálat alakult ki, és évtizedekig semmi nem akadályozta a mára lassan enyhülő alulfizetettségi helyzetünket.

A komoly háttérrel, tapasztalattal nem rendelkező, kis cégekből álló magyar vállalkozások nem bírták a versenyt a megnyíló piacra belépő multikkal. A gazdaság növekedése, a munkahely-teremtés a zöldmezős beruházásokra épült. Ezek elég nagyok voltak, hogy védekezni tudjanak az intézményi rendszer hiányosságai ellen, a mindenkori államnál is jobban lobbiztak piacért, támogatásért, szabályozási előnyökért. Így a tőkeszegény és védelem nélküli magyar vállalkozói szektornak legtöbbször a túlélésért folytatott küzdelem jutott hazai és nemzetközi piacok stratégai pozíciói helyett.

A bérkülönbségek kialakulásában ugyancsak fontos, és ritkán elemzett tényező a felhalmozott tőke hiánya. A gazdaságok több évtizedes békés fejlődésének hozama nem csak a pénzbeli vagyonokban és azok hozamaiban ölt testet. Az életet gördülékenyebbé és kényelmesebbé tévő megtakarításokból utak és városok épülnek, élményeket és tudást gyűjtenek az emberek, patinás múzeumok, sportcsapatok alakulnak ki. Ezek működése nagyban hozzájárul az elérhető bérek színvonalához. Nálunk ezek a tőkék még csak kialakulóban vannak. Egyrészt a kommunista időszak lezárulta óta kevés idő telt el. Másrészt a tőkefelhalmozást korlátozták az érdekérvényesítés gyengeségéből következő alacsony bérek, illetve a vállalkozói lehetőségek korlátai.

A bérkülönbségek természetes velejárói a normál piaci viszonyoknak. Jelenlegi mértékük azonban nem abból következik, hogy a magyar cégek és a magyar alkalmazottak rosszabbak lennének, mint nyugati társaik. Nem a piaci szereplők versenyképességi hiányosságai miatt keresünk ennyivel kevesebbet. A felhalmozás érdemi javulása pedig sok időt igényel – sok évtizedes békés gyarapodási periódusokra van hozzá szükség, amelyre a magyar történelem elmúlt évszázadaiban igen kevés példa akadt. Kérdés, hogy mekkora és milyen lehetőségeink vannak az érdekérvényesítés gyengeségének csökkentéséhez.

Az érdekérvényesítési képesség hasonlóan merül fel a magyar munkavállalók, a hazai tulajdonú vállalatok, a multik hazai fiókvállalatai esetében. Nem a tökéletes piacon kell olcsóbban és hatékonyabban csinálni a többieknél. Bonyolult piaci, szervezeti viszonyrendszerekben kell jobb pozíciót építeni és azt érvényesíteni. Nem kiérdemelnünk kell a jutalmunkat, hanem megküzdenünk a részünkért.

Ez nem csak azért fontos, hogy jobban élhessünk. Ha a magyar munkabér vásárlóerejének abszolút szintje nem emelkedik, akkor a munkavállalók döntő része az első lehetséges alkalommal külföldön próbál szerencsét. Nem attól kell félnünk, hogy a magasabb bérek miatt az ország nem lesz versenyképes – messze vagyunk még attól, amit a nálunk nem fejlettebb mediterrán országokban megkeresnek az emberek. Inkább amiatt érdemes aggódni, hogy az alacsony bérek miatt nem lesz, aki versenyképessé tegye az országot. Bízzunk benne, hogy a béremelkedés folyamata tovább nő és hamarosan elér egy olyan szintet, hogy a külföldön megkereshető többletpénz nem ér annyit, hogy azért – mindig ideiglenesen – idegenben éljen az ember.

Az eredeti cikk az Összképen jelent meg.