A magyar nyugdíjrendszer körül jelenleg nyugalom honol.

• A nyugdíjkorhatár ütemesen növekszik (2019-ben már 64, és 2022-re pedig 65 év lesz), és senki nem mehet a korhatár elérése előtt nyugdíjba; kivéve, ha nő és a jogviszonya elérte a bűvös 40 évet (Nők40).
• A szociális hozzájárulási adó (helyesen: munkáltatói járulék) kulcsa meredeken csökken: a 2016-os 27 százalékos értékről 2018-ban 19,5 százalékra csökkent, és megfelelő bruttóbér-növekedés esetén 2021-ben már csak 13,5 százalék lesz.
• Egyelőre olyan gyorsan nőnek reálértékben a bérek, hogy a kiesés pótolható: 2015-ről 2018-ra 28 százalékkal nőtt az átlagos bruttó (és nettó) reálkereset.
• Állítólag még az sem rendíti meg a nyugdíjrendszer egyenlegét, hogy egyre többen dolgoznak külföldön, és nem az itthoni, hanem az ottani rendszerbe fizetnek tb-járulékot. (Enyhe vigasz, hogy 30–40 év múlva onnan kapják majd a nyugdíjuk és időskori egészségügyi ellátásuk zömét.)

Ebben az írásban azt szeretném tisztázni, hogy az itt lefestett kép közel sem ilyen rózsás; sőt

Több ok miatt is elkerülhetetlennek látok egy jelentős nyugdíjreformot:

1. Egyre erősebb az ellentmondás az emelkedő, de merev korhatár és a változatlanul nagyvonalú Nők40 között.
2. Egyre erősebben polarizálja az új (majd a régi) nyugdíjakat az szja progresszivitás hiánya.
3. Relatíve egyre több évjárat nyugdíját értékteleníti el a járulékkulcs-csökkentéssel is fűtött reálbér-robbanás.

Ugyanakkor elhatárolom magam a magánbiztosítók hirdetéseitől, amelyek a tb-nyugdíjrendszer közeli összeomlásával rémisztgetik a dolgozókat, öngondoskodásra biztatván őket.

Rugalmatlan nyugdíjkorhatár

A nyugdíjkorhatár-emelés nagyon hatékony a rendszer fenntarthatósága szempontjából, hiszen meghosszabbítja a járulékfizetési időszakot, és lerövidíti a járadékos időszakot. Az alábbi keretes szövegben egy számpéldán szemléltetjük a hatást.

A 2012-től érvényes drákói törvény megtiltotta az előrehozott nyugdíjba vonulást (félrevezető csak a korkedvezményes és a korengedményes nyugdíjról beszélni), és erősen korlátozta a korhatáron túli dolgozást. Ilyen szigorú törvény kevés fejlett országban található, és ahol mégis, ott (például Norvégiában 67 éves korhatár mellett) könnyű rokkantosítás enyhíti a szigort.

Bevallom, elképzelni se tudom, miért fogadja el a magyar társadalom ezt az értelmetlen basáskodást. Nemzetközi példák alapján éves 4–6 százalékos máluszt és bónuszt rónék ki az előrehozott/halasztott nyugdíjévekért. Tisztában vagyok a rugalmas korhatár hátulütőivel (például utólag sokan megbánnák, hogy az első adandó alkalommal nagyon alacsony nyugdíjjal visszavonultak, de a minimális korhatár feszes meghúzásával, 61–62 év, a kár tompítható). Itt is érvényes, hogy általában az árak hatékonyabbak osztják el a javakat és szolgáltatásokat, mint a korlátok: itt a málusz/bónusz az ár.

A szigorúság alól van egy fontos kivétel, a bevezetésben jelzett Nők40, amelyet a korhatár merevítés előzetes gyógyírjaként 2011-ben vezetett be a döntéshozó. Minden nő, akinek 40 éves jogviszonya összegyűlt, a korhatár elérése előtt nyugdíjba mehet, mégpedig csökkentés nélküli nyugdíjjal. Persze, a jogviszony szűkebb, mint a munkaviszony, nincsenek benne a szakmunkásképzős és a felsőoktatási évek. Vélhetőleg ezért hitte a döntéshozó, hogy a gyógyírt csak nagyon kevesen tudják majd igénybe venni. Tévedett, de az is lehetséges, hogy szakértői félrevezették vagy féltek megmondani az igazságot: a frissen nyugdíjba vonuló nők jelentős része, 70, majd 50 százaléka a Nők40 keretében ment nyugdíjba, ma már jelentősen fokozva a munkaerőhiányt, és károsítva költségvetést. (Bár mint később látni fogjuk, a költségvetési hatások ennél összetettebbek.)

Az indok álszent: „a Nők40 lehetővé teszi a nagymamáknak, hogy a mamák helyett ők neveljék a bölcsődés korúakat”. Ha ez igaz lenne, akkor csak a valódi nagymamákat kellett volna korábban elengedni, és nem kellett volna megengedni, hogy a kedvezményes nyugdíj mellett jelentős mellékkeresetre tegyenek szert a kedvezményezettek.

A Nők40-nek még egy alapvető hibája van, amely általában elsikkad: méltánytalan. Hosszabb érvelés helyett talán elegendő egy ikerkérdést feltenni: miért engedi el a törvény az 58 éves nőt 6 évvel a korhatár elérése előtt 40 éves jogviszony mellett, és miért nem engedi el a 63 éves nőt 39 éves jogviszony mellett?

Persze, skolasztikus okoskodók azt válaszolhatják, hogy valahol határt kell szabni a kedvezménynek is; de ez itt és most nem igaz. Például más országokban folytonos szabályt használnak ilyen esetekben: például életkor + szolgálati idő > 98 év. (Ezt sem helyeslem, de legalább nincs benne felesleges ugrás.) A jobbikos javaslat a Férfi40 bevezetésével megszüntetné az alaptörvényben engedélyezett „pozitív” nemi diszkriminációt, de az itt elemzett méltánytalanságra nem adna megoldást, a hatalmas költségvetési kárról nem is szólva.

Progresszív szja hiánya

Hogyan kerül a progresszív szja hiánya egy nyugdíjrendszerről szóló írásba? Az ok egyszerű: a járulék a bruttó keresettel arányos, a járadék viszont a nettóval. Minél progresszívabb az szja, annál jobban csökken a nettó/bruttó keresetarány, azaz a járadék/járulék-arány a bruttó kereset növekedésével.

Magyarországon 2013 óta matematikailag arányos (erkölcsileg aránytalan) szja érvényes (ez is hungarikum), azaz az évek haladtával a nyugdíjbeszámításnál egyre több év esetén növekszik a járadék/járulék-arány a bruttó kereset emelkedésével. S mivel a nagyobb jövedelműek várhatóan tovább élnek, ők tovább kapják a nagyobb nyugdíjakat:

Sokan csak a jéghegy csúcsát látják, amikor a munkavállalói nyugdíjjárulék-alap plafonjának szintén 2013-as megszüntetését bírálják. Ez valóban nagyon kártékony és szokatlan intézkedés, s a hazai közvéleményt nagyon borzolják az így kialakuló milliós havi nyugdíjak. De egyelőre csak néhány darab milliós nyugdíj van (ma már a számuk szolgálati titok), és a plafon hiánya a dolgozóknak csak néhány százalékát érinti.

Akinek az szja és a nyugdíj kapcsolatáról itt előadottak túl bonyolultak, annak megemlítem, hogy a döntéshozó, amikor az egyszámjegyű szja-kulcsot vetíti előre, azzal sem néz szembe, hogy adott paraméterértékek (például nyugdíjjárulék-kulcs) esetén az szja és a járadékkulcs szoros kapcsolatban vannak: kisebb szja-kulcs – kisebb járadékkulcs. (A Közgazdasági Szemle 2018. szeptemberi számában megjelenő tanulmányom 3. példája szerint, ha az szja kulcs 15-ről 9 százalékra csökken, akkor hosszú távon csak emiatt a járadékszorzónak 2-ről 1,8 százalékra kell csökkennie.)

Járulékkulcs-csökkentés, reálbér-növekedés és a helyettesítési arány

A részletek kifejtése előtt az 1. táblázatban tájékoztatnom kell az Olvasót a szochóról és a nyugdíj, illetve az egészségügy közti megosztásáról. Mindenekelőtt tudnunk kell, hogy a szochót a munkáltató nem a bruttó bérből vonja le, hanem ahhoz adja hozzá, így jut el a teljes bérköltségig.

1. táblázat. A szochó és megoszlása

	Szochó	Munkáltatói
Év		Nyugdíjjárulék	Egészségügyi + munkaügyi
	J á r u l é k k u l c s
2015	27,0	23,1	3,9
2016	27,0	20,8	6,2
2017	22,0	15,8	6,2
2018	19,5	15,5	4,0

Viszont a bruttó bérből levont 18,5 százalékos munkavállalói tb-járulékból 10 százalékpont a nyugdíjalapé, és 8,5 százalékpont az egészségügyi alapé.

A járulékkulcs csökkentése nyilvánvalóan összefügg a reálbérek meredek emelkedésével. Nem lévén bérszakértő, nem tudom megmondani, hogy miért kellett a kormánynak az utóbbi évek jelentős béremelését időben ennyire koncentrálnia, de úgy tűnik, hogy a folyamatot a javuló gazdasági helyzet tette lehetővé, és a munkaerőhiány kényszerítette ki.

Vegyük azonban észre, hogy a kormány megkönnyítette a bruttó és a nettó keresetek robbanását, hiszen a szochó-kulcs radikális csökkentése miatt a munkáltatók egy dolgozóra jutó bérterhe az említett időszakban nem 28, hanem „csak” 20 százalékkal nőtt (1,28x1,195/1,27=1,2). S ha tovább tart az évi 6 százalékos bruttó reálbér-növekedés, akkor a szochó-kulcs éves 2 százalékpontos csökkentése 2018 és 2021 között nem 19, hanem csak 13 százalékos bérköltség-emelést jelent (ugyanis 1,19x1,135/1,195=1,131), azaz éves szinten csak 4,3 százalék körüli szuperbruttó reálbér-emelést.

Ha a gazdaság a kormány terveit követve évente körülbelül 4 százalékkal nőne 2021-ig, akkor ez még rendben is lenne. De aki még emlékszik a 2016-os évre, azt tudja, hogy az EU-források ideiglenes kiszáradása idején a magyar gazdaság csak 2 százalékkal nőtt, és a jelenlegi 4 százalékos növekedést is csak a gyorsított forráslehívás segítette. Az IMF 2018-as augusztusi jelentése jelentősen lassuló GDP-növekedéssel számol: évente 3, majd 2 százalék.

Meglepő módon a gazdasági szakértők keveset írnak a járulékkulcs-csökkentést lehetővé tevő bérrobbanás árnyoldaláról:

Az árindexált nyugdíjrendszerben már az is kellemetlen, hogy egyenletes évi 2 százalékos reálbér-emelkedés esetén 20 év korkülönbség az azonos pályát befutó dolgozók egy idejű nyugdíja között akár 30 százalékos különbséget ad, azaz a 20 éve nyugdíjazott állampolgár nyugdíja átlagosan csak 70 százaléka a frissen nyugdíjazottak átlagának. De 4 százalékos tartós reálbér-emelkedés esetén a „rés” 50 százalékra nő.

A nyugdíjak évjárat közti szóródását jól mutatja az átlagos helyettesítési arány: az átlagos nyugdíj és az átlagos nettó bér hányadosa; minél nagyobb a rés az egymás utáni korosztályok nyugdíja között, annál kisebb a helyettesítési arány. A 2. táblázatban bemutatjuk a bérnövekedési ütem és a helyettesítési arány közti kapcsolatot 2015 és 2018 között.

2. táblázat. Növekedési ütemek és a helyettesítési arány változása

Év	Növekedési ütem			Helyettesítési arány
	GDP	Reál nettó bér	Reál nyugdíj
2015	2,9	4,3	3,5	0,668
2016	2,1	7,4	1,4	0,631
2017	4,1	10,2	3,0	0,583
2018*	4,0	8,0	2,0	0,550

Nem nehéz belátni, hogy ha 2022-ig kitart a reálbérrobbanás (6 százalékkal számolva), akkor tovább csökken a helyettesítési arány, akár 0,46-ra is.

És ezzel visszajutunk a járulékkulcshoz. Közismert, hogy egy felosztó-kirovó rendszerben az egyensúlyi járulékkulcs = a helyettesítési arány szorozva a függőségi hányadossal (ez utóbbi pedig a nyugdíjasok és a dolgozók létszámhányadosa.) Tehát a leszorított helyettesítési hányad teszi lehetővé a járulékkulcs csökkentését.

Egyébként ez a folyamat még a Nők40-es kedvezményeket is felülírja. Korábban a kormányzat azzal dicsekedhetett, hogy ez a program mennyire kedvez a legalább 40 éves jogviszonyt összegyűjtő nőknek; én meg éppen ezért a többi nyugdíjassal szembeni méltánytalanságért bíráltam cikkeimben és interjúimban a kormányzatot. Ha újraszámoljuk a dolgot, akkor azonban újabban jelentős veszteséget szenvednek el a Nők40 egyes csoportjai a maradókkal szemben.

Ezen a ponton önbírálatot kell gyakorolnom. 2009-ben én is elfogadtam, hogy a nyugdíjdinamika megfékezésének nincs más útja, mint hogy a vegyes indexálást felcseréljük a tiszta árindexálással. Ha megmaradt volna a vegyes árindexálás, akkor a 2016–2018-as 28 százalékos reálbéremelés felét megkapta volna minden nyugdíjas, aki 2016-ban már nyugdíjas volt.

Persze, akkor a kormányzat óvatosabb lett volna a béremeléssel, inkább fékezte, mintsem támogatta volna a vállalati béremeléseket. A megoldás kézenfekvő lett volna: az éves szolgálati időt átlagosan kb. 2 százalékos nettó bérrel beszámító nyugdíjképletet kellett volna módosítani: 2 helyett 1,8 százalékos járadékszorzót alkalmazva. Még jobb lett volna már 1999-ben megmaradni a bérindexálás mellett, de akár 1,6 százalékos járadékszorzóval – ez a német (vagy szlovák) pontrendszer.

Másképp fogalmazva a fentieket: az alacsony járulékkulcs csak akkor lenne fenntartható, ha a reálbér-növekedés mostani üteme fenntartható lenne. Erre viszont nincs reális esély. De még ha lenne is, a nyugdíjasoknak az árindexálásos nyugdíjrendszerben ez állandósítaná és szélesítené az egymás utáni években nyugdíjba vonulók közti nyugdíj-aránytalanságot.

Összefoglalás

A merev korhatárral kombinált Nők40 megosztja az érdekelteket, egyelőre folytatható. Az „arányos” szja és járulék (nincs plafon) az elbutított szavazókat elbódítja, még ha maguk veszítenek is rajta. A jelenlegi reálbérrobbanás és az azzal összefonódó radikális szochó-csökkentés látszólag paradicsomi állapotokat teremt: A dolgozók sokkal jobban élnek, a vállalkozók terhei jelentősen csökkennek, és a nyugdíjasok sem panaszkodhatnak – nyugdíjuk reálértékben legalább nem csökken.

Az elmúlt két évben azonban 18 százalékos rés alakult ki a régebbi és az újabb nyugdíjak között, és ez még jelentősen szélesedni fog az idei és a további reálbér-növekedéssel.

Akik most még dicsérik a kormányt, azok pár év múlva vélhetőleg szidni fogják a felhalmozott nyugdíjfeszültségekért és a járulékkulcs csökkentés visszavételéért. Nem irigylem azokat a (most kormánypárti vagy ellenzéki) politikusokat, akiknek enyhíteniük kell majd a keletkezett nyugdíjfeszültségeket. De nem lesz más megoldás: bármely logikus nyugdíjreformnak érdemes egyszerre bevezetnie a Nők40 nélküli rugalmas korhatárt, a progresszív szját és a nyugdíjindexálást meghaladó pontrendszert. A kérdés csak az, hogy mikor. Minél előbb, annál kisebb lesz a kár.