Sokat beszél mostanában az ország az orvoshiányról. Az egyik oldal a tapasztalatok alapján a világvégét emlegetve, miközben a másik oldal a számokra hivatkozik, hiszen „soha nem dolgozott ennyi orvos Magyarországon”. És valóban, első ránézésre nincs is probléma a számokkal.

2010 óta az egészségügyben dolgozó orvosok száma a korábbi csökkenés-stagnálás után inkább nőni látszik a KSH adatai alapján. Ez még látványosabb, ha az egy főre jutó orvosok számát nézzük, hiszen az ország lakossága sajnálatos módon csökken. Akkor hol itt a probléma?

A probléma sokrétű, de nézzük a legkézenfekvőbbet! Az orvosok száma ugyan nem csökkent, azonban az, hogy mennyit dolgoznak az állami egészségügyben, igen. Jól illusztrálja a folyamatokat két szám a Szinapszis Piackutatótól: Budapesten 2014-ben a betegek 49 százaléka fordult magánorvosokhoz, 2016-ban már 60 százaléka és a trend vidéken is hasonló. Ezt pedig nagyrészt nyilván az állami rendelésben eltöltött idő rovására tudják csak ellátni az orvosok.

Mivel a magán egészségügyre vonatkozó adatokat nem találtam, ezért körbekérdeztem orvosi körökben, hogy valami szakértői/tapasztalati becsléshez jussak arról, hány munkaóra áramolhatott át az állami egészségügyből a magánba – ami nem látszik az orvosok számát nézegetve.

Az első tanulság, hogy nem véletlenül nincsenek erre adatok, mert egy orvosnak még a saját munkaidejét is nehéz lenne szétosztani állami és magánra, annyira egybefolynak.

A második, hogy azok, akik mégis vállalkoztak valamiféle becslésre, ma egy átlagos orvos állami és magán egészségügyben eltöltött munkaidejét 70-30 százalékra teszik, miközben 2000-ben még minimális volt a magán aránya, legyen 5%. Ha ezekkel az arányokkal kiigazítjuk az előző ábrát, akkor az előbb még növekvő orvosszám már effektíve csökken: e becslés alapján mintegy 6 százalékkal 2000 óta, a 2004-es csúcs óta pedig több mint 20 százalékkal. Lehet, hogy nem pontosak a becslések, de a való világban látottakhoz közelebbinek tűnnek a fenti grafikonnál.

Ha a másik oldalát nézzük az első ábránknak, akkor sem olyan rózsás a kép, mint az a KSH számokból következne. Ugyan a lakosság száma csökken, de a háziorvoshoz bejelentkezettek száma nő, ami vélhetően azzal magyarázható, hogy ahogy a lakosság öregszik, többen járnak orvoshoz.

Vagy legalábbis járnának, ha beférnének, hiszen nem csak a kereslet, de a kínálat is jelenthet korlátot – ha csökken az állami rendelés, a kínálat, akkor nem fognak tudni többen állami rendelésre járni, hiába lenne rá igény. Erre megint lehet KSH adatot találni: mérik, hogy mennyit mászkálunk orvoshoz szakrendelés és háziorvos formájában.

Az ábrából látszik, hogy hiába a csökkenő népesség, az orvoslátogatások száma nem apad. Illetve dehogynem, egy alkalommal, nagyot. 2007-ben közel 20 százalékkal esett vissza mind a háziorvosi, mind a szakorvosi látogatások száma, megtörve a korábbi növekvő trendet és, ami számomra meglehetősen furcsa: azóta is érezhetően kordában tartva a látogatások számát. 2007 éppen a „300 forintos” vizitdíj bevezetésének a dátuma. 2008 pedig a kivezetésé.

A jelenségre perdöntő magyarázatot nem találtunk, de ha a grafikont nézem, akkor annak a zuhanásnak a mai egészségügy is sokat köszönhet. Mit kezdene a mai állami egészségügyi kapacitás mintegy évi 10 millióval több orvoslátogatással – feltéve, hogy csak a 2006-os szinten tartanánk most is? Egy alternatív magyarázat, hogy az egészségügy kapacitásának a maximumán vagyunk 2009 óta, így hiába akarnának többen menni, nem tudnak.