„Ha a liberálisokkal áll össze, halott vagyok.” Angela Merkel-ről mondta ezt tavaly nyáron Emmanuel Macron, az akkor közeledő német parlamenti választásokkal, az új német kormánykoalíció lehetséges összetételével kapcsolatban.

A francia államfő Európa lendületbe hozását célzó ambiciózus tervei az európai politika alapvető adottságai folytán csak egy szoros német-francia együttműködésben valósulhatnak meg, ez pedig a német liberális párt kormányzati szerepe mellett valóban nehezen lett volna elképzelhető. A német kormánykoalíció végül a vártnál is nehezebben született meg, de a CDU/CSU koalíciós partnere ismét a Macron-tervet lelkesen üdvözlő SPD lett.

Joggal merül fel a kérdés, hogy ennek ellenére miért nem történt egyetlen látható mozdulat sem az elmúlt hónapokban az integráció mélyítését célzó célkitűzések megvitatása terén. Macron ráadásul fontos győztes csatákon van túl otthon, a Franciaországban bármely politikai ellenfélnél veszélyesebb szakszervezetek ellenében, Merkel pedig, akinek politikai halálhírét költötték, kétségkívül meggyengülve bár, de továbbra is az Unió legtekintélyesebb politikusa.

Az egy helyben állás oka a sűrű napirend: a tavaszi olasz választások, és általában az anti-establishment pártok erősödése kiköveteli a migrációs politika alapvető megújítását, ezzel kapcsolatban kialakult, majd elmúlt egy német kormányválság. Reagálni kellett a Trump-adminisztráció kereskedelmi háborús kihívásaira, éppen végső szakaszába ér a brexit. Mindeközben elkezdődik a jövőre az EP választások után felálló új Európai Bizottság megalakításához tartozó alkufolyamat – amelynek döntő szerepe lesz a 2021-2027-es költségvetési ciklus megtervezésében. Röviden: sürgősebb ügyek vitték el a figyelmet és az energiát.

2019 második feléig ebben aligha várható érdemi változás, azzal együtt, hogy Macron és Merkel egy irányba mutató, nyár végi nyilatkozatai szerint az unió dinamizálásának tervéről hónapokon belül megindul a részletekbe menő német-francia egyeztetés. Idén ősszel a migrációs politika átalakítására kell pontnak kerülnie, ami biztosan nem lesz könnyű menet: március végén élesedik a brexit, május végén lezajlanak az európai parlamenti választások, amelyekbe sok megfigyelő az integrációs folyamat leállásával, visszafordulásával kapcsolatos félelmeit látja bele – aligha megalapozottan. Az egytémás anti-establishment pártok várható térnyerése ugyanis erősíteni fogja a lépéskényszert is, kézzelfoghatóbbá teszi az integráció mélyítésének elodázhatatlanságát.

Azt, hogy a 2019 közepén felálló új Európai Bizottsággal a német kormánynak komoly tervei vannak, jól jelzi, hogy Merkel támogatásáról biztosítja az EP néppárti frakciójának jelenlegi vezetőjét, a német Manfred Weber-t. Az önmagában is érdekes, hogy Németország ilyen nyíltan felvállalja, hogy a Bizottság feletti befolyásának növelésére törekszik, egy olyan kritikus időszakban, amikor nem csak a következő hétéves költségvetési ciklus számairól, hanem annak szerkezetéről és elveiről is súlyos viták várhatók a tagállamok között, amely vitákat viszont technikai értelemben a Bizottságnak kell facilitálnia.

Talán ennél is izgalmasabb, hogy Weber bizottsági elnöksége egyben azt is jelentené, hogy Németország feladja azt a korábban megfogalmazódó törekvését, hogy az Európai Központi Bank (EKB) következő, menetrend szerint 2019 novemberében hivatalba lépő elnöke német legyen – a kettő együtt ugyanis az Unió finom egyensúlyi mechanizmusaiban egyidejűleg nem lehetséges.

A német kormány ezzel választ: az uniós adminisztráció, a szerkezeti reformok és azok költségvetési kapcsolódásai, a globális kitekintésű gazdasági érdekképviselet, az integráció mélyítésével kapcsolatos kezdeményezések terén kér és vállal vezető szerepet, cserébe továbbra is elfogadja, hogy a monetáris politika nem a Bundesbank ízlésének megfelelően fog alakulni. Mindez az EKB korábban kommunikált, kialkudott monetáris politikai normalizációjának kritikus pillanataiban aligha lebecsülendő körülmény: korántsem biztos, hogy valóban bekövetkezik a mennyiségi lazítás befejezése, illetve az EKB hatalmasra duzzadt mérlegében lévő, lejáró kötvényekből származó pénz szelektív, piaci tűzerőként felfogott újrabefektetésének gyakorlata, nem is beszélve a jövő év közepére beharangozott első kamatemelésről.

Csak feltételezés, de életszerű feltételezés, hogy az EKB monetáris politikája ugyanolyan szerves része lesz a bonyolult uniós alkufolyamatnak, mint az egyes bizottsági tagságok, költségvetési tételek, vagy a migrációs politikával kapcsolatos megállapodások. A friss olasz kormány követelése, miszerint az EKB garantáljon egy bizonyos maximális hozamfelárat az olasz – és nyilván nem csak az olasz – állampapírokra a német kötvényekhez képest, egyáltalán nem tűnik olyan távolinak a megvalósítástól, mint azt finom ízlésű közgazdászok, a piaci koordináció elkötelezett hívei gondolják. Az azonban bizonyos, hogy az euró jelentős, dollárral szembeni felértékelődését katasztrofális és elfogadhatatlan következményként élné meg az unió politikai elitje, az EKB-nak „kötelessége” ezt elkerülni – jegybanki függetlenség ide vagy oda.

Globális kitekintéssel a sorok rendezése nem is lehetne aktuálisabb, a külső kényszerek pedig kifejezetten segíteni szokták az európai integrációs folyamatot a mélyítés soron következő ugrásában. A Trump-adminisztráció botrányosan színvonaltalan és kiszámíthatatlan országlása végeredményben olyan tényező, amely a magára utaltság élményével „ajándékozta meg” az európai politikai elitet. Az amerikai szövetség és különleges partnerség fenntartását úgy kell menedzselnie a meghatározó európai döntési központoknak, hogy közben képesnek kell lenniük összezárni és erőt mutatni – mindezt Nagy-Britannia elvesztésének, távolabbra kerülésének kellős közepén.

A felismerés megtörtént, az első csapdákat elkerülték, az EU nem volt hajlandó elfogadni a kereskedelmi háború logikáját. Ugyanakkor képes volt egységet és erőt mutatni az USA felé, a partneri viszony szükségtelen sérülése nélkül, egyben elhárítva a vámháborúkkal dobálózó USA kereskedelempolitikai elszigetelését célzó, látványos kínai udvarlást.

Kelet-Európából nézve, a dolgok állását reálisan szemlélve tehát nincs okunk aggódni az európai centrumért – a centrum és a parttalan agresszivitást mutató Oroszország közé ékelt keleti periféria viszonyát illetően már több kételynek van helye. A küszöbön álló intézményi, költségvetési reformok, a tervezett Uniós beruházási program, az ugyancsak beharangozott „európai IMF”, a monetáris unió várható megerősítése mind magukban hordozzák annak veszélyét, hogy az integráció mélyítése két- vagy többsebességessé válhat, a mezőny szétszakadhat, elöl haladókra és lemaradókra, akkor is, ha esetleg szavakban ennek ellenkezője mellett kötelezik el magukat a folyamat legfontosabb szereplői. Bízzunk benne, hogy nem így lesz.

(Borítókép:  Emmanuel Macron és Angela Merkel - fotó: Dan Kitwood / Getty Images Hungary)