Kósa Lajos alig több, mint egy hete nyilatkozta, hogy a választásokat követően elsősorban azokkal a településekkel foglalkozna, ahol kormánypárti polgármesterjelöltek győztek. Egy évvel korábban, a 2018 elején tartott hódmezővásárhelyi időközi polgármesterválasztás apropóján ugyancsak Kósa Lajos (akkor még modern városok programot felügyelő tárca nélküli miniszterként) mondta, ha megválasztják Márky-Zay Péter függetlent jelöltet, akkor nem biztos, hogy ugyanúgy érkeznek a kormányzati források a városba, mint ezelőtt.

Amely függőség a 2010-es kormányváltást és központosítási lépéseket követően egyre nyilvánvalóbbá vált. Ennek következtében az önkormányzatok egyszerre váltak a kormányzati politika végrehajtóivá, illetve adott esetben annak kegyeltjeivé.

Pedig az önkormányzatiság, a többszintű kormányzás létrejöttének célja épp ellenkező: az állampolgárok országosan eltérő igényeit célszerűbb helyi szinten, helyben választott vezetők útján ellátni, mivel a központi kormányzat jellemzően nem tud különbséget tenni a közszolgáltatások nyújtása során: mindenki ugyanahhoz a szolgáltatáshoz fér hozzá függetlenül attól, hogy arra nincs egyáltalán szüksége, vagy azokból többre lenne szüksége. Friss példa erre az USA esete, ahol egyes városokban keveslik a szövetségi kormány környezetvédelmi erőfeszítéséit, így egyre több helyi program indul.

A helyben választott vezetők a helyi igények kielégítésére alkalmasabbak, könnyebben elszámoltathatók, részben azért is, mert a helyi választásokon egy-egy szavazatnak nagyobb súlya van. Ennek azonban feltétele, hogy az önkormányzatok megfelelő jogszabályi hatáskörrel, illetve forrással rendelkezzenek. Utóbbinak garanciája az önkormányzatok saját adó- és díjbevételei, a szabad hitelfelvétel, vagy a szabadon felhasználható, transzparensen biztosított központi források.

E források szűkülése és a célhoz kötött források arányának növekedése szűkítik az önkormányzati autonómiát, egyre inkább végrehajtó szerepbe taszítva az önkormányzatokat. Ez ún. kollektív felelőtlenséghez vezethet: a helyi közszolgáltatások ellátásában megjelenő problémákért az állam az önkormányzatra mutogat, mondván ő a feladatért felelős, míg az önkormányzat az államra, hogy az nem biztosított elég forrást. Végső soron azonban az állampolgárok járnak rosszul (ahogy az történt például az iskolák államosítása során is).

A magyar önkormányzatiság elmúlt harminc éve során folyamatosan növekedett a központi kormányzattól való függőség. A rendszerváltáskor liberális elvek mentén kialakított, szabadon felhasználható saját bevételekre alapuló önkormányzati rendszerben 2010-ig rejtett központosítás volt megfigyelhető: az önkormányzati feladatok növekedésével párhuzamosan csökkentek saját és szabadon felhasználható bevételek, míg a központi támogatások egyre inkább célhoz kötötté váltak. A nyomást a szabad, jogszabályban lazán korlátozott önkormányzati hitelfelvétel enyhítette, amely 2006 és 2010 között egyre nagyobb méreteket öltött. 2010 után azonban megtörtént a nyílt központosítás, az önkormányzati feladatok, és ezzel a pénzügyi források csökkentése.

Ennek ékes bizonyítéka egyrészt, hogy míg korábban az állami beruházások felét az önkormányzatok valósították meg, ez 2018-ban nem érte el a 25%-ot. (1. ábra). Másrészt jelzésértékű, hogy 2017 és 2018 között Kósa Lajos tárca nélküli miniszterként felügyelte az önkormányzati beruházásokat. Ennek egy következménye, hogy nem feltétlenül azok a beruházások fognak megvalósulni, amire helyben igény lenne, hanem amire pénz van. A támogatási források maximalizálása érdekében pedig sokszor helyben értelmezhetetlen beruházások valósulnak meg (ennek tankönyvi példája Kisvárda esete, vagy a kormány váratlanul akaszt meg fejlesztéseket, mint az történt például Székesfehérváron). Másrészt e beruházásokat az állam és az önkormányzatok is ajándékként kezelik, ezáltal elsősorban csak a szövetséges vagy a „jól viselkedő” települések lakosai részesülhetnek benne.

De nem csak a kormány által kivitelezett és kivételezett beruházások terén figyelhető meg a kormány helyi ügyekben való térnyerése. A központi források célhoz kötöttsége mellett növekedett azoknak a forrásoknak az aránya, amelyet a kormány saját hatáskörben biztosít az önkormányzatoknak (az ezzel kapcsolatban frissen megjelent tanulmányt lásd itt). Bár 2010 is előtt megfigyelhető volt részrehajlás, 2010-et követően tovább nőtt a politikai klientilizmus, azaz a kormánypárti polgármesterek által vezetett települések favorizálása.

Ez igaz mind a kiegészítő működési támogatásokra, a beruházásokra nyújtott forrásokra, de észrevehető az EU források terén is; ez, ahogy a G7 elemzése is rámutatott, saját adóbevételek növelésére, feszesebb költségvetési politikára ösztönözheti háttérbe szoruló önkormányzatokat. Nem utolsó sorban a 2006 és 2010 között felhalmozott, összesen több mint 1300 milliárd Ft önkormányzati adósság átvállalásánál is szerepet játszott politikai kötődés. A nagyobb, 5000 főnél népesebb települések hiteleinek 2013-ban megvalósult részleges átvállalása során elsősorban a kormánypárti településeknek kedveztek.

A kimaradó települések azonban még mindig támaszkodhatnának külső forrásokra a fejlesztéseik finanszírozása során. Ugyan a bankok ebben partnerek lennének, azonban

Ez különösen annak fényében nem meglepő, hogy a már korábban említett 1300 milliárd Ft adósságállomány felépülését sem a jogszabályi keretek, sem a piaci szereplők nem tudták féken tartani. A hitelfelvételek engedélyezése során azonban nyilvánvalóan érvényesülnek politikai szempontok is: a kormánypárthoz közeli települések inkább számíthatnak a kormány jóváhagyására, mint az ellenzékiek.

Ez közvetetten azt is okozza, hogy az ellenzéki önkormányzatok nem tudnak úgy megerősödni, ahogy azt tették a 2006 és 2010 között, akkor még ellenzéki, FIDESZ-KDNP-hez köthető nagyobb települések. (az 1. táblázat bemutatja, hogy 2002 és 2019 között hogyan változott az önkormányzati politikai térkép, amin jelöltük a kiugró változásokat)

1. táblázat A települések száma és megoszlása a politikai kötődés alapján

Forrás: NVI és MÁK adatok alapján

Összefoglalva, az önkormányzati függőség növekedésének következtében csökkent az önkormányzatok pénzügyi és politikai mozgástere. Ezzel együtt a „szövetséges” településeken nagyobb eséllyel valósul meg kormányzati beruházás, illetve több forrást kaphatnak működésük vagy fejlesztéseik finanszírozására. Az ellenzéki települések ráadásul a hitelfelvétel során is hátrányból indulnak.

A kimaradó önkormányzatoknak azonban nem csak azzal kell szembe nézniük, hogy a település veszít versenyképességéből, hanem – az állam adóbevételein keresztül – közvetetten azok lakosai fizetik a kegyelt települések beruházásainak árát. A politikai klientilizmus nyíltan való felvállalásával a kormány egyértelművé tette, hogy nem a kormánnyal szövetséges vezetőre leadott szavazat egyenlő a kormányzati támogatás elutasításával. Ez pedig jelentős dilemmát okozhat a nem kormánypárti szavazóknak vasárnap a szavazófülkében.

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!