2020. januárjában Tajvanon újraválasztották a Kínától függetlenedni vágyó Caj Jing-vent, a szigetország első női elnökét, aki győzelmi beszédében megerősítette, hogy továbbra is elutasítja az „egy Kína elvét” és folytatni kívánja a Nagy Testvérrel való konfrontálódás politikáját.

A választások másnapján Keng Suang kínai külügyi szóvivő kijelentette, hogy a világon csak egy Kína létezik és Tajvan mindvégig Kína része marad, akárkit is válasszanak meg. A kínai nemzetvédelmi minisztérium korábban már többször kijelentette, hogy minden olyan lépést kész megtenni, amelyet szükségesnek tart,

De mit jelenthet ez a valóságban? Indít-e Kína valódi háborút az amerikaiak által felfegyverezett Tajvan ellen? A gyors ütésváltást követően a világjárvány elleni védekezés némileg parkolópályára tette az asztalitenisz játszmát, de ahogy az olimpiát is csak elhalasztották, valószínűleg ez a parti is hamarosan folytatódik – és egyáltalán nem biztos, hogy „pingpong-diplomáciával” el lehet majd rendezni.

Úton a világelsőség felé

Nagy utat jár be a világ legnépesebb országa, hogy – az egykor a világ legfejlettebb civilizációjából – a világ valóban legerősebb birodalmává váljon.

A kínai civilizáció története gyakorlatilag egyidős az emberiség történelmével. A selyem, az ecset, a papír, a könyvnyomtatás, a papírpénz, az iránytű, a puskapor, a gyufa, de még a fogtömés, vagy a körömlakk is mind-mind kínai találmány. Már az ókori kínaiak abakusszal számoltak és hát igen, 40-50 ezer különféle írásjegyet használtak gondolataik papírra vetéséhez. A belső hadakozások és a mongol uralom után a késő császárkori birodalomban a XV. századra az életszínvonal messze a legmagasabb volt a világon. Miközben Észak-Amerika még „felfedezettlen” vadon volt, Európában meg járványok tizedelték a háborúzó királyságokat, Nanking és Peking több, mint félmillió lakosával a világ legnépesebb nagyvárosai voltak (Londonban ekkor körülbelül ötvenezren laktak). Kína pedig – az utazók leírásai alapján – a világ legfejlettebb és leggazdagabb országa lett.

Mi, európaiak sok újítást a sajátunknak gondolunk, holott nem kizárt, hogy a kontinensünkön később lezajló mezőgazdasági és ipari forradalom legtöbb találmányának is megvolt a kínai előfutára. Az első európai vetőgép vagy vasolvasztó például biztosan egy-egy, már többszáz éve létező, kínai találmány koppintása volt.

Nos, a Ming dinasztia fénykorában, Jung-lo császár olyan, háromszáz óceánjáróból álló, hatalmas flottát épített, amelynek többárbócos, légkamrás – azaz „elsüllyeszthetetlen” – vezérhajója ötször akkora volt, mint Kolombusz Santa Mariája. A gigantikus hajóhad – amellyel összemérhetővel egészen az első világháborúig nem találkozhatunk – 1405-ben, Cseng Ho tengernagy vezérletével, kincsekkel megpakolva elindult a világ óceánjainak felfedezésére. Ahova csak megérkeztek megajándékozták a népeket és cserébe ők is helyi ajándékokat fogadtak el. A császár valódi célja nem feltétlenül a cserekereskedelem élénkítése volt, sokkal inkább erőfitogtatás: gazdagságának és technikai fejlettségének, azaz a kínai civilizáció világelsőségnek bizonyítása, és végső soron az idegen civilizációk behódoltatása.

1424-ben azonban meghalt a császár, utóda pedig rendeletben tiltotta meg az óceáni utazásokat. A tengernagy felfedezéseiről készült feljegyzéseket megsemmisítették és halálbüntetéssel sújtották azt, aki kétárbócosnál nagyobb hajót mert építeni. Így végül Kolombusz „bárkája” fedezte fel Amerikát és nem a nagy kínai hajóhad.

Nem érthetjük és nem tudhatjuk pontosan, hogy a világ vezető civilizációja miért fordult akkor hirtelen befelé, de fontos megértenünk, hogy a keleti vallások és kultúra miben más, mint a miénk. A konfuciuszi tanítás szerint egy embernek vagy közösségnek a harmóniát és optimumot a saját adottságai között kell megvalósítani, hiszen mindenből van éppen elég ott, ahol vagyunk. A hódítás, a leigázás és harácsolás helyett a belső építkezésre, az állandóságra kell a hangsúlyt helyezni.

Bár a kínai kommunizmus térhódításával a homogén, egyensúlyban lévő, befelé forduló klasszikus kínai filozófia már rég háttérbe szorult, a kínai politika – az amerikaival ellentétben – továbbra sem kíván a hazától többtízezer kilométerekre lévő konfliktusokba fegyveresen beavatkozni, akkor sem, ha több milliárd dolláros pénzügyi befektetéseik vannak a térségben.

Mindig is kiemelt fontosságú lesz, hogy mi történik ezen a – partjaitól száz kilométerre lévő – kis szigeten. Lássuk miért!

Kistestvér születik, de melyik is az?

A XX. század első felében, a többezer éves császárság intézményének elbukása után, több tartomány hadvezére is jelentkezett a hatalmi űr betöltésére. Közülük ketten, a kommunista pártot vezető Mao Ce-tung és a köztársaságpárti Csang Kaj-sek erősödött meg annyira, hogy jelentős hadsereggel, véres polgárháborút vívjanak egymással. Kettejük csatáját félbeszakította egy – az általunk csak II. világháborúként emlegetett – külső atrocitás, amikoris Japán teljesen elfoglalta az országot. Egy tized akkora civilizáció úgy igázta le a világ legnépesebb országát, hogy 1945-ben csak a szövetséges erők tudták felszabadítani, mert Kína magától erre képtelen lett volna.

Mivel a japánok kiűzéséből a köztársaságpárti Egyesült államok jóval nagyobb részt vállalt, mint a kommunista Szovjetunió, kezdetben Csang Kaj-sek aratta le a dicsőséget. A 40-es évek végétől azonban a szovjetek számára fontosabb lett Kína, mint az amerikaiaknak, ami végül a csatát Maoék javára fordította. A köztársaságpártiak menekülni kényszerültek, és jobb helyet nem találtak, mint a – továbbra is amerikai megszállás alatt álló, volt Japán gyarmat – Tajvan szigetét. Mint valami kalózok a kincses szigetre,

és megalakították a Kínai Köztársaságot, amely több mint két évtizedig képviselte az egész kínai nemzetet az ENSZ Biztonsági Tanácsában és diplomáciai kapcsolatot tartott fent a nyugati nagyhatalmak többségével. Azután a világ ráunt, hogy a tajvani vezetés ugyanúgy elnyomott minden politikai ellenállást és cenzúrázta a sajtót, mint a szárazföldön alapított Kínai Népköztársaság, így a nagyhatalmak szépen lassan átpártoltak a másik oldalra.

A „tajvani csoda”

A tajvaniak tanultak saját hibájukból és 1970-es években elindultak olyan politikai reformok, amelyek többpártrendszerű, szabad választásos, demokratikus állammá alakították az országot. Ez a fordulat már több támogatásra talált és amerikai pénzalapok is hozzásegítették a szigetet ahhoz, hogy az 1980-as évekre gyors – hardver és technológia-orientált – gazdasági fejlődésnek induljon. A robbanásszerű „tajvani csoda” néven emlegetett folyamat során az ország lett a második, gazdaságilag leggyorsabban fejlődő „kistigris” Ázsiában, Japán mögött. Olyan – magántőkéből létrejött – családi vállalkozások, mint a számítógép gyártó Acer, a hálózati eszközöket fejlesztő D-Link, vagy az alaplap és monitor gyártásban jeleskedő Asus egymással versenyeztek az egyre képzettebb munkaerőkért. A növekvő igények mögé beállt az oktatási rendszer és a tajvani tanulók fokozatosan a világ élmezőnyébe kerültek a matematikai tudásfelmérésekben. Megugrott a szabadalmi kérelmek száma és a kis sziget, egyre nagyobb cégei évről-évre meghatározó innovációkkal álltak elő.

Volt magántulajdon, szabadverseny, tudományos-technológiai forradalom, munkaetika, minőségi gyártás és persze – az ország nyitottságából adódóan – hatalmas felvevőpiac a világ minden részéből.

Hatás – ellenhatás

A kínai kommunista vezetők persze nem felejtették el, hogy voltak olyan idők, amikor a világ Tajvant ismerte el az egész kínai nemzet képviselőjének. Nem csoda, hogy a Kínai Népköztársaságban nem nézték jó szemmel a kistigris előretörését és presztízskérdésnek tekintették, hogy ugyanolyan erőket állítsanak a csatasorba, mint amilyenek Tajvannak is meghozták a sikereket.

Kínában a másolás nem elítélt tevékenység. Sőt még jobban motiválja őket a bizonyítás, hogy ők is képesek az adott termék létrehozására, főleg akkor, ha annak a kistestvérnek a sikereit kell lemásolni, aki annak idején a „családi aranyat” is magával vitte.

Sorra jöttek létre azok az államilag agyontámogatott szervezetek, amelyek feladata volt az innovációk lemásolása az érvényben lévő nemzetközi szabadalmak teljes figyelmen kívül hagyásával. A kistestvér cukkolására még egészen pofátlan dolgok is születtek:

előbb TP-Link majd később DS-Link néven hoztak létre cégeket egészen hasonló arculatokkal, hogy az egyszeri vásárlók csak véletlenül vehessék észre a különbségeket.

De a csatlósokat is ütötték, így nem járt jobban a világ egyik legnagyobb technológiai vállalata, az amerikai Cisco sem. A kínai államhoz köthető Huawei szinte mindent lemásolt, amelyet a technológiai világ Cisco szabadalomként ismert. Persze amíg a kínai cégek, másolt termékeiket csak a belső piacaikon terjesztették, nem különösebben haragították magukra a szellemi tulajdonjog lelkes aktivistáit. De azt a kommunista párt vezetői is tudták, hogy ebből így önmagában még nem lesz világuralom.

Megérkeznek a legújabb kor dzsunkái

Minden iparágat figyelembe véve Kína 1990-ben még kevesebb mint 3 százalékban részesült a világ össztermeléséből, mostani 25 százalékos részarányával már a világ legnagyobb gyártója lett.

A nagy nyitásra, a technológiai iparágban, az ezredforduló táján került sor. A kínai vezetés kiadta a parancsot és az addigra gigantikus méretre duzzasztott kínai gyártók, kincseikkel megpakolva elindultak a világpiacra. A szívélyes fogadtatás elősegítése érdekében, Magyarországon például megfogták az összes valamire való rendszerintegrátor partnert és elvitték egy kéthetes, gyárlátogatásokkal tarkított, kínai körutazásra. Megdöbbentő látvány fogadta a magyar szakembereket is: a gyárakban minden olyan berendezés kapható volt, amelyet bárki, bárhol a világon kifejlesztett. A Huawei szó a kínai nyelvben egyébként

és ez valóban az is volt.

Kínai szemszögből Kelet-Európa fontos állomás. Ha beforgatjuk a földgömböt úgy, hogy Kína legyen a középpontban, rögtön feltűnik, hogy számukra mi vagyunk a nyugat kapuja. Európaiként furcsa lehet, de tényleg vannak olyan technológiai cégek (legutóbb a Xiaomi), akik előbb nyitnak keleten, mint nyugaton. Talán a szocialista múltunk, talán az, hogy a kelet-európai fogyasztó ár-érzékeny, nem háborodik fel annyira egy-egy rosszabb minőségű terméken, de valahogy Kína sokszor úgy tekint ránk, mint egy gyakorló pályára.

Persze ezek a nyitások sohasem mennek zökkenőmentesen – elsősorban a kulturális különbségek miatt. Kínában a szóbeli kommunikáció másodlagos, teljesen mindegy, hogy valamire igent mondanak vagy nemet. Amikor egy kínai egy európaival tárgyal, általában nyomasztja annak testszaga, gesztusai, agresszív fellépése, ezért, ha a valamilyen speciális kérése van az ügyfélnek, inkább mindenre igent bólint, mert szeretne mihamarabb szabadulni a kényelmetlen helyzetből.

Az államilag támogatott árazás pedig alapjaiban rengette meg az iparágat. Az albán távközlési hálózat digitalizálására kiírt tenderre egy, a kínai hadsereghez köthető cég, harmad akkora árat adott, mint az európai, tajvani és japán gyártók. Volt olyan mobil távközlési beszállítás is, amelyet a cég mindenféle ellenszolgáltatás nélkül adott, de garancia nélkül.

Minőség, megbízhatóság, terméktámogatás – nincs

Ezek a dotált árak persze kicsinálták az iparágat. Az európai és japán cégek kihullottak a versenyből, a koreaiak és tajvaniak pedig csak úgy tudtak lépést tartani az árakkal, ha rontottak a minőségen. Így aztán bekövetkezett az is, amelyről mindannyian tudnánk mesélni. Minél régebbi egy elektronikai termék, annál tovább működik – csak sajnos hamarabb elavul. A kínai gyártócégek előretörésével olyan minőségrontáson ment keresztül a technológiai iparág is, hogy kész csoda, ha valami két-három évet kibír. Ami a legrosszabb, hogy lassan hozzá is szokunk ehhez és ez válik természetessé, normálissá. Pedig az se normális, hogy többe kerül egy éttermi ebéd, mint egy otthoni wifi router.

Persze a kínai gyárak – megfelelő ellenőrzés mellett – tudnának jó minőséget is gyártani,

Az, hogy a végén ránk marad az idő előtt elromlott termékek miatti bosszankodás, a kínai gyártót kicsit sem zavarja, hiszen az ő kultúrájában sajátos dicsőség túljárni a másik eszén.

Az engedélyek megszerzése és a szabályok betartása amúgy sem a kínai szervezetek erősségei, erre sajnos nemsokára egy WHO vizsgálat is fényt deríthet. A technológiai iparágban használt CE és ISO betűjelek sem az ötvenezer elemű kínai ábécé részei, úgyhogy akár tudatlanságból is rákerülhetnek az uniós termékszabályok vagy minőségirányítási rendszerek monogramjai egy termékre, amelyért azután egy ismeretlen kínai vállal teljes felelősséget aláírásával. Sajnos Magyarországra is évekig ellenőrízetlenül érkeztek rossz minőségű vagy nem megfelelő szabványú kínai elektronikai termékek. De hát mindig könnyebb elnézést kérni, mint engedélyt.

Az otthoni berendezéseket forgalmazó, kínai TP Link például évekig olyan routereket forgalmazott, amelyek kimenő teljesítménye – alapértelmezett beállítás mellett – tízszerese volt az európai határértéknek. Az egyszeri felhasználó persze örült, hiszen lecserélte a technológia szempontból éppen kifutó D-Link routerét és egycsapásra volt wifi jel a lakás távolabbi pontján is, de hogy mit jelent évekig együtt élni a szabványosnál jóval magasabb elektromágneses sugárzással, az talán csak egy évtized után fog majd kiderülni a laborleletekből.

hogy megajándékozzák a népeket megkérdőjelezhető minőségű ipari hulladékokkal. Csordultig teli, óriás konténerszállító hajó armada hirdeti a kínai civilizáció világelsőségét és mi együtt hódolunk a Kínai birodalom nagy-nagy sikerének.

Végállomás, kiszállás? Dehogy!

Nem újdonság, hogy gyártó cégek tömegei mentek tönkre, vagy kerültek olyan kiszolgáltatott helyzetbe, hogy ha versenyképesek akarnak maradni, termékeiket a kínaiakkal kell legyártatniuk, növelve ezzel az ottani GDP-t. A történelem azonban nem áll meg, mindig lesznek olyan „fekete hattyú” események, mint most a koronavírus, amelyek alapjaiban rengetik meg a világ gondolkodását és akár újra is osztják a lapokat.

A technológia, a távközlési és számítógép hálózatok pedig még soha ilyen fontos szerepet nem töltöttek be az emberek és cégek életében, mint most, a járvány alatt.

akik megértették, hogy nem a legolcsóbb, hanem a legjobb ár/teljesítményű üzleti megoldást kell választani, amely „kiberbiztonságos” és van hozzá helyi terméktámogatás akár veszélyhelyzetben is. Az otthonra vásárlók meg eldönthetik, költenek-e kétszerannyit egy megbízható Soho routerre, vagy évente kétszer lecserélik a legolcsóbbat a legolcsóbbra.

Olyan tajvani technológiai cégek, mint a D-Link, már belátták, hogy az otthoni termékek piacán, a vásárlókért való értelmetlen, a márkát felemésztő csatában most vereséget szenvedtek és a jövőt a magasabb értéket képviselő termékek és a hozzájuk kapcsolódó szolgáltatások fejlesztésében látják. Emellett erősítik az olyan új irányokat, mint az üzleti megoldások piacán a már meglévő jelenlétük kiterjesztését, amelyekkel nemsokára újra borsot törhetnek a Nagy Testvér orra alá.

A tajvani cégek számára ez a parti sohasem lefutott és valószínűleg nem is lesz, amíg a nagy kínai hajóhad egyszer tényleg át nem szeli a Tajvani szorost.