Többhetes felkészülés után helyi idő szerint kedden éjfél után nem sokkal, az eredeti menetrendhez képest kétórás késéssel felért a felszínre az első chilei bányász, és sorra hozzák fel a többieket, a mentés problémamentesen halad. A kabinban leküldtek az augusztus elején a mélyben rekedt harminchárom bányászhoz több bányamentőt és egy orvost is, akik lentről segítik a mentőakciót. Óránként tudnak felhozni egy bányászt, a mentés két napig is eltarthat.
A felszínre érve örömujjongás és hatalmas tapsvihar fogadta az első mélyben rekedt chilei bányászt. Hatvankilenc nap után elsőként a 31 éves Florencio Ávalos jöhetett fel, érkezését szirénaszó és villogó lámpa jelezte. Felesége és kislánya is a lent rekedt társai által aláírt pólót viselő bányász nyakába borult, mielőtt hordágyon elszállították helyszíni kivizsgálásra.
Egy órával később már a második bányász is felérkezett. A lenti videókat is felkonferáló Mario Sepulvedán, a csapat mókamesterén szinte nem is látszott, hogy mennyi időt kényszerült a föld alatt tölteni, lentről hozott, aranyat is tartalmazó köveket osztogatott a Sebastian Pinera elnök mellett álló szakembereknek, a kordonon kívül álló munkásokhoz is széles mosollyal szaladt oda Chilét éltető kórust vezényelni.
Gond nélkül megérkezett a harmadik bányász is, eddig mindegyik kimentett férfi láthatóan jó fizikai állapotban volt, a kabinban bekészített oxigénre sem volt szükségük. Negyedikként a lent rekedt csapat egyetlen bolíviai tagja jött fel, aki mindössze öt nappal a katasztrófa előtt kezdett dolgozni a bányában. Evo Morales bolíviai elnök állítólag felajánlotta, hogy az elnöki géppel viszi haza.
Megérkezett a felszínre az ötödik bányász, Jimmy Sanchez is a felszín felé. A szabad levegőn barátnője és kéthónapos kislánya várja.
Az elején a tervezetthez képest két órás késéssel kezdődött meg a mentőakció, a hivatalos indoklás szerint változtatásokat végeztek a bányászok kimentéséhez használt kabinban elhelyezett kommunikációs rendszeren, azonban a mentés azóta már a tervek szerint halad.
Kétszer is tesztelték üresen a 66 centi széles járatban a mentéshez használt kabint, egyszer egy kisebb sérülést is ki kellett javítani, mielőtt negyed tizenkettőkor leengedtek egy tapasztalt bányamentőt a lent rekedtekhez. A férfi még egyedül küldte fel az első bányászt, azonban a következő leeresztésekkor egy újabb szakembert és egy orvost is leküldtek, így már hárman segítik lentről a mentőakciót.
A 633 méterre leeresztett, majd felhúzott kabin egy átlagos lift sebességével halad, lefelé nagyjából harminc percig, felfelé tizenöt-húsz percig tart egy út. Így másfél-két napig is eltarthat, amíg az összes bányász kiszabadul. A bányászok egy előre felállított sorrend alapján jönnek fel, először a legtalpraesettebbek, majd a betegek, végül a fizikailag és lelkileg legerősebbeket hozzák a felszínre.
A bányászok névre szóló zöld védőruhákat, sisakot és sötét szemüveget viselnek, ezekben szállítják fel őket egyesével a külön erre a célra épített mentőkabinban. A Főnixben 1,9 méter magas, 53 centiméter átmérőjű helyre kell beszorítaniuk magukat a bányászoknak. A kabinba beépítettek három, sűrített levegőt tartalmazó tartályt, illetve egy mikrofont is, alulról pedig kialakították a vészkijáratot, hogy a bányász visszaereszkedhessen a tárnába, ha a kapszula beszorulna a furatban.
A mentőakció előtt még utoljára felmérték az egészségi állapotukat, de a bányászok a művelet alatt egy speciális övet viselnek, amellyel folyamatosan ellenőrzik az életfunkcióikat. Emellett kamera és kommunikációs eszközök is vannak a kabinban. "Nem kell látnom a bányászt a kapszulában, hogy pontosan tudjam, mi történik vele" – mondta Jean Romagnoli orvos.
A két és fél hónapra a föld alatt rekedt férfiakat fent családjuk és ismerősökből, tévéstábokból álló több ezres tömeg várja, a helyszínen van Sebastian Pinera elnök, a kormány több tagja. Felérve minden bányász egy nevével ellátott takarót kap, amelyet a megmenekülés emlékére készítettek. A fényviszonyok mellett a tizenhárom fokos éjszakai hőmérséklet is szokatlan lehet a két és fél hónapot 30 fok felett töltő bányászoknak.
A bányászok a kabinból kiszállva találkoznak három előre kiválasztott családtagjukkal, majd első lépésként gyors orvosi vizsgálaton esnek át a helyszínen, hasonlóan ahhoz, mint amikor az űrhajósokat vizsgálják meg visszatérésük után. Ezután helikopterrel szállítják őket a negyedórára lévő Copiapo városi kórházba, ahol két napig megfigyelés alatt tartják őket.
A chilei bányászok minden eddiginél többet, 68 napot töltöttek a mélyben. Az eddigi rekordot két kínai bányász tartotta, akiket 25 nap után mentettek ki 2009-ben. A harminchárom bányász félnaposra tervezett műszakra indult augusztus 5-én, amikor körülbelül 300 méteres mélységben beomlott az Atacama-sivatagban a San José-i réz- és aranybánya.
A lent rekedt harminckét chilei és egy bolíviai férfi sokáig nem adott életjelet magáról, a mentést pedig a következő napokban többször is fel kellett függeszteni, mert a bánya újból beomlott, és a mentőalakulatok is lent ragadhattak volna. A mentésben részt vevők azonban bíztak benne, hogy a bányászoknak sikerült elérniük a mélyben kialakított menedékhelyet, és tovább folytatták a fúrásokat. Tizenhét nappal az omlás után jelentette be Sebastian Pinera államfő, hogy a bányászok élnek, egy fúrófejre rögzített papíron az állt: „Mind a harminchárman jól vagyunk a menedékhelyen.”
Habár voltak közöttük mentálisan kevésbé erősek is, a bányászok kezdetektől fogva hihetetlen összetartással, szervezettséggel és eltökéltséggel élték túl megpróbáltatásaikat. (Noha egyes hírek szerint a nagy egyetértés csak látszat, valójában a háttérben komoly surlódások is voltak közöttük.) Kiderült, hogy a bánya beomlása után sem estek pánikba, a megmaradt élelmüket gondosan beosztva, kétnaponta két kanál tonhalkonzervvel, egy korty tejjel és egy kis keksszel maradtak életben, mielőtt felvették a kapcsolatot a külvilággal.
A menedékhelyig érő néhány centis járatot sikeresen megerősítették, és az első kapszulákban kiszáradás elleni tablettákat, illetve az emésztést segítő magas glükóztartalmú készítményeket küldtek le, majd oxigéndús levegőt is lejuttattak. Az ötven négyzetméteren összezsúfolódott férfiak leveleket is válthattak az omlás óta a helyszínen izguló családtagjaikkal.
A kezdeti lelkesedés után azonban a szakemberek jelezték, hogy még csak most jön a neheze: az első becslésekben úgy vélték, hogy karácsonyig tudják kimenteni a bányászokat, ezért elmondták nekik, hogy várhatóan négy hónapot kell eltölteniük a föld alatt. A családtagokat lesújtotta a hír, de a bányászok nem törtek össze, augusztus 27-én videón üzentek, és bemutatták a világnak az életkörülményeiket, miközben elénekelték a chilei himnuszt.
Egy ausztráliai gép segítségével augusztus 31-én megkezdték a 630 méter mélyre leérő későbbi menekülőjárat kialakítását, először egy 13 cm széles járatot alakítottak ki, amely az első tervek szerint 47 nap alatt érte volna el a bányászokat. Ezt a járatot akarták később kiszélesíteni egy 66 cm átmérőjű alagúttá, amelyen kimenthetik a lent rekedteket.
A mentéssel párhuzamosan a legfőbb feladat az, hogy biztosítsák a szerencsétlenül járt bányászok megfelelő fizikai és mentális állapotának fenntartásához szükséges feltételeket, nekik kellett ugyanis eltakarítaniuk azt a kőtömeget, amely a fúrással zúdult a mélybe.
Luis Urzúa műszakvezető lett a csapat vezetője, ő szervezte meg a lenti életet, és osztotta be a törmelék eltakarítását. Egy másik, korábban orvostanhallgatónak készülő társuk folyamatosan figyelte a többiek egészségi állapotát, míg a csapat legidősebb tagja, a 63 éves Mario Gómez lett a spirituális vezető, ő felelt az imádságokért és tartotta a lelket társaiban. A bányászok lenti életéről bővebben>>>
A bányászok nem szorultak be teljesen az 52 négyzetméteres menedékhelyre, használhatták az épen maradt két kilométeres alagútrendszert is, halogénlámpával sikerült a nappal és az éjszaka váltakozását is szimulálniuk a mélyben, de meg kellett küzdeniük a 36 fokos hőséggel. A NASA szakértőinek segítségével a mentőcsapatok speciális edzési és rekreációs programot dolgoztak ki nekik, miközben figyelniük kellett a táplálkozásra, mert nemcsak lesoványodniuk, de meghízniuk sem volt szabad.
A bányászok folyamatos videókapcsolatban voltak a külvilággal és családtagjaikkal, fentről még egy kis kivetítőt is lejuttattak, ezért egy 125 centis képen élőben szurkolhattak az Ukrajnától barátságos meccsen 2-1-re kikapó chilei futballválogatottnak, valamint nézhették az ország függetlenedési ünnepségét. Egészségi állapotuk a megszaporodó bőrbetegségek kivételével meglepően jó volt.
A mentőcsapatok egy második fúrót is útnak indítottak 702 méteres mélységbe, miközben az első, a Schramm T-130-as egy acélgerendának ütközött 268 méteren, ezért öt napig állt, de szeptember közepére így is elérte 630 méteren azt a legfelső termet, ahova már fel tudtak mászni a bányászok. A 13 centis járat szélesítéséhez használt harmadik, legnagyobb teljesítményű fúrót szeptember 19-én beindították. Akkor további hat hétre becsülték a kiszélesítéshez szükséges időt, november elejére tervezték a bányászok kimentését.
Közben elkezdték keresni a baleset felelőseit is, a mentést irányító Laurenc Goldborne bányászati miniszter szerint ugyanis már az omlás utáni két napon valamennyi bányászt ki tudták volna menteni, ha a csak később eltömődő szellőzőakna mellett ott lett volna egy létra. A San José-i San Esteban Bányaipari Vállalat magyar származású tulajdonosai nagyon sajnálták az omlást, de nem tartották felelősnek magukat.
A bányát egy korábbi baleset miatt egyszer már lezárták a hatóságok, de 2007-ben újból megkapta az engedélyt, ami szakértők szerint elhamarkodott volt. A chilei parlament bányászati bizottsága is meghallgatásokat tartott, és az államügyészség is vizsgálódik az ügyben, egyelőre még nem jutottak eredményre. A mélyben rekedt bányászok családja kártérítési keresetet nyújtott be, fejenként legalább egymillió dollárra perlik be a tárnát működtető vállalatot és az államot.
Ahogy a korábbiak, a harmadik fúró is gyorsabban haladt a tervezettnél, ezért mire szeptember végére megérkezett a járathoz az első mentőkabin, már október közepét jelölték meg a mentés lehetséges időpontjaként. A henger alakú, acélhálóból készült kabint a chilei haditengerészet hajógyárában építették, a két pótkabint egy héttel később szállították a San José bányához.
Az előző hét végén jelentették be először, hogy várhatóan már kedden elkezdhetik felhozni a bányászokat, a harmadik fúrófej szombaton érte el a földalatti járatot. A szakemberek videokamerákkal pásztázták a furatot, geológusok vizsgálták a falak állagát. Végül úgy döntöttek, hogy csak a felső, 96 méteres szakaszt kell megerősíteni beomlás ellen acélcsővel. Lejjebb a fal elég szilárd ahhoz, hogy gond nélkül feljöjjön rajta a több mint 400 kilogrammos, három méter magas, henger alakú mentőkabin.
Szirénák jelezték az áttörést, és a családtagok boldogan rohantak a helyszínre chilei zászlót lobogtatva. A felszínen egyre nagyobb tömeg várta izgatottan a fejleményeket, egész családok költöztek be a bányához, a gyerekeknek már ideiglenes iskolát is kialakítottak a helyszínen, hogy a tanulmányaikban se maradjanak le a várakozás alatt. Az egyik bányásznak lánya született, akit a katasztrófa hatására Esperanzának, vagyis Reménynek neveztek el, lelkesítő üzenetet és dedikált focimezt küldött a helyszínre David Villa és Pelé is.
A mentés nemzeti üggyé vált Chilében, a 65. napon, amikor a fúrógépek bejutottak a tárnába, országszerte ünnepségek kezdődtek. Bár szombaton már a szakemberek is pezsgővel koccintottak, Laurence Golborne minisztert pedig sokan már a 2014-es elnökválasztás egyik esélyeseként emlegetik, a politikus még mérsékletre intette az embereket. A bányászok felhozása ugyanis nem veszélytelen, ünneplésre akkor lesz valóban okuk, ha mind a harminchárman épen a felszínre kerülnek.