Váratlan kihívója lehet az elnöknek 2012-ben, a republikánusok versenyében előretört egy valószínűtlen jelölt, Herman Cain, az igazi anti-Obama. A politikán kívülről jött, alulról küzdötte fel magát, és nagyon elkapta a korszellemet. Csak éppen pont az ellenkezőjét mondja, mint Obama. Ez az elnökválasztás is izgalmas lesz.
1996-ban egy színesbőrű üzletember, Herman Cain meghívást kapott az akkori republikánus alelnökjelölttől, Jack Kemptől, hogy kísérje el őt egy kampányeseményre egy harlemi étterembe. Kemp ugyan a barátja volt, de nem értette, miért kellene vele mennie. Ő maga független szavazóként volt regisztrálva akkor. „Nem őrültem meg. Vinnem kell egy fekete barátomat, ha ilyen helyre megyek” – mondta Kemp.
Az étteremben egy demokrata párti férfi azt mondta Cainnek, hogy ilyet ő még nem látott. „Nincs olyan, hogy fekete republikánus. Nektek mind Tamás bátyáknak kellene lennetek.”
Cain, aki mindig is azon dolgozott, hogy a saját útját tudja járni, annyira felháborodott ezen, hogy nem sokkal később regisztráltatta magát a republikánus pártba.
Tizenöt évvel az eset után, idén októberben az amerikai Newsweek magazin Herman Cain arcképével a címlapon jelenik meg, rajta Obama Yes We Can-kampányszövegének kifordításával: Yes We Cain (ebben a számban olvasható a történet). Cain néhány hónap leforgása alatt az elnökjelöltségért vívott republikánus versenyfutás legizgalmasabb jelensége lett, akinek támogatottsága a legújabb felmérések szerint már a párt legnagyobb neveivel van egy szinten, miközben sosem viselt semmilyen választott politikai tisztséget – a legtöbben a Godfather's Pizza gyorsétteremlánc vezetőjeként ismerik, de a 80-as években a Burger Kingnél is dolgozott, négyszáz éttermet irányított Philadelphiában és környékén.
Cain egy igazi anti-Obama, de egy fontos dologban nagyon is hasonlít az elnök 2008-as énjére: elkapott valami igazán lényegeset a korszellemből, és ezt személyes hitelességével meg is testesíti. Ahogy a dolgok most állnak, egyáltalán nem elképzelhetetlen, hogy 2012-ben két fekete jelölt küzd majd az amerikai elnökségért. Ahogy a szeszélyes amerikai politikai viszonyok között az sem kizárt, hogy néhány hónap múlva már senki sem beszél Cainről, aki nem lesz több a republikánusok történetében színes, de lényegtelen fejezetnél.
Hirtelen jött népszerűségét Cain elsősorban könnyen szlogenesíthető adópolitikai elképzeléseinek köszönheti – 2011 republikánus Hope-ja és Change-e a 9-9-9.
Cain szerint ilyen lenne az ideális adórendszer, 9 százalékos forgalmi adóval, 9 százalékos személyi jövedelemadóval és a cégek bevételei után fizetett 9 százalékos adóval.
Amióta bedobta a köztudatba az ötletet – ami a Sim City 4 számítógépes játékból is ismerős lehet – közgazdászok, újságírók, politikusok és egyszerű szavazók számolgatják, mi jönne ki ebből, és ki járna vele jól. Cain első számú gazdasági tanácsadójára, Rich Lawrie-ra hivatkozva azt állítja, hogy összességében nem csökkennének a bevételek, miközben sokkal egyszerűbb, átláthatóbb és igazságosabb lenne az adórendszer. Igaz, mint kiderült, Rich Lawrie nem kifejezetten közgazdász, hanem egyszerű könyvelő.
Az elképzelést szinte minden oldalról támadják. Van, aki egyszerűen nem veszi komolyan, például a utahi kormányzó Jon Huntsman, aki egy vitában azzal viccelődött, hogy azt hitte, ez a pizza ára, vagy a szintén elnökjelölt-aspiráns Michel Bachmann, aki egyenesen azzal jött, hogy a 9-9-9 megfordítva 666, az ördög száma, az ördög pedig a részletekben rejlik.
Ennél komolyabb ellenérv, hogy sokak szerint egyszerűen nem jön ki a számolás, és sokkal kevesebb bevétel folyna így be, de még ha kijönne, akkor sem lenne rendben. A republikánus bázis jelentős része ódzkodik egy egységes nemzeti forgalmi adó bevezetésétől, ami bármikor megemelhető lenne. A másik oldalról pedig természetesen arról szól a kritika, hogy a változásnak a középosztály és az igazán szegények lennének a vesztesei.
A tervet bizonyára ízekre fogják még szedni a legkülönfélébb elemzők, ebben a pillanatban azonban még nem az tűnik fontosnak, hogy hányan vannak mellette, és hányan ellene. A 2012-es választást egyértelműen a gazdasági kérdések döntik majd el, vagyis az, ki tudja meggyőzni a választókat arról, hogy munkahelyeket tud teremteni, és ki tudja húzni az országot a válságból. Azt az országot, amit idén augusztusban történetében először minősítettek le a legjobb adós kategóriából, és ahol már tömegmozgalom alakult a bankárok, a politikusok és a gazdasági elit ellen. Így aztán nem csoda, hogy ha jön egy szegény sorból indult, saját erejéből sikeressé vált vállalkozó, és a legfontosabb témában húz elő valami újat, az sokaknál megpendít valamit.
Cain márpedig éppen ilyen személyiség. Apja három állásban dolgozott, hogy el tudja tartani a családot, de üzleti érzéke már neki is volt: egyik állása a Coca-Colánál volt sofőr, de fizetését egy idő után részvényekben kérte – ebből tudott nagyobb házba költözni a család. Cain egyik első számú példaképe az apja; a másik meghatározó élménye matematikatanára volt, akitől megtanulta: bármit elérhet, ha kicsit többet és kicsit keményebben küzd érte. Később matematikusnak tanult, és az egyetem után civilként dolgozott a haditengerészetnél is, mielőtt az üzleti életben folytatta volna.
Legnagyobb húzása a Godfather's Pizza gyorsétteremlác talpra állítása volt. Nem sokkal azután, hogy 1986-ban odakerült, már vezető pozícióban volt, a cég helyzete azonban nem volt túl jó ekkor, csak szenvedett a két nagy rivális, a Pizza Hut és a Domino's árnyékában.
Első napján vezetőként azt mondta alkalmazottainak: „Herman Cain vagyok, és ez itt nem egy áprilisi tréfa. Még nem haltunk meg, és be is fogjuk bizonyítani mindenkinek, hogy életben tudunk maradni".
Cain több száz üzletet záratott be, a vállalati menedzsmentnek egy teljes szintjét megszüntette, és modernizálta az arculatot és a reklámokat. Így jöttek is az eredmények, a cég talpraállt, és Cain néhány évvel később tulajdonos lett a cégben.
1996-ban hagyta ott a pizzákat, amikor az országos étteremszövetség nevű lobbicsoport vezetője lett. Ekkorra már a politikával is elkezdett foglalkozni, nyíltan nekiment például Bill Clinton egészségügyi reformtervének. 1996-ban azt mondta az Omaha World Herald című lapnak, hogy egy nap akár elnök is lehet belőle. Bár a neve akkor már kezdett ismertté válni, az ilyen irányú ambícióit azért még nem vették igazán komolyan, ami valamelyest érthető is – ki adna hitelt egy olyan embernek, aki nem sokkal korábban még John Lennon Imagine-jét énekelt pizzára átköltve?
2000-ben azért megpróbálkozott elindulni az előválasztáson, de hamar elvérzett, ahogy a 2004-e szenátusi választáson is. Egy sokkal fontosabb csatát azonban sikerrel vívott meg az évtized közepén: 2006-ban vastagbélrákot diagnosztizáltak nála, ami a májára is átterjedt, és az orvosok 30 százalék esélyt adtak a túlélésére. Az ismételt műtétek és a kemoterápia azonban hatottak, Cain azóta gyógyulófélben van. Tavaly ősszel már arról kezdtek szólni a hírek, hogy ő lehet a republikánusok sötét lova.
Sokáig azonban inkább csak érdekes színfolt volt az előválasztási vitákon, továbbra sem vette senki igazán komolyan, és, legalábbis kívülről úgy tűnt, ő sem törődött igazán az egésszel – több figyelmet fordított új könyve promotálására, mint a kampányra. Aztán az utóbbi hónapokban, a 9-9-9-cel mégis elindult valami körülötte.
Ehhez persze kellett az is, hogy a körülmények a kezére játsszanak. A republikánus jelöltek között egyelőre nincs egyértelmű befutó, mindenkinek vannak kisebb-nagyobb hátrányai. Egy ideig úgy tűnt, a már 2008-ban is elindult Mitt Romney lehet majd Obama kihívója, aki régóta tudatosan készül erre, de egyelőre nem ért el igazán nagy áttörést. A nyár sztárja a texasi kormányzó, Rick Perry volt, amikor augusztusban bejelentette indulását, egyből a népszerűségi listák élére ugrott, de ő sem tökéletes jelölt, például azért, mert sokaknak már túlzás a texasias keménykedése, amivel például megfenyegette Ben Bernanke jegybankelnököt, hogy megvereti, ha az államba érkezik.
Sarah Palin végül is nem is indul, és Michele Bachmann mögé sem sorakozik fel mindenki, így robbant be Cain, aki mindegyikükhöz képest tudott valami újat mutatni a választóknak. Persze a többiek példája figyelmezetető jel is lehet neki: szinte mindegyikük tűnt már befutónak hosszabb-rövidebb ideig, és könnyen lehet, hogy Cain is csak egy újabb szereplő lesz ebben a sorban.
Ha pedig kiderül, hogy a Cain-jelenség csak lufi, ami ki is pukkanhat, annak laz adórendszeren kívül is lehet számos oka. Egyrészt kis túlzással nincs kampánycsapata, legalábbis jóval kisebb, mint bármelyik vetélytársának, és kevesebb pénze is van kampányra, mint a többieknek. Persze ezt egyelőre inkább a saját javára fordítja, és azt mondja, az üzenet fontosabb, mint a pénz, de ha elmúlik a lendület, és még mindig versenyben lesz, ennél sokkal több erőforrásra lesz szüksége.
Másrészt a külpolitikához saját bevallása szerint sem ért. Olyannyira nem, hogy volt olyan interjú, amiben azokkal az újságírókkal viccelődött, akik úgy próbálják elkapni, hogy nevezze meg „Üzbegi-begi-begi-begi-sztán-sztán és más jelentéktelen államok” elnökeit. A kampányidőszakban a jelöltek minden mozdulatát ízekre szedő sajtó erre egészen biztosan rá fog repülni.
Biztosan alaposan meg fogják vizsgálni azt is, amit atlantai rádiós műsorvezetőként mondott 2000-től kezdve, és itt is lesz oka magyarázkodni. Cain keményvonalas konzervatív, aki még a nemi erőszak áldozatainak sem engedné az abortuszt, az iszlám ellen pedig kifejezetten kemény megszólalásai voltak, a mecsetek építésének megtiltásától az Amerikát fenyegető sária-veszélyig.
És, bár szerinte a választás nem a bőrszínről fog szólni, azért ez a kérdés továbbra sem megkerülhető az Egyesült Államokban, pláne a republikánus párt esetében. Cain olyan helyen nőtt fel, ahol gyerekkorában még voltak kutak, amikből csak fehérek ihattak, de ő ennek ellenére is beleivott a tiltott vízbe.
Az, hogy Cain fekete, kétélű fegyver lehet a kampányban. Egyrészt előnyére válhat, hogy sok republikánus érezheti úgy, ezután már végleg nem vádolhatják rasszizmussal, és úgy támadhatják Cain támogatásával az elnököt, hogy az semmiképp sem tűnik rasszizmusnak. Másrészt a párt támogatói között jócskán vannak még olyanok, akiknek egy kicsit meredek ötlet lenne, ha 2012-ben két fekete jelölt közül lehetne választani. Obamáról Cain egyébként azt mondta, emberként becsüli, de elnökként pocsék teljesítményt nyújt.