Nem teremtett békét Izraelben, nem nyerte meg magának az iszlám világot, nem zárta be Guantanamót, és még csak a deficitet se csökkentette. Ha négy év múlva is olyan lesz a megítélése, mint első elnöksége után volt, Obama nem kerül be a nagy amerikai elnökök arcképcsarnokába. De a második ciklus egyben esély is saját emlékműve építésére, és nekünk van is ötletünk, hogy mivel tehetné emlékezetessé.
Bár Barack Obama az amerikai alkotmány követelményeinek megfelelve hivatalosan már vasárnap letette elnöki esküjét, a nép sem maradhat látványosság nélkül, így hétfőn nyilvánosan is esküt tesz. Ezzel megkezdi második, egyben az amerikai törvények szerint utolsó elnöki ciklusát is.
A második elnöki ciklus sajátos feladat. Míg az elsőben az újraválasztás tartja kordában az elnököt, a másodikban elméletben már saját emlékművének építésére koncentrálhat. Újraválasztásakor írtuk, hogy két út van előtte. Vagy szembemegy akár saját bázisával is, és a republikánusok felé is nyitva egy új közmegegyezés felé tereli az országot, vagy kiteljesíti saját, az amerikai konszenzusnál balosabb eszméit. A választások óta történtek, személyi döntései – mint John Kerry külügyminiszteri és Chuck Hagel védelmi miniszteri jelölése –, illetve a decemberi newtowni mészárlás után fellángolt fegyvertartási vitában tett radikális lépései ez utóbbit valószínűsítik.
Mindez az első négy év döntéseinek bővített újratermelését feltételezi. És ez nem bíztató. Az Economist vezércikkének találó megfogalmazásában, ha az a kérdés, hogy hogyan emlékszik majd a történelem Obamára, csak remélni lehet, hogy az első négy événél kedvezőbben.
Amerikai elnök talán sosem foghatott neki a munkának olyan pozitív várakozások közepette, mint Obama, akit egyből egy Nobel-békedíjjal is kitüntettek - az indoklás szerint pont azért, mert reményt sugárzott. Ha azt vesszük, hogy az afganisztáni kivonulást is megelőlegezve két háborút is lezárt, a békedíjnak még alapja is lehetne. De egyrészt az iraki kivonulás után az Egyesült Államok nemcsak Irakban, hanem több szerencsétlen döntés nyomán a teljes Közel-Keleten elvesztette befolyását. Afganisztánban semmi sem utal arra, hogy nemzetközi jelenlét nélkül hosszú távon is fenntartható volna az a nagyvonalúan stabilnak és demokratikusnak nevezhető államrend, amit tíz év kemény munkájával kialakítottak. És akkor még nem beszéltünk arról, hogy Obama alatt a pakisztáni terrorista célpontok elleni dróntámadások kongresszusi felhatalmazás nélkül, a CIA irányításával folytatott háborúvá fejlődtek.
Apropó, CIA. Emlékeznek még Obama egyik leghangzatosabb kampányígéretére, a guantanamói börtöntelep bezárására? Még egy napja se volt elnök, amikor már az íróasztalán várt aláírására az erről szóló előterjesztés. A telep azóta is áll, sőt, már az is eldőlt, hogy az ott fogva tartottak katonai bíróságok előtt, az amerikai jog szerint járónál kevesebb eszközzel védekezve felelhetnek bűneikért.
Obama másik grandiózus terve a megbékélés volt az iszlám világgal. De 2009-es, akkor történelminek ítélt beszéde visszhangtalan maradt, azóta pedig kormányának kimért és lassú reakciói az arab demokratizálódási mozgalmakra inkább szültek ellenszenvet. És közben még Izraelt is magára haragította.
De van miért dicsérni is, az iráni válságot vitathatatlanul jobban kezelte Bushnál, akiről úgy tűnt, erőszakos fellépésével ő maga a megoldás akadálya. Obama nyitott Teherán felé, de elutasítást kapott válaszul. Ezzel viszont bebizonyította, hogy nem az Egyesült Államokon múlik a helyzet rendezése, és az ilyen ügyekben mindig az Egyesült Államokkal szembe helyezkedő oroszokat és kínaiakat is maga mellé állítva minden korábbinál szigorúbb - és Iránban már komoly társadalmi feszültségeket gerjesztő - gazdasági szankciókat tudott kiharcolni.
Az is igaz, hogy Obama hangsúlyozottan befelé forduló, magával jobban törődő Egyesült Államokat vizionált. Egyik kedvenc frázisa szerint otthon van szükség nemzetépítésre. Ebben is felemás mérleggel zárt, igaz, ez esetben okkal hivatkozhat a külső körülményekre. És azokat is figyelembe véve egyáltalán nem lebecsülendő eredmény, hogy egy évi öt százalékos ütemben zsugorodó, havi nyolcszázezer állást vesztő gazdaságot sikerült stabilizálnia. De ennek meg is volt az ára. Négy éve Bush elnökségét értékelve egyik sarokszámunk az az 1,2 billió (a kettes után 11 nullát kell elképzelni) dollár volt, amivel Bush gyarapította az államadósságot. Obama azóta hozzátett még 3 billiót (660 ezermilliárd forintot) az így már 16 billió dolláros adóssághoz. És bár gyakran emlegeti a kiadáscsökkentést, elnöksége eddigi legnagyobb sikere, az egészségbiztosítási reform is csak újabb állami juttatásokat garantált a kedvezményezett rétegeknek.
Ilyen előzmények után négy pontban foglalhatnánk össze, mit kéne elérnie a következő négy évben ahhoz, hogy a harmadik évezred első másfél évtizedére ne a Bush-Obama évekként és az Egyesült Államok globális vezető szerepének elvesztéseként emlékezzünk.
Az első és legfontosabb egyből az utolsó pontunkhoz kapcsolódik. Rendbe kell tennie az ország pénzügyeit, és ehhez nem elég, ha addig cseszegeti a kongresszust, amíg a republikánusok az adóemelés kérdésében is engedve hajlandók belemenni a probléma elodázásába, mint azt az év elején tették. Az Egyesült Államok ellátórendszerei már most is szinte fenntarthatatlanok, pedig csak most lesz igazi probléma a háború után született babyboom-generáció elöregedése. Nyugdíjukat, egyre drágább egészségügyi ellátásukat valamiből finanszírozni kell, és csak adóemelésekkel nem lehet. Még az Obama kezdeményezésére összeállt deficitcsökkentő bizottság is a jóléti kiadások megnyirbálását javasolta, amiről aztán az elnök nem is vett tudomást. Ha Obama ugyanebben az állapotában adja tovább az országot, aligha emlékszünk majd rá a gazdaság megmentőjeként.
A kiadáscsökkentés mellett a gazdaság további élénkítése is feladata, aminek az egyik eszköze az amerikai-európai szabadkereskedelmi övezet megalkotása lehetne, amire az Egyesült Államokban van is nyitottság. Ez ügyben Európa tűnik a problémásabbnak az amerikainál rugalmatlanabb versenyjogi és agrárpiaci szabályaival. Az Economist az egyik lehetséges akadálynak például az EU hisztérikus reakcióját tartja, amit a génkezelt amerikai növények vagy a hormonkezelt marhahús exportja váltana ki.
A másik eszköz az emigránsprobléma megoldása lehetne, ami társadalmi összefüggései miatt önmagában külön pontot érdemel. Az Egyesült Államokat a bevándorlók tették naggyá, most mégis milliószámra élnek illegalitásban, mindenféle jogi és szociális védelem nélkül olyan bevándorlók az országban, akik amúgy nemcsak lehetnének a gazdaság motorjai, de tényszerűen is azok. Elég csak Georgia példáját nézni, ahol a republikánus többség szigorú szabályokkal korlátozta az illegális bevándorlók foglalkoztatását. Ennek eredményeként rá is rohadt a termés a helyi farmerekre, akik nagyban függtek a délről érkező alkalmi munkásoktól.
Négy éve Barack Obamát Lyndon Johnsonnal hasonlítottuk össze. Ha Obamának sikerülne megnyugtatóan rendezni a bevándorlás kérdését és legális jogi státuszt adna a bevándorlók millióinak, az csak a feketék egyenjogúságát garantáló johnsoni törvényekhez volna mérhető.
És ha ez eddig nem lett volna elég nehéz, a harmadik problémára talán nincs is megoldás. Azért nem kárhoztatnánk Obamát, hogy ő sem oldotta meg az arab-izraeli konfliktust. De külpolitikáján változtatnia kell, mert amit eddig csinált, az nyilvánvalóan nem működik. És nem az örökölt problémákra gondolunk, bár azért az elgondolkodtató, hogy Irakban már annyi befolyása sincs az amerikaiaknak, hogy Irán azon keresztül szállít fegyvert Szíriának.
Azt nem tudjuk, hogy erre mi a megoldás. Abban viszont biztosak vagyunk, hogy a világ vezető demokráciája a 21. században nem folytathat kétes jogi hátterű, felhatalmazás nélküli titkos háborút papíron szövetséges országokban, tényleges civil felügyelet nélkül. Az, hogy az amerikai külpolitikát leginkább meghatározó két miniszteri posztra két békepárti vietnami veteránt, a volt demokrata elnökjelölt John Kerryt és az amúgy republikánus Chuck Hagelt jelölte, akár reménykedésre is okot ad.