Bostonban a csecsen származású merénylők utcai harcot vívtak a rendőrökkel. Felmenőik már nyolcszáz éve háborúznak, megverték már a Mongol- és az Orosz-Birodalmat is, de mára az iszlám fundamentalisták váltak az egyetlen szövetségessé.
Jelenlegi ismereteink alapján a Carnajev-testvéreken kívül nem volt más résztvevője a hétfői bostoni robbantásoknak, és nem is voltak kapcsolatban egyetlen terrorista szervezettel sem.Gyanúra adhat azonban okot, hogy az idősebb fiút, Tamerlant 2011-ben már egyszer – orosz kérésre – kihallgatta az FBI. Igaz, biztos nem találtak nála semmit, hiszen rá egy évre, 2012. szeptember 11-én megkaphatta az amerikai állampolgárságot.
Az ügy nyomozati szakasza csak most kezdődik, és kézenfekvő, hogy az egyik fő szál a csecsen szeparatista mozgalommal, illetve az ezzel szorosan összefonódó iszlamista irányzatokkal való kapcsolat lesz. Tamerlan és Dzsokar közösségi oldala, Youtube-fiókja, és amazon.com kívánságlistája alapján szinte biztos, hogy az iszlámnak és a csecsen származásnak valami köze volt a tettükhöz. Hiába mondta Alvi Karimov, a Csecsen Köztársaság vezetője, hogy az amerikai szocializáció a hibás az erőszakért, ha megnézzük a nép múltbéli küzdelmeit, kicsit érthetőbbé válik, mennyi frusztráció működhetett a két fiatalban.
Az Egyesült Államokban a ruszisztikával foglalkozókat és a Pelevin-rajongókat kivéve senki nem hallott a csecsenekről, nem véletlen, hogy az események hevében még a csehekkel is összekeverték őket. A terrorizmus vagy az iszlám fundamentalizmus ugyanis a közvéleményben inkább valamilyen Közel-Kelettel, netán Afganisztánnal kapcsolatos fogalom.
Pedig a csecsenekre érdemes odafigyelni. A világ egyik legnagyobb túlélő nemzete, szinte egész történelmük alatt harcban álltak valamilyen hódítóval – vagy ha épp nem volt ilyen, akkor egymással. Kultúrájukat és mentalitásukat is erőteljesen áthatja ez a folyamatos hadiállapot.
Már a XIII. században sikerrel bírtak ellenállni a hatalmas Mongol Birodalom invázióinak – ugyanolyan gerillataktikával, mint ahogy nyolcszáz évvel később. Függetlenségüket elsőként a hatalmát egyre délebbre nyújtóztató cári Oroszországnak sikerült elvennie. A magyar szabadságharcot pár hónap alatt eltipró I. Miklós seregei azonban csak tizennégy évnyi küzdelem árán, 1859-re tudták felmorzsolni a Samil emír vezette függetlenségi harcot. Az 1860-as évekre sikerült annyira pacifikálni a területet, hogy megkezdődhetett az oroszok betelepítése.
Csecsenföldet a szovjet időkben, 1934-ben vonták össze egy köztársaságba Ingusfölddel. A csecseneket a papíron létező tagköztársasági autonómia nem elégítette ki, és sértette őket a XVIII. század óta gyakorolt iszlám hitük még a cári időket is felülmúló elnyomása, melyek során a mecseteket például egytől-egyig raktárakká alakították át.
A csecsenek 1940-ben, a finn-szovjet háború hatására kezdtek el mozgolódni, de az igazi lázadás csak azután lángolt fel, miután a náci Németország 1941 június 22-én megtámadta a Szovjetuniót. A harcoló alakulatok többségét katonaszökevények tették ki, mintegy 62 ezer csecsen dezertált a Vörös Hadseregből. Kézenfekvő lett volna számukra a Kaukázus felé előrenyomuló német erőkkel való kapcsolatfelvétel, ez azonban csak szórványos akciókra korlátozódott. Ennek fő oka az volt, hogy a csecsenek a németekben sem bíztak, és nem akarták az egyik elnyomót egy másikra cserélni.
Ez azonban nem akadályozta meg Sztálint abban, hogy 1944-től ne indítson megtolást a csecsenek „fasisztabarátságáért”. 1948-ig a rettegett Lavrentyij Berija belügyi népbiztos vezetésével közel 500 ezer csecsent telepítettek Szibériába, és több több tízezer – egyes adatok szerint kétszázezer – emberrel végeztek. A pogromok ellenére a gerillaharcok még 1953-ig elhúzódtak. 1956-ban a hruscsovi enyhülés jegyében rehabilitálták a kitelepítetteket, de így is nagy csecsen közösségek maradtak Szibériában és Moszkvában.
Csecsenföldre ezután a Szovjetunió felbomlásáig viszonylagos béke és stabilitás volt jellemző. De 1992-ben Dzsokhar Dudajev – a szovjet légierő egykori tábornoka – vezérletével a 88 tagköztársaság közül Tatárföld mellett egyedüliként megtagadták az Orosz Föderációba való átlépést, és deklarálták az Ingusföldtől való különválást is.
A 17 300 négyzetkilométer területű, 1,2 millió lakosú régió kormányzását azonban folyamatos puccskísérletek és belső fegyveres viszályok aknázták alá. Ezek mögött egyébként gyakran Oroszország állt, mely 1994 végétől blokád alá vette az országot, majd Jelcin elnök ultimátumát követően támadást indított tagköztársasága ellen. A védelmi miniszter, Pavel Gracsov villámháborút vizionált, de a csecsenek szívós ellenállást tanúsítottak az óriási létszám- és technikai fölényben lévő oroszokkal szemben.
A világ olyan küzdelmeknek lehetett tanúja, amelyek magukon hordozták a modern háborúk minden undorító vonását: a katonait többszörösen meghaladta a civil áldozatok száma, feltűntek a gyerekkatonák, valamint a nemzetközi hátterű iszlám harcosok, a modzsáhedek. Ráadásul szembetűnő volt, hogy a háborús pusztítás – az iraki háborúhoz hasonlóan – nem kímélte a környezetet sem, rengeteg olaj került vízbe és a talajba.
A népszerűtlen, nagy anyagköltségekkel és orosz részről is fájó veszteségekkel járó háborút végül Jelcin elnök befolyásos tanácsadója, Alexander Lebegy tábornok fújta le 1996-ben. 1997-ben meg is kötötték az orosz-csecsen egyezményt.
A független Csecsenföldet azonban nem csak a százezerre tehető háborús áldozat viselte meg, a cirkálórakétával megölt Dudajev helyébe lépett Aszlan Maszhadov elnöknek a radikális iszlám harcosokkal is meggyűlt a baja. A modzsáhedek ugyanis nem elégedtek meg a csecsenföldi hídfőállással, ők Oroszországba akarták exportálni a szent háborút, a dzsihádot. 1999-ben Samil Baszajev radikális vezető 2000 harcosával át is lépte a dagesztáni határt, ami Oroszország számára pont jó casus belliként szolgált.
Ráadásul ezúttal már az orosz közvélemény is vágyott a revansra. 1999-ben ugyanis véres merényletsorozat rázta meg Moszkvát, amit a csecsen terroristáknak tulajdonítottak – és kezdetben, de csak kezdetben, ezt maguk Baszajevék is elismerték.
Az év októberétől miniszterelnöknek kinevezett Vlagyimir Putyin nagy energiával vetette bele magát a háborúba. Az oroszok szisztematikusabban közelítették meg a hadviselést, egyenként számolták fel az ellenállás gócait, és viszonylag rövid idő alatt, 2000 áprilisára sikerült is elfoglalni az országot. A második csecsen háborúban is iszonyatos volt a pusztítás, megint csak leginkább a civil lakosság körében. Előfordult például, hogy a főváros, Groznij főterét az oroszok rövidtávú ballisztikus rakétával lőtték.
A jogsértések miatt azonban nem volt olyan nagy a nemzetközi nyomás, mint öt évvel azelőtt. Ekkorra ugyanis már az iszlám terrorizmus vált az első számú globális fenyegetéssé: a tanzániai és a kenyai követség, majd a Jemenben állomásozó Cole hadihajó elleni Al-Kaida-támadásokat követően az USA nem vállalt semmilyen közösséget a dzsihad képviselőivel, 2001. szeptember 11. után pedig Oroszország az Egyesült Államok szövetségesévé vált a terror elleni háborúban. Putyin így lényegében szabad kezet kapott csecsen ügyekben, akik a nemzetközi közvélemény számára is szabadságharcosból iszlám terroristákká váltak.
A csecsenek a kétezres évekre szülőföldjükről áttették a harc színterét az oroszországi városokba, ahol egymás után hajtották végre a terrortámadásokat. Emlékezhetünk például a 2010. márciusi metrómerényletre vagy a moszkvai Dubrovka-színház túszdrámájára, amikor is a balul sikerült gáztámadásban 130 ember veszette életét. De a legsúlyosabb áldozatokkal járó csecsen akció az volt, amikor Samil Baszajev 100 fegyveres élén megszállta az észak-kaukázusi Beszlán városka egyik iskoláját, és az elhibázott túszszabadítási akcióban az 1100 túszból 334 – köztük 185 gyermek – életét vesztette.
És bár a terrortámadások mára megritkultak, a kaukázusi köztársaságok helyzete továbbra sem stabil. Az orosz kormány is csak 2009-re jutott el odáig, hogy elrendelhette a reguláris haderő kivonását, így is mindennapos az erőszak, a robbantások és a lövöldözések.. A különféle szeparatista törekvések mellett – és ez az egész észak-kaukázusi térségre igaz – az iszlám radikalizmus, az etnikai villongások, sőt, a klánharcok is komoly kihívást jelent a kormányzatnak – nem is szólva az olyan köznapi problémáról, mint a korrupció. A települések egy része még mindig romokban hever, a közbiztonság csapnivaló, a mezőkön aknák hevernek – az ország nehéz örökségét még ma is cipeli a nép.