Irán új elnöke, Haszan Rohani, aki már az első fordulóban megnyerte az iráni elnökválasztást, reformistának számít, de az irániak sokat bírált atomprogramjának folytatásához még ő is ragaszkodott. Ígaz, ezzel párhuzamosan igyekszik megszüntetni az ország elszigeteltségét, és a gazdasági fellendítést is célul tűzte ki. Kérdés, hogy erre mennyi esélye van, mert az országban az elnöki pozíció valójában jelképes: minden a vallási vezetés és Ali Hamenei ajatollah, Irán legfőbb vezetőjének kezében van. Ők pedig már többször is kijelentették, hogy nem engednek a Nyugat zsarolásának, és kitartanak az atomprogram mellett.
Irán nukleáris programjának azért rossz a megítélése Nyugaton, mert sokaknak meggyőződése, hogy az urándúsítókban nem orvosi célú izotópokat és erőművekben használható radioaktív anyagokat, hanem atombombát akarnak előállítani. Még a szakértők is csak találgatják, hogy Iránnak mi a célja az urándúsító kapacitás növelésével. Ennek az eldöntését megnehezíti, hogy az atombomba gyártásához ugyanolyan alapanyagot használnak, mint az atomerőművek működtetéséhez.
Az urán begyűjtése és feldolgozása nyomokban a vaséra emlékeztet. A természetben megtalálható uránérceket kibányásszák, majd kivonják az ércből a tiszta uránt. Az így kapott uránoxid kétféle izotópot eredményez: az U-235-öt és az U-238-at. Az atomerőművek üzemeltetéséhez, illetve a nukleáris fegyverek gyártásához az U-235-ös izotópra van szükség, de a bányákból kinyerhető uránoxid 99 százalékban U-238-at tartalmaz.
A neutronbefogás után az U-235 két kisebb magra bomlik, miközben 1-3, átlagosan 2,43 neutron szabadul fel. A nukleáris láncreakció beindulásához arra van szükség, hogy a maghasadás során felszabaduló neutronok közül legalább egy egy újabb U-235 izotópot hasítson meg. Minél nagyobb az U-235 koncentráció, annál intenzívebb lesz az atomrobbanás láncreakciója. Az U-238-at azonban ki kell választani az uránoxidból, mert jó neutronelnyelő izotópnak számít, és fékezi a láncreakció beindulását. Ezért van szükség az urándúsításra, aminek az a célja, hogy a kis mennyiségű U-235-ös izotópot koncentrált formában állíthassák elő.
Az urándúsítást leginkább centrifugákkal végzik, de gázdiffúziós és elektromágneses szétválasztási eljárások is ismertek. Az iráni atomprogramban a dúsításhoz centrifugákat használnak, kihasználva, hogy az U-235 izotóp valamivel könnyebb az U-238-nál. A két izotóp tömegének különbségét kihasználva a centrifugákkal ezek elkülöníthetők egymástól. Ehhez cseppfolyósított hidrogén-fluoridot használnak, ami uránnal elegyítve urán-hexafluoridot ad. Erre azért van szükség, mert a gáz halmazállapotú uránnal könnyebb dolgozni a dúsítás során.
Az urán-hexafluoridot ezután bevezetik a centrifugába. Az elképesztő sebességgel pörgő eszköz fala a gravitációs erő ezerszeresével vonzza magához a gázokat. Mivel az U-238 könnyebb az U-235-nél, ezek az izotópok a centrifuga fala felé húzódnak, míg az U-235 a henger közepén marad. Bár az U-235 koncentrációja ettől az eljárástól szinte alig változik, a centrifuga közepéből kiszívott urán-hexafluorid valamivel több U-235-öt fog tartalmazni, mint az eljárás előtt. Az így kinyert, megnövelt koncentrációjú gázt egy másik centrifugába töltik, majd ismét elvégzik vele a műveletet; ha ezt egymás után több ezerszer megismétlik, ez igen magas U-235 koncentrációjú urán-hexafluoridot eredményez. Maga a folyamat bonyolult és időigényes, így nem meglepő, hogy egy urándúsító erőműben több ezer centrifugát használnak.
Egy ilyen rendszer üzemeltetéséhez brutális teljesítményű, strapabíró eszközökre van szükség. Egy urándúsító centrifuga sebessége a 100 ezer RPM-et (percenkénti fordulatot) is elérheti. Ehhez nagyon könnyű, mégis erős rotorok kellenek, amik kiegyensúlyozottan működnek, és ilyen sebesség mellett kiemelt szerep jut a súrlódáscsökkentésnek is; a kis súrlódás a ház vákuumozásával és a rotor mágneses csapágyazásával érhető el.
Az olcsó, nagy precizitású, számítógéppel vezérelt megmunkáló berendezéseknek köszönhetően ezek a centrifugák egyre elterjedtebbé válhatnak, de nem véletlen, hogy az urándúsítást egyes országok sokáig nem engedhették meg maguknak. A centrifugák működési elve igen egyszerű, de nem egyszerű biztosítani a magas fordulatszámot is kibíró, könnyű, ugyanakkor szilárd anyagokat. A hatékony urándúsításhoz temérdek centrifugára van szükség, mert a magas fordulatszám csak kis méret esetén biztosítható. A gázok bevezetése és szétválasztása speciális szelepeket igényel, ráadásul az urán-hexafluorid kémiailag igen aktív anyag, így a centrifugák belsejét teflonnal kell bevonni. Nem véletlen, hogy a teflont először az urándúsítás területén alkalmazták.
A rotor az egyszerűbb modelleknél alumíniumból készül, de a fejlettebb típusoknál inkább acélt, egyes esetekben szénszálas kompozitokat használnak. Az izotópok elválasztásának hatékonysága ugyanis a rotor hosszának és gyorsaságának a függvényében változik.
Az U-235-ben gazdag gázt ezután visszaalakítják fémmé. Ehhez kalciumot használnak, ami reakcióba lép a fluoriddal, és egy kristályos só, kalcium-fluorid képződik belőle. Az eljárás során a tiszta fém, a magas U-235 koncentrációjú urán is megmarad; ezt használják az atomerőművek üzemeltetéséhez, illetve az atombombák gyártásához. Hogy milyen célra használható a dúsított urán, az csak az U-235 koncentrációjától függ. Egy atomerőmű üzemeltetéséhez 3-4 százalékos tisztaságú uránra van szükség, de egy hatékony atombombában az U-235 koncentrációjának 85-90 százalékosnak kell lennie.
A fegyverkezési szándékra utalhat, hogy Irán nem éri be az alacsony koncentrációjú uránnal. A Natanz melletti nukleáris létesítményben 2010-ben kezdték meg a húszszázalékos tisztaságú urán előállítását; ehhez a korábban előállított 3,5 százalékos tisztaságú, több tonnás elemeket használták, amiket kisebb, 50 kilogrammos tömbökre aprítottak. A Nemzetközi Atomenergia-ügynökség (NAÜ) az akkori munkálatokat figyelemmel kísérte; az indoklás szerint Iránnak azért volt szüksége a 20 százalékos tisztaságú uránra, hogy orvosi izotópokat állítsanak elől belőlük.
A radioaktív izotópokat valóban használják a rákgyógyításban, és Iránban állítólag egymillióan szenvednek daganatos betegségektől. Az Annals of Oncology 2008-as jelentése szerint a rák a harmadik leggyakoribb halálozási ok Iránban; ennek okaként többek között a nemzeti rákszűrő programok hiányát jelölték meg. A sugárkezeléshez valóban szükség lehet uránra, mivel a belső sugárkezelést, a radionuklid-terápiát béta-sugárzókkal végzik, és az ehhez szükséges jódizotóp uránhasadványból is előállítható.
A 20 százalékos tisztaságú urán egy lélektani határt jelöl. Az atombomba gyártásához ugyanis legalább húszszázalékos izotóparányt kell elérni, míg a kutatóreaktorok működtetéséhez használt uránnak ez a maximális tisztasági foka. Irán 2005-ben kezdte meg a saját kutatóreaktorának építését Arakban, így nem lehetetlen, hogy ennek a működtetéséhez kell a hasadóanyag.
Fereidún Abbaszi, az iráni nukleáris program vezetője azonban nem ezzel, hanem a gyógyászati célú felhasználással indokolta a nagy tisztaságú urán szükségességét. A helyzet tisztázását megnehezíti, hogy Irán elzárkózik az elől, hogy a katonai létesítményeibe is beengedje a NAÜ szakértőit; Abbaszi szerint az ellenőröknek ezeken a helyeken nincs joguk vizsgálódni. Az ilyen esetek miatt jogosnak tűnhet az aggodalom, hogy Irán valóban atomfegyver fejlesztésén dolgozik.
A dúsított urán szükségességét a lakosság energiaigényének kielégítése is indokolhatja. Irán azonban nem szűkölködik energiaforrásokban. Az övék a világ negyedik legnagyobb olajkészlete, és a földgázkészletük a második a legnagyobb a világon. Ennyi fosszilis energiahordozóval nemcsak a saját, hanem mások energiaigényét is fedezhetik, és fedezik is: Irán a világ harmadik legnagyobb olajexportőre, a bolygó olajkitermelésének 5 százaléka tőlük származik. Ők birtokolják a világ olajkészletének tíz százalékát: csak 2009-ben 137,6 milliárd hordónyi olajat termeltek.
Irán már most is a Föld gázkészletének 15,8 százalékát tudja kitermelni, ráadásul a gázmezők nagy része még mindig érintetlen. Ilyen feltételek mellett nem meglepő, hogy Irán a világ harmadik legnagyobb gázfogyasztója az Egyesült Államok és Oroszország után. Nemcsak az energia fogyasztásában, de a pazarlásában is az élen járnak: az energiapazarlás mértéke 2008-ban hat-hétmilliárd dollár volt évente. Az országban csak az olaj és a gáz 28 százalékát hasznosítják újra, holott egyes országokban ez 60 százalék is lehet. Iránban az egy főre jutó energia mennyisége tizenötször annyi, mint Japánban, és tízszer annyi, mint az Európai Unióban.
Az alternatív energiaforrások keresésére több magyarázat is adható. Az egyik az, hogy Irán bővíteni akarja az energiaexport-kapacitását, így minden energiaforrást igyekeznek kihasználni. A másik, hogy a fosszilis energiahordozók kitermelését Irán nem tudja maximálisan kiaknázni, mivel az ország olaj- és gázberendezései elavultak, az iraki-iráni háború okozta károkat még mindig nem hozták rendbe, és új beruházások sem történtek. Az amerikai bojkott, a nemzetközi szankciók és a külföldi olajvállalatok tartózkodása szintén visszaveti a termelői kapacitások fejlesztését. Ettől függetlenül Irán a kedvező fekvésének köszönhetően évi háromszáz napon át tud napenergiát termelni, és a szélerőművekből származó energia is fedezi a lakossági igények ötven százalékát.
Ennek ellenére Irán javítani akarja az atomenergia-termelés hatékonyságát. Idén helyezték üzembe a legújabb, IR-2m típusú centfigurákat, amiket a korábban említett, Natanz melletti nukleáris létesítményben fognak működtetni, leváltva a hetvenes években bevezetett IR-2-eseket. Irán szerint ezeket csak arra akarják használni, hogy 5 százalékosra dúsíthassák fel az uránt. Ezekből a centrifugákból idén februárban még csak 180 volt, de hétszázat terveznek belőlük. A NAÜ szerint ha ezeket üzembe helyezik, az felgyorsítja a dúsítást, így az egyre aggasztóbb méretű iráni uránkészlet mennyisége megsokszorozódhat.
A natanzi erőmű kapacitása pedig már így is hatalmas: egy 2009-es jelentés szerint az urándúsítóban már akkor is öt-hétezer centrifuga működött. Ez a szám önmagában is tekintélyes, de a növekedés mértékére abból is következtethetünk, hogy 2007-ben még csak 1300 működő cenrifugájuk volt.
Bár az iráni kitermelés akadozása és a gazdasági embargók indokolttá tehetnék az atomenergia használatát, a megújuló energia is bőven fedezhetné az ország energiaigényét. Irán mostani helyzete azonban öngerjesztő folyamat: mivel több állam, köztük az USA is embargó alá helyezte őket, és nem tudnak elég olajat értékesíteni a világpiacon, kénytelenek az atomenergiával is foglalkozni. Mivel ez hadászati célra is felhasználható, ez szintén nem javít a megítélésükön; a szankciók feloldásához az Egyesült Államok és több más ország is feltételül szabja az atomprogram leállítását, amire viszont Irán nem hajlandó.
A programhoz még a most megválasztott Rohani is ragaszkodik, igaz, ő csak a civil nukleáris fejlődés miatt tartja fontosnak az atomprogram folytatását. Rohani a többi jelölttől eltérően ugyanakkor arról is beszélt, hogy a technológiai haladás nem mehet a nép jólétének rovására. A vitatott atomprogram miatt azonban egyre súlyosabb szankciókkal sújtják az országot; emiatt csökkent a GDP, az infláció pedig 18 éves rekordot döntött. A riál értéke kevesebb, mint felére esett vissza egy év alatt, az alapvető élelmiszerek több mint tízszer kerülnek többe, mint néhány éve.
Kérdéses, hogy ezek a körülmények visszafoghatják-e az atomprogramot, vagy épp ellenkezőleg, az atomfegyver készítésének irányába tolják az országot. Bár Iránban fatva van érvényben az atombombák ellen, Észak-Korea példája azt igazolja, hogy megéri felhasználni az atombomba által biztosított zsarolási potenciált. Nem elképzelhetetlen, hogy az Iránnal szembeni gazdasági szankcióknak épp az atombomba legyártása vethet véget, holott épp az atomprogram miatt indítottak ellenük gazdasági embargót.