Index Vakbarát Hírportál

Így lett holland hercegné a magyar lányból

2013. október 5., szombat 23:24 | aznap frissítve

A kisfiúk tankokról és repülőkről, a lányok fehér lovon érkező szőke hercegről álmodoznak – tartja a népi bölcsesség. Ahogy aztán telik-múlik az idő, a fiúk megtanulják a közutakon kiélni a harci szellemet, de mit tegyen egy nagylány, aki unja már a Hugh Grant-díszdobozt és rongyosra olvasta a Jane Austen-összest, különösen egy olyan országban, ahol amikor még volt is királyság, csak egy tenger nélküli ellentengernagy volt a kormányzó? (Bár fehér lova legalább volt.)

Ne érje be kevesebbel! Menjen például Hollandiába, ahol nemcsak rengeteg sajt, faklumpa és tulipán van, hanem királyi sarj is, akiket oly nagy becsben tart az istenadta nép, hogy szombatonként külön műsoruk van a tévében Kék Vér címmel, ahol egyébként a királyi esküvőket is le szokták adni néhány órás csúszással. Van emellett tenger, liberális drogtörvény (biztos külön királyi belövőszobával – hőböröghetnek a köztársaságpárti fűgyűlölők), és akinek ez mind nem elég, Combino villamosok és furán hangzó gutturális hangok („grhhhh”).

Egyelőre nem ismert, hogy ezek közül mi vonzotta a leginkább Cservenyák Viktóriát, de egy biztos: a jogászként dolgozó fiatal nő, aki korábban Jet Set Summer címmel könyvet is írt a nagymenők életének napos- és árnyoldaláról, szombat délután beházasodott a holland királyi családba (Viktóriát és férjét, a holland király unokatestvérét, Jaime herceget részletesen bemutató írásunkat itt olvashatja).

Márpedig ha egy magyar lány valóra váltja a nagy álmot, én élőben akarom követni az eseményeket, ezért egy szakadt hátizsákkal a vállamon és 37 euróval a zsebemben nekivágtam, hogy megnézzem, hogyan lesz holland hercegnő a sokak álmát beteljesítő Cservenyák Viktóriából. Egy angol mondás szerint aki úrilányt akar nevelni, a nagymamával kell kezdenie, és Viki sem most jött a falvédőről: egy legendás vízilabda-olimpikonból lett rákkutató gyermekeként nem számított rangon alulinak, amikor egy éve megismerte a király unokaöccsét, Jaime (ejtsd spanyolosan: Haime) herceget.

Itt sincs kolbászból a kerítés

Örömmel vettem tudomásul, hogy a sofőrök nem azért szólítanak le a reptéren, hogy háromszoros áron fuvarozhassanak, hanem hogy segítsenek megtalálni a taximat, majd önfeledten gyönyörködni kezdtem a kikötő kompról hömpölygő biciklisáradatban. A kellemes koraőszi hajnalban még azt is megfogadtam, hogy kiküldetésen lévén egyetlen zöld anyagot fogok magamhoz venni, és az is a lazacos Caesar-saláta lesz (megvolt, finom és laktató).

A pályaudvaron kelet-európai berögződéssel megkérdeztem az információnál, hogy biztos eléri-e a vonat az utrechti átszállást („Oda van írva, hogy három perc, az nem elég?”), végül neki lett igaza. De itt sem működhet minden tökéletesen: valamiért pont a Visát és a Mastercardot nem fogadja el a jegyautomata, de szerencsére segítségemre sietett egy empatikus kalauz (mert itt ilyen is van), a többi meg már történelem.

Így történhetett, hogy a vonatúton nyugodtan átadhattam magam a királyi családról szóló meglepően részletes háttérolvasmányaimnak. Pár perc múlva a kalauz ébresztett fel azzal, hogy rágyújtott egy régi-régi holland dalra, ki tudja, talán pont a legkisebbik fiúról, akinek időben le kell szállnia a vonatról, hogy le ne késse honfitársa királyi esküvőjét.

Apeldoornban nem nehéz megtalálni a helyszínt: egyrészt két percre van az állomástól, másrészt ilyen jeles alkalmakkor a város apraja-nagyja a kordonon túlról próbálja követni az eseményeket a templom előtti téren. A környező épületek ablakaiból, erkélyeiről, sőt még a tűzlépcsőkről is lógnak az emberek, sok gyerek a szülők-nagyszülők biciklinyergén egyensúlyozva nyújtózik, hogy láthassa a királyi család tagjait.

Gondoltam, hogy fontos emberek

A meghívottak nem sietik el, negyedóránként ha befut egy-egy királyi busz újabb és újabb vendégekkel. A tömeg csendesen lelkes, a királyi család legismertebb tagjai nagy tapsot kapnak, a többi vendéget sokan a már említett Kék Vér alapján találgatják. A kötelező késésre is ráhúzva egy kicsit, legvégül egy királyi old timerben befut a menyasszony is: ő kapja a legnagyobb ovációt.

Viktória egyszerű, de jó szabású klasszikus menyasszonyruhában vonul be elegánsan a templomba, és csak úgy sugárzik belőle a boldogság. A fején az a termékenységet jelképező diadém, amit minden Apeldoornban esküdött királyi családtag viselt, hosszú fátylát kecsesen húzza maga után. Az emberek imádják, ő pedig fülig érő mosollyal integet vissza nekik. A helyszínt egyébként ő választotta: itt lakott, de a herceg is sok időt töltött itt a kastélyban.

A szertartásra sem a sajtót, sem a nagyközönséget nem engedik be, a kapu bezárása után tömeg háromnegyede el is megy a dolgára: egy órán keresztül nem lesz látnivaló. Közben megragadom az alkalmat, hogy megkérdezzem a maradókat, miért is jöttek el, és egyáltalán, mit jelent nekik a királyi család. A válaszok elég hasonlóak: a legtöbben szeretnék élőben látni a hírekből ismert uralkodói családot, akik közmegegyezés szerint az ország egységét szimbolizálják.

Összefutok a legmesszebbről érkezett vendéggel is: az új-zélandi srác egy bensőséges hétvégi sétára akarta áthozni német barátnőjét a szomszéd városból, tőlem tudták meg, hogy mire fel verődött össze a nagy tömeg. „Gondoltam, hogy fontos emberek, levettem a tömeg viselkedéséből” – adott számot éleslátásáról az egyetemista fiú, akinek tetszett, hogy ennyire szeretik a királyi családot a hollandok.

Egy helyi férfitől pedig azt tudom meg, hogy eredetileg bevásárolni jött a belvárosba, de gondolta, útközben megnézi az esküvőt, ha már – tudta, hogy ma van, sőt, még Viktóriáról is tud annyit, amennyit a helyi újság a múlt hétvégén megírt. A legtöbben egyébként keveset tudnak Viktóriáról, de annyit legalább mindenki fel tud idézni, hogy magyar származású.

Kék Vér

Kettőre az emberek nagy része visszajön, de egyelőre semmi hír bentről. A fotósok unalomból egymást fényképezik, a szél egy cigisdoboz nejlontokját dobálja a templom előtt. Lóg az eső lába, és a szél is egyre erősebb, de a tömeg rendületlenül kitart.

Amikor az első esőcsepp ráesik a jegyzetfüzetemre, megpróbálom elhinni, hogy túl messzire hord a park öntőzőberendezése. A násznép előhada is csak óvatosan merészkedik ki a kiskapun, de végül kijönnek, hogy sorfalt álljanak. Két okból is szerencsénk van: az eső pár csepp után eláll, így Jaime és Viktória zavartalan örömmel vonulhat végig a vendégek sorfala között, a nejlont pedig még épp időben kifújja a templom elől egy széllökés.

A holland sajtót először inkább a király és szűk családja érdekli, Viktóriát eleinte kevesebben fotózzák, de mire elér a kocsiig, őrá szegeződik mindenki figyelme. Rövid pózolás után az ifjú pár elhajt, a tömeg pedig elszállingózik. Még meg lehet nézni a templomot belülről (tényleg nagyon szép), és kiderül, hogy miért választották a kék szőnyeget (passzol az ablakokhoz). Amíg a násznép Orániai Vilmos vadászkastélyában mulat, az egyszerű nép is újra útnak indul: Jan elintézi a félbehagyott bevásárlást, kiürülnek az erkélyek és a tűzlépcsők, Apeldoorn visszatér a szokásos hétvégi kerékvágásba.

Én is megyek: este Kék Vért nézek a tévében, ebből kiderül, hogy a héten több más említésre méltó esemény is történt a királyi családban. Vendéglátóim (egyébként Cservenyák Tibor, azaz az örömapa jóbarátai) részletesen kikérdeznek a történtekről, és amíg lelkesen mesélek, bele sem merek gondolni, hogy holnap visszarepülök egy olyan országba, ahol nincs se Kék Vér, se igazi királyi család – persze nincs nagy baj, amíg vannak viszont tematikus díszdobozok és közutakon anyázó nagyfiúk.

Rovatok