Omajna

A tűző sivatagi napsütésben sétáltunk a jordániai al-Zaatari menekülttáborának utcáin, amikor Omajna karján a hároméves lányával, Szalaammal odajött, és meghívott minket abba a konténerbe, ahol ő és családja él. Mielőtt kitört a háború, Omajna tanárként dolgozott Szíriában, most a táborban tanít lányokat. Férje kutató volt. Deraa egyik külvárosában éltek, amely a fővárostól, Damaszkusztól délre fekszik. Omajna épp újonnan épül házukban volt, amikor egy bomba repeszei megsebesítették a végtagjait. Nem tudták az összes repeszt eltávolítani a testéből. „Mozogni tudok, már nem fáj, de néha érzem a repeszeket” – mondja Omajna. Ezek után úgy döntöttek, hogy elhagyják Deraát.

Ahogy a legtöbb szíriai, ők is először az országon belül próbáltak biztonságosabb helyet lelni. „Nagyon féltünk, különösen a gyermekek. Teljes napokat töltöttünk a pincében, mert napi tizenöt és harminc közötti bombatalálat érte a környékünket" – meséli nyugodt hangon. „A házunkat lerombolták. Minden percben és minden elkövetkező perctől féltünk.” Omajna hat hónapja, gyalogosan átkelve Szíria és Jordánia határán érkezett meg al-Zaatariba.

Ahogy másoknak, Omajnának is könnyebb volt a három gyermekkel átkelni a határon, mint a férjével, aki később csatlakozott a családhoz. Omajna és a gyermekek egy decemberi éjszakán léptek be al-Zaatariba. „Egész éjszaka esett, a sátor nedves matracain nem tudtunk aludni.” Azóta igyekeznek, már amennyire lehet, normális életet élni, de nem könnyű: „A gyermekek már alig emlékeznek fákra, hegyekre, a zöld színre. Nem akarom, hogy csupán a sátrakat és a sivatagot ismerjék” – mondja Omajna. A család legnagyobb álma az, hogy amint véget ér a szíriai polgárháború, hazamennek.

„Mindennapi téma a családban, hogy vissza kéne menni, vagy sem. Nagyon nehéz elfogadnunk a segítséget úgy, hogy egyikünk sem dolgozik itt a tárborban" – mondja Omajna férje, Zuheir, önkéntelenül is megmutatva a férfiközpontú társadalom szemléletmódját: Omajna nem tekinti munkának az önkéntesen ellátott tanári feladatait. „Azon gondolkodunk, hogy vissza kellene mennünk és megbirkózni az otthoni helyzettel.” A szülők és három gyermekük – hároméves Szalaam, ötéves Ragdad és a hétéves Mohammed – két egymásba nyitott konténerben él egy másik családdal. 

Amani

A gyermekek nyitják ki nekünk a fémajtót, ahol édesanyjuk, a 28 éves Amani fogad minket. Négy évvel idősebb férje épp munkát keres a táborban. „100 dinárért (kb. 30 ezer forintért) intéztük el a papírjainkat, hogy Mafrakban élhessünk. De a helyzetünk így is nagyon bonyolult, mert papírok nélkül nem dolgozhatunk.” A háború előtt Homszban éltek: „Nagyon szép város volt. Az élet nyugodt volt.” A harcok elején Damaszkuszba költöztek, de miután az élet ott is felfordult, elhagyták Szíriát. „Amikor visszamegyünk, már annyira idős leszek, hogy nem fognak érdekelni a korábbi játékaim, amik otthon maradtak” – aggódik Amani tízéves lánya, Gharam.

„Anya, amikor visszamegyünk Szíriába, szeretnék...” – gyakran hallottuk a gyermekek ugyanúgy kezdődő kívánságait. „A helyzet Szíriában kezd javulni. El fog jönni a béke, és visszamehetünk az otthonainkba” – mondja mosolyogva Amani.

Annan

A huszonöt éves Annan szintén Mafrakban él a férjével, Ratddal és három gyermekükkel. A harcok kitörésekor Homszban éltek. Ratd tagja volt a felkelők helyi csoportjának. Rövid időn belül felkerült a szíriai kormány körözési listájára, ezért a család úgy döntött, hogy elhagyja az országot. „Február 4-e volt és nagyon hideg. Szíriai katonák jöttek, elvették a határátkeléshez szükséges papírjainkat és a nálunk lévő pénzt... El sem hiszem, hogy minket nem öltek meg, ahogy másokat” – mondja Annan.

Ratd magára hagyta a feleségét és a három gyermeket a határon. A katonák kegyetlenül megverték őket. Az egyhetes csecsemőről levették a ruháit. „Amikor oda akartam kúszni hozzá, a katonák elrugdostak tőle.” Nehezen eljutottak a határátkelőhöz, ahol a jordániaiak nem akarták beengedni őket, mert nem volt papírjuk.

„ENSZ-autók állomásoznak éjszakánként közel a határhoz, hogy segítsenek a menekülteknek eljutni a 8 kilométerre lévő táborba” – mondja Dina el-Kaszaabi, az ENSZ Élelmezési Világprogramja ammáni irodájának egyik munkatársa. Annanék is velük jutottak be. „Nem volt elég takaró, sem melegítő... a gyermekem sárga volt, és jéghideg. Akinek vannak megfelelő kapcsolatai, az kaphat takarót vagy melegítőt, de akinek nincs, annak semmije sincs.” A csecsemőt, amint tudták, kórházba vitték, kihűlés miatt. Eddig kétszer műtötték. Most nyolc hónapos. Ratd nem sokkal a család után átszökött a határon. Annannak az eset óta súlyos veseproblémái vannak, és átültetésre vár, de sajnos a hivatalos papírok elintézése nagyon nehéz és költséges.

„500 dinárt (kb. 150 ezer forintot) fizettünk a papírokért, hogy most Mafrakban éljünk” – meséli Annan. „Mindenki az az álma, hogy visszamenjen Szíriába. De nekünk nem lehet. Így egyelőre Jordániában maradunk.”