Janukovics elnök politikai túlélésére kevés az esély: Brüsszelnek túl kemény, Moszkvának túl gyenge, külső segítség nélkül viszont a gazdasági nehézségekbe fullad bele. Aggasztó viszont, hogy az ellenzéki tüntetők egyre kevésbé hallgatnak vezetőikre, így az sem biztos, hogy az elnök távozása gyors megoldást hozna Ukrajnában, ahol többen már polgárháborút és a 46 milliós ország szétszakadását vizionálják.
„Káosz jöhet, háború, a helyzet nagyon veszélyes. De még nincsen polgárháború” – nyilatkozta az Indexnek a máskor óvatosan fogalmazó Mihail Pogrebinszkij. A kijevi politológus szerint a 22 éve független szovjet utódállam történetében soha nem volt ilyen robbanékony a helyzet.
Aggasztóak a hírek, amelyek szerint az tüntetők egyre több helyen fegyverezték le a rohamrendőröket és foglaltak el fegyverraktárakat, hiszen az azt jelenti, hogy a most még kövekkel, botokkal, Molotov-koktélokkal felfegyverkezett ellenzéknek meg lesz az ereje ahhoz, hogy valódi fegyveres harcok induljanak Viktor Janukovics hatalmával szemben.
„A kormány látja ennek veszélyét, ezért a nemzetbiztonsági szolgálat (SZBU) megerősítette a fegyverraktárak őrségét, és ezért indított terrorista-ellenes akciót Kijevben” – mondta Pogrebinszkij.
Az ukrajnai helyzet percről percre a legfrissebb hírekkel>>>
A politológus szerint a Majdanon lévő tüntetők radikálisabb részére valójában sosem hatott a parlamenti ellenzék, ennek ellenére úgy véli, hogy továbbra is megoldást jelenthetne, ha Janukovics megegyezne a Batykivscsinát vezető Arszenyij Jacenyukkal, az UDAR élén álló Vitalij Klicskóval és a nacionalista Szvoboda párt elnökével, OlegTyahnibokkal. Igaz, azt már a politológus sem tudta egyértelműen megmondani, mi is lenne a megállapodás: elnök- és parlamenti választás, megállapodás az átmeneti kormányról, vagy egyszerűen a katonaság visszavonása a fővárosból.
„Kétségtelen, hogy a radikálisabb csoportok nem fogadnák el a kompromisszumos megoldást, ezért az ő esetükben az ellenzék azzal járulhatna hozzá a helyzet normalizálásához, hogy kategorikusan elhatárolódik a szélsőségesebb tüntetőktől, a Mi Ügyünktől (Szplina Szprava) és a Jobboldali Szektortól (Pravij Szektor), ezzel lehetővé téve Janukovicsnak a fellépést ellenük” – vélte a Janukovics elnöki tevékenységét nem feltétlenül elutasító Pogrebinszkij, aki szerint az ellenzék nem áll készen a radikálisokkal való szakításra.
Klicskóék azonban aligha tehetnék meg, hogy valamiféle megegyezés fejében – ami nyilván kevesebb lenne, mint Janukovics lemondása – lényegében hozzájáruljanak a minden bizonnyal további áldozatokkal járó katonai akcióhoz, még ha azok csak a legradikálisabbak – az oroszellenes, ukrán nemzetállamot vizionáló, hagyományaiban a függetlenség érdekében a szovjethatalom ellen a náci Németországgal kollaboráló csoportokhoz kötődő – tüntetők ellen folynának. Már csak azért sem, mert egy ilyen elkülönítés a gyakorlatban nyilvánvalóan kivitelezhetetlen. Így ameddig Janukovics a Majdan kiürítését szabja a tárgyalások feltételéül, nyilvánvalóan nem lesz megoldás.
„Csak rossz forgatókönyveket látok” – nyilatkozta az Indexnek egy neve elhallgatását kérő, Kelet-Ukrajnából származó nagyvállalkozó. Az üzletember szerint az áldozatok száma nőni fog. Kizártnak találja, hogy Janukovics ezt megelőzendő lemondjon. Úgy véli, legfeljebb a vérontás hatására növekvő nemzetközi nyomás bírhatja rá erre, vagy még az sem. „Akkor jön a hosszú polgárháború és az ország szétesése” – mondta ki az egyre gyakrabban felmerülő lehetőséget a vállalkozó.
Eközben azonban az elnök sem érezheti nyeregben magát: Viktor Janukovics azután, hogy nem írta alá a társulási szerződést az EU-val – november végén emiatt indultak a tiltakozások –, és láthatóan elindult a Moszkva vezette Vámunió felé, végül 15 milliárd dolláros hitelről állapodott meg az orosz elnökkel, túlságosan elkötelezte magát Vlagyimir Putyin mellett, anélkül, hogy ennek fejében rendezni tudta volna az ország legégetőbb pénzügyi problémáit, és legalább erővel fel tudta volna számolni a Majdanon zajló tiltakozásokat. Ezután nyugati hitelre nem számíthat, viszont az instabil helyzetben Moszkva sem hajlandó finanszírozni a rendszert: az ígért összegből hivatalosan csak decemberben érkezett hárommilliárd dollár. A januárban esedékes kétmilliárdot nem adta oda, bár egyes vélemények szerint egy részét a mostani rendőri-katonai akciók finanszírozására vélhetően mégis átutalta.
Pogrebinszkij szerint az EU is tehet arról, hogy a helyzet idáig fajult Ukrajnában, mert túlságosan elkötelezte magát az ellenzék mellett, noha – véli a politológus – az ellenzék vezetői is tehetnek arról, hogy legalább 26 halálos áldozatot követelő összecsapásokba torkollt a keddi nap. „Csak a hatalom képviselőivel szemben merült fel a szankció lehetősége Brüsszelben, holott az ellenzék egyes vezetőire is ki kellene akkor terjeszteni” – mondta Pogrebinszkij, bár az nem világos, hogy ebben az esetben miképpen léphetne fel az EU a rendezést elősegítő félként. Egyelőre Janukovicsot is tárgyalópartnernek tekintik Brüsszelben: a tervek szerint csütörtökön Kijevbe utazik a francia, a német és a lengyel külügyminiszter, hogy az elnökkel tárgyaljon.
Az ország széteséséről ugyan senki sem gondolja, hogy már holnap bekövetkezhet, tény, hogy az ország orosz ajkú keleti – valamint a Krímmel együtt déli – és ukrán anyanyelvű nyugati része sok különbséget mutat. A Habsburg Birodalom, majd a két világháború között Lengyelország részét képező nyugati területet csak a második világháború után csatolták a Szovjetunión belül Ukrajnához – a Krímet csak 1954-ben. Igaz, messze nincs egyértelmű etnikai határ az orosz és az ukrán lakosság között. (Már csak azért sem, mert a 46 milliós országban magukat orosz anyanyelvűnek valló 17 millió embernek csupán a fele tartja magát orosz nemzetiségűnek.)
A nyugati rész az ellenzék, a keleti a kormány hátországa, bár utóbbi esetben sem egyértelmű a kötődés, és még kevésbé jelenti, hogy az orosz állammal való lojalitást feltételezné. Az itteni lakosság inkább ukrajnai oroszként határozza meg magát, az üzleti-politikai elit pedig szintén jól tudja, hogy saját hatalmát egy önálló Ukrajnában tudja csak biztosítani – politikai túlélése szempontjából Janukovics számára épp ez lehet az egyik veszélyforrás saját hátországában: ha az elit úgy érzi, hogy üzleti kapcsolatait veszélyezteti Janukovics hatalmon tartása – egyfelől, ha emiatt Nyugaton zárolják számláikat, másfelől, ha túl nagy befolyást szereznek az oroszországi milliárdosok –, akkor készek róla lemondani. Nem véletlen, hogy Rinat Ahmetov, az ország legvagyonosabb vállalkozója is egyre inkább sürgeti a kiegyezést az ellenzékkel.
„Csak látszólagos az ellenét a két országrész között. A választási eredmények ugyan tükrözik ezt, de ez csupán kampánytechnológiai kérdés. Szerintem sokkal beszédesebb, hogy Donyeckben a hétvégén a megyei vezetés számlát nyitott a Berkut (a kijevi akciókban bevetett rendőri speciális egység) támogatására, de keddig még senki nem adott rá pénzt” – mondta Vlagyimir Lanovoj. A korábbi elnök, Viktor Juscsenko egykori gazdasági tanácsadója szerint ez is jelzi, hogy nem lehet polgárháborúról beszélni: nem a civilek állnak egymással harcban, hanem a társadalom aktív része a hitelét vesztett hatalom képviselőivel. „Ez a hatalmi vertikum válsága, nem pedig polgárháború” – jelentette ki a közgazdász.
A hatalom formális birtokosai sok mindent tudnak még kontrollálni, ugyanakkor Janukovics maga is tanácstalan azzal kapcsolatban, hogy milyen következményekkel járna a tüntetők elleni erőszakos fellépés kiterjesztése – mondta Sz. Bíró Zoltán. A nemzetközi kapcsolatok Oroszországra és a posztszovjet térségre szakosodott szakértője szerint az elnök bátortalansága részben abból a felismerésből fakad, hogy ezt már „nem tudja büntetlenül megúszni”, éppen ezért néha – például most kedden – erőt mutat, majd visszakozik. A tüntetők kordában tartására azonban az ellenzéknek is egyre korlátozottabbak a lehetőségei, az elemző szerint január közepétől láthatóan elvesztették az ellenőrzést az utcai tiltakozók radikális szárnya felett.
Mégis, a szekértő szerint „korai polgárháborúról beszélni, mivel az ellenállás a nyugat-ukrajnai fejlemények ellenére is a fővárosra koncentrálódik.”
Hogy Ukrajna tovább sodródik-e a polgárháború felé, nagyban függ attól, hogy az ország nyugati részén mennyire válnak általánossá a tiltakozások, valamint attól, hogy elég fegyverhez jut-e az ellenzék (habár Lviv belügyi erőinek fegyverraktárát kedden elfoglalták a tüntetők, ennek a hatása országos szinten még nem érzékelhető).
Habár történtek olyan lépések, amelyek az ország szétszakadásának irányába mutatnak, ettől Sz. Bíró Zoltán szerint „még nagyon messze vagyunk”. Amennyiben ezek a tendenciák erősödnének, fontos, hogy a kettéosztás előre egyeztetett határok mentén történjen, hiszen az osztozkodás – különösen a bonyolult identitási mátrixszal rendelkező „orosz ajkú kelet-ukránok” révén – újabb konfliktusokat szülhet.
A konfliktus Magyarország gázellátását egyelőre nem veszélyezteti, és a tőlünk nyugatra eső európai fogyasztók is jóval kevésbé éreznék meg a szállítás átmeneti elakadását, mint a korábbi – 2006-os és 2009-es – orosz–ukrán gázcsörték idején. Ennek az az oka, hogy ma már az Európába irányuló orosz gáz kevesebb mint fele érkezik Ukrajnán keresztül, szemben a korábbi 85 százalékos részesedéssel. Az ukrajnai ellátás is csak akkor kerülhet veszélybe, ha az elosztási központok a tüntetők célpontjává válnak – Sz. Bíró szerint ez a szándék egyelőre csak nyilatkozatok szintjén látszik.
Felmerül a kérdés, hogy az EU nem szalasztotta-e el azt a közeledésre való lehetőséget, amelyet a 2004-es narancsos forradalom és az azóta eltelt tíz év kínált. A szakértő úgy látja, hogy a társulási szerződés megkötésének kitolódásáért nem az Európai Uniót, hanem az ország gazdasági felkészítését évtizedeken át elmulasztó ukrán politikai elitet terheli az elsődleges felelősség. Az EU elsősorban abban hibázott, hogy nem támasztott komoly, következetesen számon kért elvárásokat Ukrajnával szemben, illetve nem biztosított megfelelő forrásokat a gazdasági reformok ösztönzésére.
Az EU vonakodása ugyanakkor a politikai bizalom hiányának is köszönhető, ami némileg érthető annak fényében, hogy az ukránok sem a 2008-ban, sem a 2010-ben megkötött, 16,4, illetve 15,1 milliárd dolláros IMF-hitelkeretről szóló megállapodás feltételeihez nem tartották magukat. Ennek és a gazdasági reformok elmaradásának köszönhetően nemcsak a jelenlegi adminisztrációnak, de a nyugatpárti erőknek komoly gazdasági nehézségekkel kellene szembenézniük, ha most kerülnének hatalomra.
Egyesek azt is elmulasztott lehetőségnek tartják, hogy a 2007. decemberi bukaresti NATO-csúcson George W. Bush amerikai elnök támogatása ellenére Ukrajna (és Grúzia) nem kapott meghívást a szervezetbe. Ez azonban Sz. Bíró Zoltán szerint „teljes zsákutca lett volna”, ráadásul az ukrán társadalomnak legfeljebb egyharmada támogatta volna a csatlakozást. „A nyugat felé Ukrajna számára csak az EU-n keresztül vezet az út, de ez is hosszú és komoly áldozatokkal járó lesz, ha egyáltalán végig tud menni azon.”