„Semmi újdonság nincs Orbán érveiben, még akkor sem, ha azokat egy olyan országban fogalmazza meg, amely legalább névlegesen a Nyugat szövetségese” – írja Herold Meyerson, a Washington Post szerzője, Orbán Viktor tusványosi beszédére reagáló publicisztikájában. A szerző szerint ugyanez zajlott le a 30-as években, amikor amerikaiak és európaiak a politikai spektrum mindkét oldalán a Szovjetunióval és Mussolini Olaszországának hatékony válságkezelésével példálóztak – habár az Egyesült Államok Franklin D. Roosevelt New Dealjének köszönhetően szintén sikeresen állt talpra a nagy gazdasági világválság után.

A pénzügyi összeomlás és elhúzódó utóhatásai – mind 1929-ben, mind 2008-ban – olyan légkört teremtettek, amelyben az autoriter, nemzeti demagógia virágozhatott

– magyarázza a szerző, aki szerint Orbán (a beszéd angol nyelvű fordításából rejtélyes módon eltűnt) illiberális államkoncepciójának hitelességét az adja, hogy a nyugati államok többsége képtelen megoldást találni saját gazdasági nehézségeire. Meyerson szerint ez alól jelenleg Németország az egyetlen kivétel, amelynek törvényei megakadályozták, hogy a pénzügyi szektor uralja a gazdaságot, megfelelő súlyt biztosítottak a dolgozóknak a vállalatirányítási döntésekben, és megelőzték az ipari termelés nagy léptékű kiszervezését.

A cikk szerzője szerint Orbán illiberalizmusára már eddig is jócskán akadtak példák: ilyennek látja a bíróságok függetlenségének megnyirbálását és a független média elleni lépéseket, amelyekkel szerinte Orbán 2010 óta egy

Ennek legemblematikusabb példája a Norvég Civil Támogatási Alap által támogatott civil szervezetek vegzálása, amelynek „idiótasága” Meyerson szerint még a xenofób jobboldalon is figyelemre méltó.

Orbán Putyinhoz hasonlóan egy olyasfajta nacionalizmust propagál, amely az ország határain kívül élő honfitársaira is kiterjed, amit jól mutat, hogy az illiberális államot beharangozó beszédét is Romániában, határon túli magyar közönség előtt mondta el – érvelt a Washington Post publicistája.

Meyerson szerint ahhoz, hogy Orbán, és az olyan hozzá hasonló európai politikusok, mint Marine Le Pen és Nigel Farage eltűnjenek a süllyesztőben, nem elég elítélni őket, hanem befogadóbb gazdaságot kell építeni, magasabb bérekkel, növekvő belföldi befektetésekkel és a vállalatirányítási struktúrák kiegyensúlyozásával.

A szerző ugyanakkor az EU-nak egy jóval konkrétabb lépést is javasol: 

A demokratikus törvények és normák létrehozása és betartatása az EU-tagság előfeltétele. Nem kellene, hogy ezeknek a törvényeknek és normáknak a lebontása alapot szolgáltasson a kizárásra? Ha Európa nem tudja megvédeni a demokráciát a saját határain belül, akkor pontosan mi is a célja?

A Washington Postban megjelent publicisztika csak egyike azoknak a bírálatoknak, amelyek a nyugati sajtóban Orbán tusványosi beszédével kapcsolatban jelentek meg, ráadásul nem is a legsúlyosabb. A New York Times például azt szorgalmazta, hogy Brüsszel lépjen fel az EU-ra 2010 óta fittyet hányó Fidesz-kormány akcióival szemben, például Magyarország szavazati jogának felfüggesztésével, illetve a Kohéziós Alapban Magyarország számára 2014–2020 között biztosított 21 milliárd eurós fejlesztési keret időleges megvonásával.