2004-ben tömegtüntetésekkel, halálos áldozatok nélkül sikerült a kijevi hatalmat távozásra bírni. Igaz, ezzel be is betonozták a megosztottságot a 45 milliós ország keleti és nyugati része között, miközben az egykori narancsosok – akik a korábbi hatalom köpönyegéből bújtak ki – már egyással is összevesztek, egy részük pedig az elűzött hatalom képviselőivel szövetkezett. Ukrajna számára az elmúlt tíz év az európai közeledés helyett a gazdasági és politikai kudarcok évtizede lett, amely végül emberéleteket követelő újabb tüntetéssorozatba, végül területvesztéssel járó, háborúközeli helyzetbe torkollt a gyors rendezés legkisebb reménye nélkül.
„Nem kell itt azt mondanom, hogy 'engem', inkább kezdjük újra” – amikor Viktor Janukovics a megnyertnek látszó 2004-es elnökválasztás után orrát törölgetve televíziós beszédét gyakorolta, talán nem is gondolta, hogy minden szó szerint úgy fog történni, ahogyan kérte.
Újrakezdték és tényleg végül nem kellett megköszönnie a választóknak, hogy rá szavaztak.
Éppen tíz éve vonult utcára több tízezer – a következő napokban már 500 ezer – ember Kijevben, hogy tiltakozzon Janukovics második fordulóban aratott győzelme ellen Viktor Juscsenko felett. A központi választási bizottság egy nappal korábban bejelentette, hogy adatai szerint Janukovics három százalékponttal többet szerzett ellenfelénél. Az első tüntetők már ekkor megjelentek, a hivatalos eredményt az exit pollokra hivatkozva kétségbe vonva. Ezek 54-43, sőt, 58-39-es győzelmet mutattak ki – Juscsenko javára.
November 22-én megjelentek a sátortáborok is, amelyek azóta is az ukrán politikai csatározások elmaradhatatlan elemei.
A tiltakozók elfoglalták a Szakszervezetek Házát, amely az ellenállás szimbólumává lett Majdan Nezalezsnosztira (Függetlenség tér) nyílt, de folytak tiltakozások a Legfelsőbb Bíróság, a Központi Választási Bizottság, a parlament és az elnöki hivatal előtt is – éppúgy, mint tíz évvel később, csak épp orvlövészek nélkül.
És ahogy idén év elején, úgy akkor is voltak Janukovics-párti tüntetések az ország keleti részén, de kisebb részt magában Kijevben is.
A szervettség rendkívüli volt, a kis és középvállalkozók ételt, tűzifát szállítottak a térre, hogy a nagy hidegben se veszítsen semmit a tiltakozás. Részben ezért is nevezik a narancsos forradalmat a milliomosok felkelésének a milliárdosokkal, azaz a hatalom berkeiben lévő nagyvállalkozókkal szemben.
A tiltakozásnak volt egy szimbolikus alakja is, aki azonban akkor már négy éve nem élt. A 31 újságíró a Leonyid Kucsma körüli korrupciós ügyek feltárásával vált ismerté, 2000 nyarán azonban eltűnt. Lefejezett holttestét egy erdőben négy hónappal később találták meg.
A gyilkosság miatt 2005 után a belügyminisztérium bűnügyi elhárítási osztályának három tagját, és egy főrendőrt ítéltek 12 és 13 éves büntetésre, majd 2013 januárjában – tehát jócskán Viktor Janukovics elnöklete alatt – egy volt rendőrtábornokot életfogytiglanra ítéltek Gongadze elrablása és megölése miatt. Felbujtás gyanújával senki sem került bíróság elé.
A hangulatot már a választások előtt felforrósította Juscsenko dioxinmérgezéses botránya. A jóképűnek mondott, akkor 50 éves politikus arca egyik napról a másikra elváltozott. A gyanú a leköszönő elnök, Leonyid Kucsma által kijelölt utódra, Janukovicsra terelődött, bár a véletlen ételmérgezéstől a botox miatti allergián, a nagy orosz machinátoron, a néhai Borisz Berezovszkijon át Julija Timosenkóig mindenféle verzió keringett. Az eltelt bő tíz év alatt végül nem sikerült bizonyítani, hogy Juscsenkót szándékosan megmérgezték.
A tömeg támogatását élvező Juscsenkóék tárgyaltak Kucsmával arról, hogy ismerje el az ellenzék győzelmét, de nem jutottak dűlőre. A közvetítésben részt vett Javier Solana az EU kül- és biztonságpolitikai főképviselője, a volt lengyel elnök, Lech Walesa és a litván államfő, Valdas Adamkus.
A tüntetéssorozat 14. napján a Legfelsőbb Bíróság elismerte, hogy a második forduló lebonyolítása alkalmatlan volt arra, hogy győztest hirdessenek, ezért új választást kell kiírni. December 26-án megtartották a „második második fordulót”, amelyen Juscsenko 52 százalékot szerzett Janukovics 43,6 százalékával szemben – ami azért jelezte, hogy az erőviszonyok korántsem egyértelműek.
Ez tükröződött a parlament összetételében is, elvégre a második legnagyobb frakciót Janukovics pártja adta. A narancsos koalíció élén a kormányt Timosenko csupán 2005 januárjától szeptemberig vezette, utána Juscsenko – a hatalmi ágak közötti ellentétekre hivatkozva – Timosenko helyett saját pártjából adott megbízást Jurij Jehanurovnak.
Timosenko azonban népszerű maradt, elvégre irányítása alatt megvalósult
A gazdaság kolosszális zuhanást szenvedett el a függetlenség első évtizedében: a GDP az 1991-es szint alig felére csökkent, de 2000 után a trend megfordult. 2004-ben már 12 százalékkal gyarapodott, alacsony inflációval párosulva. Igaz, ezzel együtt gyorsan nőtt az államadósság is. 2000-ben még csak a GDP 36 százalékát tette ki, 2005-ben már elérte a felét, noha a gazdaság gyarapodott. 2010-re az adósság GDP 88 százalékára nőtt – igaz, ebben már benne van az is, hogy a GDP 2009-ben 14 százalékkal csökkent, felemésztve az előző évek gyors növekedését, amelyet 2006-ig biztosított, hogy nőtt az acél világpiaci ára, miközben a földgázpazarló ukrán acélipar olcsón jutott orosz földgázhoz.
A lakosság azonban 2008-ig alapvetően a folyamatos gyarapodást érezte, ennek alapján akár meglepő is lehet, hogy a narancsos forradalom épp a viszonylag sikeres 2004-es évben tört ki.
Bár 2004-ben az elnökválasztási csalás játszotta a főszerepet, de akkor is napirenden volt, hogy Kijev az aktuális vezetéssel Brüsszel vagy az akkor még csak épp magához térő Moszkva felé kormányozná a kompországot.
2014-ben az EU-val való társulási szerződés aláírása vagy a Moszkva vezette Vámszövetség (TSZ) közötti ingadozáson volt a hangsúly, 2004-ben pedig – a választási csaláson túl – azon, hogy tagjává válik-e Kijev az orosz orientációjú Egységes Gazdasági Térségnek. Az európai integráció hangoztatása mellett 2004-re Kijev az utóbbit favorizálta.
Ezt húzta keresztül a narancsos forradalom, amellyel szemben Moszkvának nem voltak eszközei – ellentétben 2014-gyel, amikor hasonló forgatókönyv szerint már nem lehetett lebonyolítani a hatalomváltást.
A 2004-es narancsos forradalom egy évvel követte a grúziai rózsás és néggyel a szerbiai buldózeres forradalmat – és fél évvel előzte meg a kirgiz tulipánost. Mindhárom esetben a választási csalások miatt induló tiltakozások vezettek a győztesnek kikiáltott Szlobodan Milosevics és Eduard Sevardnadze és Janukovics távozásához.
Persze ehhez az is kellett, hogy a hatalom szabálytalanul bonyolítsa le a választásokat, manipulálja a választói névjegyzéket, szervezetten szállítsa a szavazókat, megsemmisítsen szavazatokat, vagy egyszerűen lojális összetételű számlálóbizottságokat állítsanak fel. Az emberek sokaságát ezek vitték utcára, ez persze nem jelenti, hogy ne lettek volna közös szervező erők és támogatók.
A szerbiai Otpor, a Belaruszban Alekszandr Lukasenko lemondatásáért hiába küzdő Zubr, a grúziai Kmara ott volt Kijevben is, és praktikus tanácsokat adott a kijevi Pora szervezetének. A Guardian tíz évvel korábbi cikke arra hívta fel a figyelmet, hogy a mozgalmak anyagi hátterének megteremtésében aktív szerepet játszottak az amerikai szervezetek, a republikánusokhoz köthető Nemzetközi Rrepublikánus Intézet (IRI), a demokraták Nemzeti Demokrata Intézete (NDI), a USAid vagy Soros Gyögy Nyílt Társadalom Intézete (OSI).
Mindez persze kevés, ha nincs elég társadalmi támogatottság: Lukasenko például 20 éve irányítja országát, a politikai rövid pórázért cserébe viszonylagos stabilitást adva.
Hiába sikerült Timosenkóékkal EU-párti politikai elitet hatalomra segíteni – bár az 1990-es években a gázimportból váratlan gyorsasággal meggazdagodott gázhercegnőnek a sikeréhez Kucsmával is jóban kellett lennie –, Ukrajnát nem lehetett kiszakítani a geopolitikai, történelmi és gazdasági kontextusból.
Az orosz gázimport nélkül továbbra sem tudta volna fedezni energiaigényét – ekkor még évente 50 milliárd köbmétert importált saját, 25 milliárdos termelése mellett –, márpedig Moszkva csakhamar a gáz árának megháromszorozását dobta be. A gáz ára és a szállításba közbeiktatott – nagy hasznot lenyúló csókos – cégek sémájának problémája végigkíséri az elmúlt tíz évet, két gázárháborúval, folyamatosan növekvő adóssággal a Gazprommal szemben.
Ráadásul az acélipari termékek árának csökkenése miatt Ukrajna a 2009-es gazdasági zuhanást sem tudta kiheverni, mindezt pedig fokozta, hogy az újabb és újabb választások csak az ország megosztottságát, és a politikai patthelyzetet erősítették.
2006-ban például a narancsosok erői átrendeződtek, Timosenko pártja lett a vitathatatlan vezető, ám a legnagyobb frakciót már a Janukovics mögött álló Régiók Pártja (PR) adta. A sors fintora, hogy Juscsenko végül Janukovicsnak adott kormányfői megbízatást. Igaz, ez is csak egy évig tartott, az újabb, előrehozott választások után – bár még mindig a PR volt a legnagyobb frakció – ismét Timosenko jutott lehetőséghez, amivel 2010-ig tudott élni, folyamatos feszültségben az egykori szövetséges államfővel.
A jogállamiság erősítése nem haladt előre a Kucsma köpönyegéből előbújt egykori kormányfő, Juscsenko elnöksége alatt. Mindez 2010-re oda vezetett, hogy Janukovics végül szűken, de megverte Timosenkót az elnökválasztáson, amelyen Juscsenko alig volt mérhető a statisztikai hibahatár felett. A narancsos forradalom így lényegében elbukott, bár a lelkes novemberi-decemberi napokon túl nem is hozott olyat, amiért sajnálni kéne.
Más kérdés, hogy ez Janukovics négy évéről is lemondható volt. A kelet-nyugati megosztottságon érthetően ő sem tudott változtatni, sőt, ezt tovább erősítette az igazságszolgáltatás kézivezérlése nyomán börtönbe juttatott Timosenko példájával.
Kijev az elmúlt éveket végigdöcögve jutott el a 2013 végi tüntetésekhez. A nyugati politikusok nagy számban fordultak meg a Majdanon, hogy támogatásukról biztosítsák a demokráciáért küzdő becsületes ukrán népet, de a tervek láthatóan nem nyúltak túl azon hogy Kijevet valahogy levágják Moszkváról.
2004-ben ez vértelenül sikerült, 2014 elején már Kijevben is haltak meg tüntetők az utcákon, bár arról megoszlanak a vélemények, hogy az orvlövészek bevetése kinek állt az érdekében. Oroszország ezután példátlan módon annektálta a Krímet – igaz áldozatok nélkül –, majd támogatni kezdte a kelet-ukrajnai szeparatistákat. Végül az, amihez a narancsos forradalmon keresztül Ukrajna eljutott, sokkal reménytelenebb helyzetbe hozta a posztszovjet országot, mint ami ellen 2004-ben fellázadtak a Kijevben tüntetők.
Három vesztese biztosan van helyzetnek: a területet vesztő, belső ellentétektől feszített Ukrajna, Oroszország és az EU, amelyek kölcsönös szankciókkal sújtották egymást. A legkevésbé talán Washington panaszkodhat, amely szerint a gázforrásait a politikai befolyásolás eszközeként használó Oroszország helyett Európának a jövőben érdemes lenne elgondolkodnia azon, hogy az Egyesült Államoktól vegyen cseppfolyós földgázt. A palagázforradalom ugyanis sikeres volt.