Hiába van tele áruval Donyeck, segélyek nélkül a helyiek közül sokan bajban lennének. Az orosz csomagok mellett a Kijev és a szakadárok között egyensúlyozó Rinat Ahmetov segélyei jelentik a túlélést azoknak, akiknek pénz híján nem segít az árubőség.
Ezekben a napokban az Index ott van az orosz szakadárok uralta Donyeckben és az ukrán fennhatóságú, oroszok által ostromolt Mariupolban. Bemutattuk, milyen nehézségekkel kell megküzdenie annak, aki Kijevből akar Donyeckbe eljutni, miért érzik provokációnak Donyeckben a golyóálló mellényt, miért van útban az oroszoknak Mariupol, és lefilmeztük, hogy néz ki a város a többtucatnyi áldozatot követelő rakétatámadás után. Donyecki orosz harcosok elmondták, miért fogtak fegyvert, és kameránk előtt meg is tisztították. Mariupolban olyan papírokra vadásztunk, amelyekkel átjuthatunk az orosz–ukrán fronton. Donyeckben munkatársunk is gyanús volt, amikor diverzánsokra vadásztak, és találkoztunk tanárokkal, akik nyolcéves börtönt reszkíroznak, csak mert folytatják munkájukat.
„Hogy éreznénk magunkat, micsoda hülye kérdés?” A hidegben idős anyjával órák óta segélyért toporgó asszonynak teljesen igaza van, de valamit csak kellett kérdezni. De nemcsak azért van rosszul, mert segélyért állni fárasztó és megalázó, hanem mert a harcok idején veszélyes is.
Az emberek attól rettegnek, hogy a kaprok (oroszul ukrop, ez lett az ukránok gúnyneve) találata direkt éri a helyet, ahol egyszerre sok ember tartózkodik. Elvégre csapódott már gránát olyan helyre, ahol rendszeresen segélyosztás folyt. Igaz, a múlt hétvégi eset akkor történt, amikor nem osztottak, ezért nem volt tömeg, de így is két halottat követelt az akció. Szerdán az elhárítás egy szemetesautót keresett, amelyben a gyanú szerint aknavető van elrejtve, és már több támadást végrehajtott. „Nem egy ilyet fogtunk el, és én magam is semmisítettem már meg ilyen kocsit” – mesélte egy DNR-tiszt.
A segélyek általában Oroszország felől jönnek, a szeparatisták szerint Ukrajna nem küld, bár a sorban ezúttal épp olyan csomagokért állnak sorba az emberek, amit ukrajnainak is tekinthetünk: a forrás ugyanis Rinat Ahmetov, akinek küldeményei legalább annyira rendszeresek, mint az oroszországiak.
Az ország leggazdagabb vállalkozója donyecki, de már rég elhagyta a régiót, Kijev irányába. Van, aki szerint a milliárdos oligarchának nem egyensúlyoznia kellett volna a Majdan idején Viktor Janukovics elnök és az ellenzék között, hanem kiállnia az elnök mellett, elűzése után pedig a donyecki szeparatisták mellett. Ahmetov azonban ezt nem vállalta, így csak segélyei révén van jelen a térségben. A csomagokat Ukrajna felől küldi, szerdán is 25 kamionból álló konvoj dübörgött Donyeck felé.
Donyeckben valóban nincs áruhiány, élelmiszer és üzemanyag is van bőven a homokzsákokkal megerősített benzinkutakon (1 liter benzin kb. 270 forint). De a harcoktól jobban sújtott közeli Makejevkára Gorlovkára, Avgyejevkára az már kevésbé igaz. De Donyeckben is sokan szorulnak segélyre, nemcsak az ide menekültek, hanem a helyiek közül is. A nyugdíjak folyósítása már hónapok óta leállt, azt csak a szakadár Donyecki Népköztársaság (DNR) területén kívüli címre utalják. Kártyán sem lehet hozzájutni, mert az ukrajnai bankok sem működnek Donyeckben. Ezért, aki nem jelentkezett át, vagy nem vállalja az ingázást a nyugdíj felvételéhez, az a végletekig rá van szorulva a segélycsomagokra.
Sokan persze elmentek a városból, ki keletre, ki nyugatra.
„A lépcsőházunk 15 lakásából csak négyben maradtak” – mesélte Iván. A nyugdíjas rendőr bicegve tesz pár lépést, hogy megmutassa, hol törtek ki a lakása ablakai. A sérülését nyáron szerezte, amikor egy kisebb repesz csapódott a csípője közelébe. „Futottam, elbújtam egy fa mögé, de, hehehe, nem fértem el teljesen” – mesélte meglepő vidámsággal. Az ukránoktól már nem tart, bízik benne, hogy hamarosan egész Novorosszija elszakad Ukrajnától.
Iván véleménye az általános, amit mostanra a háború acélozott meg. „Ha lőnek minket, akkor nem is tekintenek a sajátjuknak, miért kéne Ukrajnában élnünk?” De azért nem mindenki gondolja így. A sok tucat emberből, akivel beszélgettem, ketten vállalták, hogy ők bizony Donyecket Ukrajnában szeretnék tudni továbbra is.
Egyikük „vallomása” közben azért ellenőrizte az igazolványomat, nehogy mégis orosz, vagy pláne donyecki újságíró legyek, a másik ettől sem tartott.
„Én ukrán vagyok, bár nem is tudok ukránul” – mondta az asszony. „A gyerekeim is orosz iskolába jártak. De most már Kijevben élnek.” Az egyik donyecki közműszolgáltatónál dolgozó nő sosem tagadta, hogy a narancsosokat támogatja, nem pedig a térségben korábban erős Régiók Pártját. „Mentünk is ki tüntetni márciusban, amikor itt már megjelentek a Majdan-ellenes demonstrálók. Mi meg Kijev mellett tüntettünk, az egységes Ukrajnáért, és higgye el, akkor még nem voltunk kevesen.”
Nem a nyelv a lényeg, hanem az itteni nehézipar, szénkészletek és a palagáz – mondta a másik „belső emigráns”. „Politika az egész, nekünk, egyszerű embereknek, bányászoknak, acélipari melósoknak, ehhez semmi közünk – fogalmazott. – Ez szerintem Ukrajna, és annak is kéne maradnia, persze elfogadva, hogy ha az itteniek azt akarják, hogy a megtermelt vagyon nagyobb része maradjon helyben, akkor azt Kijev tegye lehetővé.”
Azt azonban egyikük sem gondolja, hogy a donyecki fegyveresek maguk lőnék a civil negyedeket, hogy így hangolják Kijev ellen a lakosságot. Ez háború, amiről Kijev éppúgy tehet, mint Washington és Moszkva.
„Ebből az egészből nem lett volna semmi, ha Kijevben nem kezdenek el ugrálni” – egyszerűsítette le a képet a vérellátó állomás dolgozója a cigiszünetben, miután lecsekkolta az akkreditációmat. (Hétfőn ide csapódott be néhány aknarepesz, megölve a nő egyik munkatársát, aki épp az állomásra igyekezett.) „Egy év múlva választások jöttek volna, Janukovicsot le lehetett volna váltani. Én sem szavaztam volna rá. Húsz év múlva már az ukrán nyelv lett volna az általános. Ezt én mondom, aki orosz anyanyelvű ukrán vagyok.”
Most már viszont nem tudja elképzelni, hogy Ukrajna része maradjon Donyeck.
Buszokon még könnyű elhagyni Donyecket, az ukrán ellenőrzésű területekre is ki lehet jutni. A biznisz persze már megindult, a kasszából a sofőrhöz irányítanak, ahol dupla áron lehet megvenni a jegyet, zsebbe fizetve. A pályaudvar kijáratánál aztán elszámol valami őrrel, és elindul a valamikor másfél órás, a kerülők miatt ma már négyórás útra. Az emberek találgatják, vajon átengedik-e őket a február 1. óta kötelező ukrán áthaladási engedély híján. Mivel én jöttem át legutóbb, mindenkit megnyugtattam: az ukrán poszton azt mondták, nem engednek ki senkit az új papír nélkül.
DNR-ből kijutni nem volt bonyolult, az ukrán ponton viszont tényleg magyarázkodni kell a helyieknek a katonáknál, akiknek némelyike már az egyenruhájára is ráírta tollal az ukrop szót, így véve el erejét a gúnynévnek. Áthaladási papírja végül sem volt. „Miért nem szerezték be? Nem is próbálták” – legyint az őr a nagypapákra, beteg testvérekre hivatkozó kifogásokra, oroszt és ukránt váltogatva.
„Nocsak, hová valósi vagy?” – kérdezi magyarul. Az ukránnak látszó katona és az előbb még donyeckinek hitt csávó érthetetlen karattyolására a buszon megáll a levegő.
„Vagyunk itt Kárpátaljáról többen is” – mondja a szerződéses, láthatóan élvezve a helyzetet. Legalább hatan vannak onnan, hárman magyarok. „Én már öt hónapja vagyok itt" – meséli a másik, amikor pár percre kiszállok, hogy az útlevelem alapján regisztrálják a kvázihatár átlépését.
A poszton barikád, és földbe ásott állás van, jól jött már mindkettő. „Nem nyugodt a hely" – ismeri el egyikük. Mindannyian szerződésesek, szerintük túlzás, hogy Kárpátaljáról direkt többeket küldenek a forróbb pontokra. Ami a behívókat illeti, „aki akart, leléphetett Magyarországra”, de ők hivatásosként nem gondoltak ilyesmire.
„Aztán hogyan írsz erről az egészről? Orbán most nagyon barátkozik az oroszokkal” – jut eszébe egyiküknek a keleti nyitás. Tessék, keleten a Nyugat megtévesztő sajtójának szekértolója vagyok, itt meg oroszbarát. A csapdahelyzetből a regisztráció befejezése ment ki.
A buszon meghatározhatatlan hangulat fogad. Egy luganszki nő, akinek szintén nem volt áthaladási papírja, megköszöni a közreműködésemet. Biztos ami biztos. Sokatmondóan bólintok, biztos, ami biztos.