Még soha nem süllyedtek ilyen mélyre az amerikai-izraeli kapcsolatok. Sőt, talán már nincs is igazán értelme nemzetközi kapcsolatokról beszélni, mivel a két ország pártjai úgy ütik egymást, mintha Izrael volna az USA 51. tagállama, ahol a hévégén a republikánusok egyik üdvöskéje elverte a demokratákat.

A Bush-féle külpolitikai prioritásokat puhító Barack Obama viszonya hagyományosan hűvös volt Benjamin Netanjahu kormányával, de ez a hűvös viszony 2015 tavaszára nyílt ellenségeskedésbe fordult át.

Az egész adok-kapok azzal kezdődött, hogy Netanjahut a republikánus párt Obamát és a külügyet megkerülve invitálta meg a Kongresszusba beszédet tartani, hogy ott az amerikai-iráni atommegállapodás ellen kampányoljon. Kemény fellépésével tett egy szívességet a törvényhozási többség birtokában lévő republikánusoknak, és szinte pont annyit lökött hazai népszerűségén is, amennyi nem sokkal később a választási győzelméhez kellett. Azért az izraeli politikust mindenképpen elismerés illeti tökösségéért, ugyanis

Apró bibi, hogy az egész Irán elleni kirohanást maga Netanjahu hiteltelenítette, amikor kiderül róla: az ENSZ közgyűlése előtt nagyjából akkorát hazudott az atombombáról, mint 2003-ban George W. Bush az iraki vegyi fegyverekről. És ez ugyanakkora ostobaság is volt, mint a második iraki háború casus belli-je, hiszen Iránra az atombombán kívül is rá lehetne húzni a vizes lepedőt mondjuk a Hezbollah terrorszervezetért, illetve az undorító mészárlásokban bűnrészes Aszad-rezsimet a felszínen tartásáért.

Obama inkább odahaza akarta kihúzni a szőnyeget Netanjahu alól: a republikánus Fox tévécsatorna információi szerint egy ameriakai kormányzati pénzekből is kistafírozott alapítvány szállt be a Cionista Pártot támogató „civil” mozgalomba.

Ugyanis ezt a megállapodást a 2016-os elnökválasztásra erősítő republikánusok is keményen ütik: sőt, néhány szenátor az iráni kormányzatnak küldött egy levelet, amiben alig leplezetten azzal fenyegetik a Róháni-kormányzatot, hogy ha soraikból kerül ki a következő elnök, akkor felmondják az egyezményt (mely még meg sem született).

És akkor érkezzünk el a csúcsponthoz: a Wall Street Journal hétfő este megszellőztette ( mi az al-Dzsazira linkjén keresztül szellőztetünk, mert a wsj.com regisztrációköteles):

majd az adatokat átjátszotta republikánus képviselőknek, hogy azok munícióként használhassák fel a kongresszusban a demokraták ellen.

Netanjahu óriási kockázatot vállalt, hogy ilyen sokkal az elnökválasztás előtt letette a voksát a republikánusok mellett. Ugyanis az USA Izrael messze legnagyobb politikai szövetségese és katonai támogatója, ezért az ország elemi érdeke, hogy minden amerikai kormányzattal jóban legyen. Főleg, amikor az USA-nak olyan mocskos ügyekben kéne tartani a hátát, mint a Ciszjordánia etnikai-vallási átszabását célzó telepes-program, vagy a gázai offenzívában tapasztalt véres jogsértések.

Az izraeli kormány a választási kampány csitultával érezheti, hogy ez az állapot nem fenntartható, ezért diplomáciai szinten keményen elkezdtek dolgozni a kapcsolat újrafelvételén, Netanjahu pedig odahaza bocsánatot kért a heveny arabozásért, amit Obamáék még kampányeszközként sem bírtak megemészteni.

A legnagyobb probléma az egész csörtével az, hogy Izrael érezhetően el akarja gáncsolni az Iszlám Állam szétverésére irányuló offenzívát. Az Egyesült Államok prioritásai ugyanis világosak: Iránnal ki kell egyezni, a terroristákat el kell söpörni, aztán majd meglátjuk. Ezért sem tiltakoznak élénken, amikor az iraki hadsereg egy iráni vezérkari főnökkel, iráni tüzérséggel, és irániak által kiképzett síita milicistákkal veszi ostrom alá Tikritet.  

Valahol azért Izrael érdekei is érthetők: a zsidó állam kevésbé tart az őrült sokk-produkcióktól, az Iszlám Állam katonai potenciálja ugyanis nagyon korlátozott, a világ egyik legütőképesebb hadseregével rendelkező Izraelnek nem nem okozhatnak főfájást a dzsipeken portyázó mudzsahidek. Ellenben Irán az ISIS miatti globális szörnyülködést meglovagolva keményen dolgozik egy olyan síita tengely kialakításán, ami a síita többségű Dél-Irakon át a szintén síita Aszad-rezsim által vezetett Szíriáig (és talán Jemenig, de az már nem tengely, ugye) érne. Izrael azonban nagyon nem akarja, hogy a föld-föld rakéták települjenek a Golan-fennsíkra, és nem habozik az arrafelé szaglászó irániak kilövésétől sem.