John Kerry amerikai külügyminiszter Szocsiban tett látogatásával újra legitimálta az orosz vezetőt. Moszkva elérte, amit akart: az Európai Unió súlytalan, így ha az Egyesült Államokkal meg tudnak állapodni, a Krím megszerzését is le fogja nyelni a világ. Márpedig a Közel-Keleten Obamáéknak szükségük van Putyin támogatására.
Hiába csatolta magához a Krímet Oroszország nemzetközi szerződések megszegésével, támogatta fegyverrel a kelet-ukrajnai szeparatistákat, egyre több jel mutat arra, hogy a nagyhatalmi politika felülírja a sokat hangoztatott elveket. Oroszország lassan kijöhet a gazdasági és politikai elszigeteltségből.
Ehhez képest jött John Kerry látogatása Szocsiban, ami rögtön vitákat váltott ki, de az Obama-kormányzat szerint megérte a kockázatot. Az amerikai külügyminiszter utoljára még 2013 májusában találkozott Putyinnal, mielőtt Oroszország menedékjogot adott volna Edward Snowdennek, de Szergej Lavrovval sem volt olyan kétoldalú találkozója a Krím annektálása óta, mint most. Kerry Lavrov társaságában meglátogatta Szocsiban a második világháborúban elesett katonák emlékművét, és órákon át tárgyalt Putyinékkal.
Sokan úgy vélik, hogy Putyin felkeresése a nyári rezidenciáján Szocsiban leginkább arra volt jó, hogy újra legitimálja az orosz vezetőt. Voltak, akik külön kiemelték, hogy Kerry többször is hálásnak nevezte magát, és többször is köszönetet mondott.
Marie Harf, a külügyminisztérium szóvivője azt mondta, mindig is azt vallották, hogy ha vannak olyan területek, amikben együtt tudnak működni, akkor fognak is, és fontos indoknak nevezték, hogy nyitva kell tartani a kommunikációs csatornákat. A látogatást támadók azonban úgy vélik, ezt sokkal alacsonyabb szinten is meg lehetett volna tenni, míg John Kerry lényegében az egyik legmagasabb rangú tisztviselő Barack Obama után.
Az amerikai elnök tavaly még arról beszélt, hogy az első és a második világháború rémképét idézi fel, ha általános közönnyel viseltetnek a Krím annektálása iránt. Szocsiban viszont Kerry lényegében azt jelezte, hogy enyhülhetnek a szankciók, ha Oroszország beéri az eddigi szerzeményeivel. Az amerikai diplomata persze nem így mondta, hanem a minszki megállapodás teljesítéséhez kötötte a szankciók enyhítését, ám mivel az a megállapodás Kelet-Ukrajnáról és nem pedig a Krímről szól valóban arra utal, hogy a világ kész tudomásul venni a félsziget el-, vagy az orosz terminológia szerint visszacsatolását.
Az Egyesült Államoknak közvetlen kapcsolata van Oroszországgal Ukrajnát illetően, mondta Victoria Nuland, az amerikai külügyminisztérium európai és eurázsiai ügyekkel foglalkozó államtitkár-helyettese az orosz külügyminisztériumban folytatott tárgyalásai után hétfőn Moszkvában. Szükség esetén élünk ezzel a kapcsolattal, tette hozzá az amerikai külügyi vezető, példaként említve a minszki megállapodást, írja az MTI.
Victoria Nuland Grigorij Karaszin és Szergej Rjabkov külügyminiszter-helyettesekkel tárgyalt az orosz fővárosban. Szergej Rjabkov a megbeszélések után elmondta, hogy bár az orosz-amerikai kapcsolatokat nem lehet egy csapásra megjavítani, Washingtonnak érdekében áll a párbeszéd Moszkvával. Hangsúlyozta, hogy nem került szóba semmiféle megállapodás vagy kompromisszum. Ezzel valószínűleg azokra a múlt heti híresztelésekre reagált, miszerint Kerry és Lavrov titkos megállapodást kötött Ukrajna sorsáról.
Nuland szerint a megbeszélések „részletesek, megfontoltak és pragmatikusak" voltak. Egyebek között arról tárgyaltak, hogy miként vigyék előre azokat a témákat, amelyeket Szergej Lavrov orosz és John Kerry amerikai külügyminiszter a múlt kedden Szocsiban tartott találkozójukon érintett. A diplomaták különösen azt a kérdést tárgyalták meg részleteiben, hogy az Egyesült Államok miként tudna támogatást nyújtani a tárgyaló feleknek a tűzszünet megvalósításához.
Kijevből nézve mindenképp úgy tűnik, hogy Washington feláldozza Ukrajnát fontosabb globális célokért. A Krím annektálása már szinte feledésbe is merült, ahogy a maláj gép lelövése sem elsődleges téma egy ilyen találkozón, és az lehet az üzenete, hogy Putyin elveheti, amit akar, aztán, ha kibekkeli a szankciókat és a nemzetközi megvetést, akkor konszolidálhatja a szerzeményeit, amennyiben azt ígéri, hogy békét akar. Az orosz elnök jól is számolhatott azzal, hogy ha kellően nagy feszültséget okoz Kelet-Ukrajnában – amelynek annektálásáról sosem beszélt –, akkor a rendezésért cserébe könnyebben megtarthatja a Krímet.
„Már most látszik, hogy Moszkva elérte, amit akart” – nyilatkozta Viktor Baloha. A kárpátaljai illetőségű klán befolyásos tagja – aki előbb Viktor Juscsenkót, majd 2010-ben már Viktor Janukovicsot támogatta az elnökválasztáson – a 450 fős parlamentben hat mandátummal rendelkező Jedinij Centr (Egységes Közép) párt elnökeként úgy véli, hogy Oroszország, az Egyesült Államok és az Európai Unió már eldöntötte, hogy föderalizálja Ukrajnát, azaz a donyecki és luganszki szeparatisták ha nem is önálló államot, de széles jogköröket kapnak Ukrajnán belül.
Az egykori katasztrófavédelmi miniszter – akinek fivére, Ivan a kárpátaljai megyei gyűlés elnöke – élesen kritizálta a vert helyzetért Kijevet is. Baloha most Petro Porosenko szövetségesének számít, de kritikus nyilatkozata az ukrán elnökkel szembeni nyomásgyakorlás eszköze is lehet, hogy növelje üzleti, politikai befolyását.
Baloha szavait azonban alátámaszthatja Kerry Szocsiban elmondott nyilatkozata, amely szerint ha Kijev most katonai megoldáson gondolkodna, akkor Washington arra kérné, fontolja meg még egyszer, mert egy ilyen lépés veszélybe sodorná a minszki megállapodást.
Bármennyire gyakran volt a hírekben, „az ukrán–orosz háború jelentősége most még mindig marginális. Nem biztos,hogy így marad, de nem vált igazi trendfordulóvá” – mondta Deák András egy szerdai budapesti előadásán . Az MTA KRTKA tudományos főmunkatársa szerint Ukrajna valójában nem értékelődött fel a Nyugat szemében, sőt. Az a fogadókészség, szimpátia, ami a 2004-es narancsos forradalom után megvolt, most sokkal gyengébb.”
Hogy a Nyugat szívesen venne nemzetközi közvetítéssel is egy olyan ukrán–orosz – formálisan a donyecki és luganszki szaparatistákkal kötendő – megállapodást, ami lényegében a Kijev Krímről való lemondását jelenti, azt Martonyi János volt külügyminiszter hasonló kijelentése is jelezte.
Hogy a Krím megszerzését lenyelje a világ, ahhoz Moszkvának nem Kijevvel, de nem is az EU-val, hanem az Egyesült Államokkal kell egyezkednie, és ha kettejüknek van elég „közös ügyük", akkor Putyin célt érhet. Az EU külpolitikai súlytalanságát finoman jelezte az is, hogy Kerry az Egyesült Államok és az EU szankcióinak esetleges visszavonásáról beszélt a minszki megállapodás teljesülése esetére.
Mellesleg a februári megállapodást amerikai részvétel nélkül hozta tető alá Putyin és Petro Porosenko ukrán elnök között Angela Merkel német kancellár, François Hollande francia elnök. (Ezzel a tűzszünet többé kevésbé teljesült, de a teljes rendezésig, nem biztos, hogy teljesíthető útitervet kínál, bár, ha a donyecki és luganszki szeparatistákra továbbra is tud hatni Moszkva, és Kijev is képes a maga számára még elfogadható szintű önállóságot adni a térségnek, anélkül hogy azt Ukrajna föderalizációjának kéne hívni, akkor hosszabb távon is békét teremthet a megállapodás.)
Az Egyesült Államoknak bőven van közös ügye Oroszországgal Ukrajnán kívül is. Nem véletlenül emelte ki Kerry Szocsiban, hogy hozzá hasonlóan az orosz fél is a közel-keleti erőszakos szélsőségesek elleni küzdelmet tekinti a legnagyobb kihívásnak. Az Iszlám Állam (IS) elleni harc és a szíriai helyzet rendezése sem képzelhető el az orosz együttműködés nélkül.
Ez fokozottan igaz Iránra, ahol most úgy tűnik, közel kerültek az ENSZ BT tagjai és Németország ahhoz, hogy megállapodjanak a vitatott iráni atomprogram átláthatóvá tételéről. Moszkvának sem érdeke, hogy egy új atomfegyverrel rendelkező ország jelenjen meg, de nyilván él a lehetőséggel, hogy felsrófolja az amerikaiakkal szemben az együttműködés árát.
Moszkva egyébként korábban is jelét adta annak, hogy kész elősegíteni az iráni tárgyalások sikerét: 2010-ben a Fehér Ház kérésére lemondott arról, hogy légvédelmi rendszereket adjon el Teheránnak, noha már aláírt megállapodása volt a szállításról. Moszkva nemrég újra felvetette az Sz-300-asok eladását Iránnak – a lehetséges okokról itt olvashat –, de ez már nem Washington ellenében történik. Az amerikaiak már megengedhetőnek nevezték az Sz-300-asok eladását Iránnak, csupán további együttműködéseket kértek az atomtárgyalásokon Moszkvától.
A fentiek alapján világos, hogy mindkét oldal készen áll valamiféle megegyezésre. Az orosz érdekek elég nyilvánvalóak. „Putyin véget akar vetni az elszigetelésének, nem érzi magát kényelmesen így” – mondta Alexandr Baunov, a Moszkvai Carnegie Intézet munkatársa. Az ukrán frontról most nem érkeznek újabb harcokról hírek, ez pedig jó érv lehet július végén, amikor az EU dönt a szankciók meghosszabbításának ügyében.
A szankció valóban nem kényelmes Oroszországnak – és az EU-nak sem, de azért Moszkvának jobban fáj –, elvégre olyan beruházásokat nem tud megvalósítani, amelyektől az eddigi növekedés fenntartását remélte. Ilyen a nyugati tőkét és elsősorban technológiát igénylő tengeri gázmezők és a palagázforrások kiaknázása.
Igaz, az alacsonyabb gázárakkal ezek most nem kifizetődő projektek, így valószínűleg szankciók nélkül is halasztást szenvednének. Helyette a barnamezők – a régi szovjet technológiával már kiaknázott, de nyugati módszerekkel még hasznosítható – forrásai jelenthetik a kiutat, ám ehhez is szükség volna a politikai kapcsolatok normalizálódására és a szankciók mérséklésére.
Az Economist szerint az ukrajnai válság miatt Oroszország közelebb került Kínához, ami azonban a riválisa is a térségben. A győzelem napi felvonulás Moszkvában sokatmondó volt, miközben a nyugati vezetők távolmaradásukkal tüntettek, Hszi Csin-ping kínai elnök Putyin díszvendégeként érkezett az orosz fővárosba. Az amerikai és európai szankciókra válaszul Oroszországnak nem maradt más lehetősége, mint hogy Kínába viszont a lehető legjobban kapaszkodjon.
Ennek keretében kínai és orosz hadihajók is éles lőgyakorlatot tartanak a Földközi-tenger keleti felén. Ehhez hasonlókat már végrehajtottak 2013 óta a Csendes-óceánon is, a céljuk pedig egyértelmű üzenet küldése: Moszkvának van még befolyásos barátja, és katonai szövetségese is adott esetben, Kína pedig jelzi világméretű ambícióit. Mindkettőnek érdeke, hogy ellensúlyozza valahogy az amerikai hegemóniát.
Elméletileg az orosz beavatkozás Ukrajnában és a Krím annektálása megsérti Kína két fontos alapelvét, amiket többek között Tajvan miatt vezettek be: ez azt jelenti, hogy nem avatkoznak be más országokba nyilvánosan, és a szeparatizmust semmilyen formában nem támogatják. Kína azonban tartózkodott az Oroszországot elítélő határozatok megszavazásától az ENSZ Biztonsági Tanácsában, a kínai médiában pedig kiálltak az oroszok mellett. Ez többek között azért is érdeke Kínának, hogy az Egyesült Államok figyelme Ázsia helyett – ott vannak a Dél-kínai-tenger kiaknázatlan erőforrásai és vitatott hovatartozású szigetei – sokkal inkább Európára irányuljon vissza.
Amíg Oroszország Európa felé is el tudta adni a kedve szerint a gázt, addig az orosz gazdaság nem volt rászorulva Kínára, azonban az elmúlt időszakban ez már megváltozott. Persze a Gazprom már korábban is szerette volna, ha az EU mellett talál magának jövedelmező piacot – 2006-ban például két gázvezetéket is bejelentettek Szibériából Kínába, de aztán az ár körüli vita miatt elvetették a terveket.
Moszkvának azonban alternatív piacokra és tőkére van szüksége. Kína pedig lecsaphat az alkalomra, hogy csökkentett áron juthat hozzá az orosz erőforrásokhoz, valamint olyan nagy projektekbe is beszállhat, amikbe eredetileg nyugati vállalatokat vontak volna be.
A kínai–orosz közeledés egyik legfontosabb állomása a tavaly májusban aláírt gázmegállapodás volt. A 400 milliárd dolláros üzlet alapján Oroszország 2018-tól 30 éven át évi 38 milliárd köbméter földgázt szállít Kínának. A pekingi vezetés kérésére a gáz új lelőhelyekről származik majd Szibériából, és egy új vezetéken keresztül érkezik majd. A szerződés azonban rengeteg buktatót rejt, rendkívül drága beruházást igényel, miközben Kína olcsóbban venné a gázt az oroszoktól, mint az EU.
Ennek azonban hosszabb távon az EU-ra nézve is hátrányos következménye lehet: most még monopolhelyzetben lévő vásárló – más kérdés hogy ez az előny csak elméleti, mert a tagországok külön tárgyalnak a Gazprommal, pedig ha EU-s szinten tenné jobb feltételeket szabhatna, ám attól a legtöbb tagország irtózik, hogy jogköröket adjon át Brüsszelnek –, ha Kína valóban megjelenik a képletben, az rontja az európaiak alkupozícióit.
E tekintetben tehát az EU-nak sem érdeke, hogy az ukrajnai helyzet miatt Oroszországgal kialakult feszült politikai viszony következtében túlságosan ösztönözze Moszkvát, hogy Kínában tapogatózzon. (Hosszú távon viszont jól jöhetne az energiaexportőrré vált Egyesült Államoknak, mert így akár a drágább LNG-vel is megjelenhet az európai piacon, bár egyelőre a távol-keleti felvevőpiacok jövedelmezőbbek.)
Az EU-s szankciók ugyan az energiaszállítást nem érintik, a beruházásokat viszont energetikai területeken igen, de az EU-nak és az Egyesült Államoknak az sem érdeke, hogy azokba végül kínai tőkét vonjon be Moszkva.
Az erők most valóban a szankciók enyhítése felé hatnak, ez persze nem oldja meg Ukrajna problémáit, de az ő lokális háborúja – főleg, ha nem indul újra a vérontás – kevéssé fogja befolyásolni Washingtont és Brüsszelt abban, hogy kinyissák az orosz diplomáciai karantén kapuját.